Főkép

Manapság, amikor mindent behálóz az anglicizmus és az amerikanizmus, üdítő színfolt, ha valami más is megjelenik a kulturális körforgásban. Valami, ami a nyolcvanas években, amikor először megjelent, még valószínűleg egészen mást jelentett az olvasóknak. Hiszen akkor még más világ volt. Jó lenne azt mondani, más értékrend is, de ez nem egészen fedi a valóságot. Az emberi értékeknek ugyanis állandóknak kéne lenniük. De sajnos nem azok. És minden kornak megvannak a maguk vezető értékei. Mint például az önfeláldozás, a becsület, az őszinteség, az önzetlenség, a barátság.

Tulajdonképpen mindegynek kéne lennie, hogy milyen nemzetiségű egy regény szerzője, ha az a regény jó. De sajnos sokan a rossz emlékek és előítéletek fogságában vergődve alapban kézbe sem vesznek olyan könyveket, amelyeknek pl. orosz szerzője van. És ez baj. Baj, mert akik emiatt nem olvasnak el valamit, tudatlanságból önmagukat fosztják meg egy-két igazán jó történettől. És ez nem csupán a nagy irodalmi alkotásokra, de a gyermek- és ifjúsági regényekre is ugyanúgy vonatkozik. Ez utóbbi kategóriába tartozik a tizenkét éves Lenka Besszolceva története is.

2004-ben, tárgyilagos szemmel olvasva a csaknem húsz éves regény talán kicsit suta, esetlen, hiszen a mai fiatalokkal más, a felgyorsult életritmusnak megfelelően komolyabb, keményebb dolgok történnek, mégis megvan benne az a gyönyörűséges (ám nagyon is fájdalmas) fejlődési folyamat, ahogy egy tizenéves lány rádöbben az élet nagy igazságára.

De lássuk, miről is van szó pontosan. Lenka a nagyapjához költözik, akit a környéken bogaras, különc öregembernek tartanak. Kezdettől fogva csúfolják az iskolában, de a kislány egészen jól bírja a gyűrődést. Vannak, akik szimpatizálnak vele, de a nagy átlag nem különösebben kedveli. Pedig a naiv kislány mindent elkövet annak érdekében, hogy megkedveltesse magát. Hogy befogadják. Olykor olyan áron is, hogy szinte hülyét csinál magából anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Aztán a szünidő előtti utolsó óráról ellóg az osztály. Egyszerű diákcsínynek indult a dolog, de sajnos valami sokkal komolyabb kerekedett ki belőle. Amikor ugyanis fény derült a csínyre (valaki beárulta őket), és a gyerekek megkapták súlyos büntetésüket (nem mehettek el a kirándulásra Moszkvába, pedig saját kezükkel keresték meg rá a pénzt), a felháborodott gyerekek bűnbakot kerestek.

Lenka úgy dönt, barátjáért, Gyimkáért, az osztály legjobb tanulójáért magára vállalja az árulást. És milyen érdekes, mindenki azonnal el is hiszi, hogy valóban ő volt. És azonnal meg is hozzák az ítéletet: kiközösítés. De sajnos nem érik be ennyivel. Lenka pedig szeretné, ha Gyimka végre elmondaná a többieknek az igazságot. De nem teszi. Sőt, ő is a lány ellen fordul. És sajnos nem csak látszólag. Lenka egyedül marad a fájdalmával. Legalábbis a korosztályából senki nem áll ki mellette. Vannak ugyan gyengécske próbálkozások, sőt, mindvégig tudjuk, hogy Gyimkán kívül vannak olyan osztálytársai, akik tudják az igazságot, mégsem segítenek neki. Pedig hallgatásukkal nem is őt akarják büntetni. Mégis ez lesz belőle.

Vajon meddig képes elviselni a kislány, hogy olyanért kell bűnhődnie, amit nem is követett el? De akkor miért vállalta magára? Vagy ha már így történt, miért nem kiáltja bele az őt üldöző kegyetlen osztálytársak arcába, hogy nem is ő volt. Bár talán tisztában van vele, hogy nem hinnének neki. Szerencsére a gondolatébresztő, az emberség és embertelenség örök konfliktusát bemutató történet végére az értékek a helyükre kerülnek, és mindenki azt kapja, amit megérdemel. Vagy legalábbis majdnem mindenki…