Főkép

Granada megszállása után úgy tűnt, az amerikai elit egységek – alapos felderítés és megfelelő támogatás esetén – mindenre képesek. Ez az álláspont egészen 1993. október harmadikáig tartotta magát. Ekkor került sor ugyanis a szomáliai akcióra. A fekete kontinens keleti részén lévő országban már ezt megelőzően is kaotikus állapotok uralkodtak: a korábban odavezényelt ENSZ erők képtelenek voltak fenntartani a rendet, a tényleges hatalom az egymással viszálykodó törzsi vezetők kezébe került. Az országban gyakorlatilag megszűnt az orvosi ellátás, élelem és munka hiányában az emberek csempészésből, és egyéb illegális üzletekből igyekeztek eltartani magukat és családjukat.

Az USA kezdetben megpróbált tárgyalásos úton rendet teremteni, majd amikor ez nem sikerült, különleges egységeket vezényelt az országba. Az adott helyzetben a felderítés – hosszas mérlegelés után – két katonai vezető elfogását jelölte meg célként. Többszöri halasztás után végre zöld utat kapott a terv. A kommandósok amolyan „bemegyünk, elkapjuk, akit kell, és már megyünk is haza” típusú akciót terveztek, ami egy óra alatt lezajlik, és minimális veszteségekkel jár. Sajnálatos módon, ami a tervezőasztalon jól mutat, az a valóságban egészen másként alakult.

A kitűzött feladat első részét zökkenőmentesen sikerült teljesíteni, de kifelé jövet a gépkocsikaraván egyszerűen eltévedt. A szűk, sikátorszerű utcákon problémát okozott az előhaladás, a géppisztolyokkal, gránátokkal és rakétavetőkkel felszerelkezett lakosság pedig egyre nagyobb számban bukkantak fel a gépkocsioszlop körül. A pattanásig feszült hangulatban egyszer csak eldördült az első lövés, amit még számos követett. Mindkét oldalon egyre többen sérültek meg – aztán egyre többen haltak meg. Az igazi pokol pedig akkor szabadult el, amikor a helybéliek lelőttek két amerikai helikoptert. Mindenki lőtt mindenkire, és a külvárosi házak között megrekedt amerikai katonák elkerülhetetlennek tartották saját halálukat.

Egyszerűen félelmetes a résztvevők beszámolóiból összeálló kép, amely sokkal inkább háborúra emlékeztet, mint egy profi módon előkészített és végrehajtott kommandóakcióra. Bowden könyve megrendítő erejű, rengeteg tanulságot tartalmazó írás, amihez fekete-fehér fényképeket és térképeket is mellékelt a szerző.


A Mogadisu-ügy elolvasása után már nem csodálkozom, hogy az Egyesült Államok minden erejével igyekszik elkerüli a szárazföldi beavatkozást egy-egy problémás térségben. Túl sok vesztenivalójuk van (és ahová mégis bemennek, onnan nem tudnak egyszerűen kivonulni – lásd Irak).

A teljesség kedvéért megemlítem Ridley Scott látványos filmjét, amely bár szerfölött hatásos, néhány fontos ponton eltér a valóságtól (például a felderítés hiányosságai és az irányítás hibái), és ebből kifolyólag egy teljesen más értelmezését adja a bevetésnek. A mozi minden életszerűsége ellenére sem adja vissza azt a reménytelen, sokkoló hangulatot, amit a könyv áraszt.

Kapcsolódó írás:

Linda Polman: Nem tettünk semmit