Tizenkét dühös ember (film)

Egy ember sorsának eldöntése nem egyszerű feladat. Még tizenkét embernek sem. Márpedig dönteni muszáj: a peres ügyeknél összeválogatott társaságnak legalábbis nincs más választása. Az igazságszolgáltatás, legyünk vastagon közhelyesek, sosem volt könnyű; ahány ember, annyi vélemény, annyi ítélkezés – az esküdtszéknek mégis közös nevezőre kell jutnia.

Az ügy, jelen esetben, egyszerűbb talán nem is lehetne. Egy hányattatott sorsú fiú, kit az élet tizennyolc éve alatt számtalanszor megnyomorított már, leginkább apja kezét használva, gyilkosságot követ el: egy éjjel, látszólag elege lesz mindabból, amit addig kapott, s elégtételt vesz édesapján – egy késszúrás által.

A bűnösség kétségtelen: két tanú is sziklaszilárd meggyőződéssel állítja, hogy a fiú a tettes. Az úr hallotta a „Megöllek!” kiáltást, a hölgy látta a lesújtó kezet. Ezen nincs mit töprengeni, spekulálni, az ítélet rögtön kimondható: bűnös.

Csakhogy. A tizenkét esküdtből – avagy, ahogy az angol cím is megengedi, tizenkét férfiból – egy rezignált arccal bejelenti, hogy kétsége támadt. A nyolcas számú úr nem állítja, hogy a gyanúsított nem bűnös, de ennek ellenkezőjét sem; egész egyszerűen bizonytalan.

Úgy gondolja, hogy ez az ügy – egy ember életéről való döntés – többet is megérdemel egy 2 perc alatt született ítéletnél. Ha már egyszer ott ülnek, ha már egyszer ezt a feladatot kapták, igazán átbeszélhetnék a problémát, annak minden aspektusát figyelembe véve. Túl nagy poént nem árulunk el azzal, hogy a nyolcas számú úr megjegyzése nem marad következmény nélkül.

Reginald Rose drámájából az a Sidney Lumet rendezett filmet 1957-ben, aki az ’50-es években különböző televíziós filmek rendezésével kereste a kenyerét, majd, jóval később, leforgatta a 10 Oscar-jelölést hozott Hálózatot, és az ugyancsak nagy közönségsikert arató, parádés szereposztású Gyilkosság az Orient-expressszent (Agatha Christie könyvéből).

A film tökéletes kamaradarab: a játékidő 99%-ában egy helyen, az esküdtszék szűkre szabott világában játszódik. Az ilyen jellegű alkotásoknak a gerincét két tényező adja: egy erős forgatókönyv, és a színészi alakítások hitelessége. Az előbbit a már említett Reginald Rose oldja meg, mi tagadás, brilliánsan: a másfél órás játékidőt teljesen kitölti a cselekmény, a (néhol pattanásig) feszült dialógusok – üresjáratot fölösleges keresni.

Az utóbbit, vagyis a színészi játékot is hibátlanul teljesítik – mind a tizenketten. Bár a film húzóneve a nyolcas számú esküdtet alakító Henry Fonda, hiba lenne őt, és csakis őt bálványozni. Az ő makulátlan játékán túl a társaság maradék tizenegy tagja is remekül teljesít.

Ennyi szereplő lévén nehéz, talán lehetetlen mindenkire ugyanolyan súlyú szerepet osztani; erre persze nincs is szükség. Képviselve van (igencsak vehemensen) a két véglet, a Fonda alakította higgadt, megfontolt, csak a tényleges igazságot akaró férfi, és a görbe ellenpontja, az ingerlékeny, agresszív alak, aki makacsul tagadja bármilyen, az övével ellenkező vélemény létjogosultságát.

Rajtuk kívül is választékos a paletta: az esküdtek között megtalálhatjuk a félénk, halk szavú, jelentéktelen figurát; az idős, bölcs urat; a mikor-megyünk-már-haza típust, és a csak simán flegmát – ők csapnak össze az asztal felett a néző szeme láttára. Igazi, az idő folyásával egyre komolyabb indulatok feszülnek egymásnak, az ügy mélyebb rétegei is felszínre kerülnek, a levegő szinte izzik. Mindezt remekül megírt dialógok nélkül aligha lehetett volna érzékeltetni; de a végeredmény szempontjából a rendezés is természetesen kulcsfontosságú elem: gazdagabb lehet pár nagyon is emlékezetes jelenettel az, aki benevez a filmre.

Negyven évvel az eredeti után készült egy feldolgozás is, ahol Fonda szerepét Jack Lemmon vette át; voltaképp nem lenne rossz darab, csak egyetlen óriási hibája van: felesleges. Az eredeti, szinte szóról-szóra történő lemásolásával semmi újat nem tud hozzátenni Lumet filmjéhez, s egy klasszikus ilyen szinten történő felmelegítése teljesen szükségtelen.

Mindez persze nem csorbítja az eredeti Tizenkét dühös ember érdemeit. Hibátlan kamaradarab egy elzárt világról, tucatnyi férfiról és egy súlyos döntésről; mindez igazi remekműként tálalva a hálás közönségnek.

(1957-ben, amikor a filmet bemutatták, Hollywood sok látványos és hivalkodó produkciója között kakukktojásnak számított visszafogottságával. Sidney Lumet nem a látványra, hanem a témára helyezi a hangsúlyt. Már maga az, hogy tizenkét teljesen különböző embernek egyet kell értenie valamiben (jelen esetben abban, hogy a vádlott bűnös vagy ártatlan), éppen elég feszültséget generál. Hát még ha ezeket az embereket bezárjuk egy szűk térbe, ami a tikkasztó hőségtől szinte izzik, szinte garantált, hogy előbb-utóbb felszínre kerülnek az esküdtek kezdeti rendíthetetlenségének és gyors döntésének hátterében húzódó előítéletek és emberi gyengeségek, amik megakadályozták őket abban, hogy fair döntést hozzanak.

Henry Fonda olyan hitelességgel ábrázolja a nyolcas számú esküdtet, olyan meggyőződéssel igyekszik rávenni a többieket a bűnjel ismételt megnézésére, olyan türelmesen érvel a vádlott mellett, hogy azzal egy sziklában is kételyeket ébresztene.

Az egész film úgy tökéletes, ahogy van, főleg, ha figyelembe vesszük szociálpszichológiai aspektusait is. – a főszerk. megjegyzése.)