Főkép

Legalább annyira nehéz feladat megmondani, miért is élvezetes Needham stílusa, mint terjedelmes idézetek nélkül bebizonyítani Rejtő Jenő kivételes tehetségét. Az sem jelent könnyítést, hogy ez a krimi (mert voltaképpen erről van szó) egyáltalán nem kíván mulatságos, ne adj isten, nevetésre ingerlő lenni. Hasonlóképpen helytelen megközelítés az esetleges sötét, lehangolt hangvétel kihangsúlyozása, mivel ez a fajta teljes kiábrándultság is hiányzik a történetből. De az sem igaz, hogy itt mindenki okos, és filozófiai értekezés szintű párbeszédekkel múlatnák az időt. Ezzel a rövid felvezetéssel reményeim szerint sikerült megvilágítanom, hogy ez a könyv mi NEM.

Eddie Dare ügyvédként keresi a kenyerét San Franciscóban, részt vett a vietnámi háborúban, kétszer nősült, kétszer elvált és mindezek eredőjeként olyan elfogadható élete van. Amiből nem csupán az izgalom hiányzik, hanem az elvégzett alkotó munka és a kiegyensúlyozott emberi kapcsolat is. Ha még nem mondtam volna, akkor ideje felfedni a lappangó valóságot, mely szerint Dare egyetlen dologtól irtózik csupán: az „elfogadható ember volt” felirattól a sírján.

A változás (amelyre tudat alatt húsz éve készül) akkor következik be, amikor a postás beállít egy réges-régi fényképpel, amely még valamikor Saigon eleste (1975) előtt készült egy csoport katonáról, ázsiai nők körében. Akár a rendes évi bajtársi összejövetelre szóló meghívó is lehetne (ha létezne egyáltalán ilyesmi), ha nem hiányozna a feladó, nem Bangkokban adták volna postára, és pirossal nem karikázták volna be Dare fejét a képen. Nem sokkal később hajdani katonatársa, jelenlegi egyetlen barátja, az indián Winnebago is kap egy hasonlót. A továbbiakban színre lép a Secret Service, szóba kerül némi pénz, egészen pontosan tíz tonna bankó, amelyre az ügynökök szerint annak idején ők vigyáztak Saigonban, és amit azóta sem látott senki.

Ami ezután következik, az nagyon jól eltalált keveréke a nagyvárosi életérzésnek (amúgy ázsiai módra), a kémregénynek, a gondolkodós kriminek és egy személyiségkereső tréningnek. Másként fogalmazva A Nagy Mangót érdemes elolvasni – mert egyéni hangja van, ami manapság ritkaságnak számít.