Főkép

Mikor ezeket a sorokat írom, már megint beköszöntött a nyár, a szikrázó napsütés elszántan tolja felfelé a hőmérő higanyszálát. Bár szeretem a meleget, ennyire azért nem. Mivel a dolgozószoba klímáját csupán az ablak ki és becsukásával, valamint a reluxa elforgatásával lehet szabályozni, jól jön minden hűsítő érzés – például egy sarkvidéki napló.

Valerian Ivanovics Albanov 1881-ben született Voronyezsben. Gyerekkorától vonzódott a tengerhez, és a megfelelő iskolák elvégzése után 1904-ben szállt első ízben hajóra. Nyolc évvel később navigációs tisztnek szerződött Georgij Bruszilov kapitány mellé, aki az Északkeleti-átjárón keresztül kívánta hajójával (Szent Anna) elérni Vlagyivosztokot. 1912. augusztus 28-án hagyták el Alekszandrovszk (ma Murmanszk) kikötőjét, de sosem értek célba. Az eltűnt hajó felkutatására több expedíciót is szerveztek – ám ezek mindegyike eredmény nélkül tért vissza.

A balszerencsés útról (vagy legalábbis egy részéről) mégis pontos beszámolónk van, hiszen rendelkezésünkre áll a szerző naplója, amely akkor kezdődik, amikor Albanov 1914. április 10-én tizenhárom társával együtt maga mögött hagyta a jégbe fagyott hajót (és fatalistább társaikat), amely addigra már közel két éve sodródott irányíthatatlanul észak felé, egyre távolabb a szárazföldtől. A kilátástalan helyzetben (újabb tél várt a tehetetlen legénységre) ez a maroknyi férfi szegényes, szedett-vedett felszereléssel, használható térkép nélkül, csupán egy meghibásodott kronométerre hagyatkozva, a befagyott tengeren, a jégtáblák közötti nyílt csatornákon átvezető, mintegy 380 km-es gyaloglást választotta a legközelebbi ismert szárazulat, a Ferenc József-föld felé. Tisztában voltak vele, hogy mekkora feladatra vállalkoznak, de így legalább esélyt adtak maguknak a túlélésre. A hajón maradt társaikat senki sem látta többé.

Elindultak hát dél felé, csakhogy az eredetileg hétnaposra tervezett út mind hosszabbra nyúlt. Albanov olyan szuggesztív erővel írja le naplójában az eseményeket, hogy az ember szinte érzi, ahogy a mínusz negyven fokos hideg alattomosan bekúszik a ruhái alá; hogyan vág bele a húsába a túlterhelt, rosszul megépített szán kötele. Miként őrli fel egyre jobban az egyébként is feszült idegeket az éhség, a betegség, a hóvakság, és az egyre gyakoribb nézeteltérések… ilyen körülmények között majd három hónapig tartott az út, és csak kevesen élték túl.

Az általam eddig olvasott sarkvidéki történetek általában terjengősek voltak, számtalan apró részletet és jelentéktelen leírást tartalmaztak, ezáltal bizonyos távolság jött létre az elbeszélő és a befogadó között. Ezúttal erről szó sincs, egy szikár naplót kapunk, amely egyedülálló a maga nemében.