Főkép

Jim Berryman az egyébként remek, A Sting in the Tale című életrajzában azt állítja, hogy a Városháza előtt voltam, amikor a gombafejűek ott játszottak 1963-ban, és sikerült megszereznem egy fürtöt McCartney hajából. Ez természetesen mese, és nem is illett volna akkori bimbózó intellektuális énemhez. De lehetetlen volna eltúlozni azt a hatást, amelyet a Beatles gyakorolt rám fiatal koromban, az pedig, hogy hasonló világból jöttek, mint amilyen az enyém is volt, alapvető szerepet játszott a meneküléssel és dicsőséggel kapcsolatos homályos terveimben, amiket a képzeletemben szövögettem. Lennon és McCartney szerény családból származó gimnazista srácok voltak Liverpoolban, amely nem sokban különbözött Newcastle-tól. Miután felkerültek a sikerlistákra, az egész világot meghódították dalaikkal, amiket ők maguk írtak. Ez zenészek egész nemzedékét töltötte el azzal a magabiztos érzéssel, hogy ők is megpróbálkozhatnak valami hasonlóval.

Ugyanazzal a mániás és aprólékos gonddal tanulmányozom a Beatles-lemezeket, mint korábban Rodgers és Hammerstein zenéjét, csak most már gitárom is van. Van egy hangszerem, amelyen képes vagyok reprodukálni az akkordszerkezetek és a riffek mágiáját, amikre a dalaik épülnek. És micsoda dalok, egyik a másik után, albumról albumra! Mindet megtanulom eljátszani, biztos vagyok benne, hogy csak kitartás kell hozzá, és végül az is, ami elsőre kifog rajtam, feltárja előttem a titkát. Újra és újra visszateszem a lemezjátszó tűjét arra a részletre, amelyet nem tudok megfejteni, mint egy kasszafúró, aki addig babrál a zárral, amíg az övé nem lesz a zsákmány. Soha egyetlen iskolai tantárgy sem köti le ennyi időmet és energiámat. Nem állítom, hogy ebben szerepet játszana a jövő valamiféle megsejtése, de van valami szokatlan a megszállottságomban, van valami abban, hogy tudat alatt egyfolytában azt mondogatom magamban: Így fogsz elmenekülni. Így fogsz elmenekülni.
1966-ot írunk, és Anglia, miután azon a nyáron megnyerte a foci VB-t a németekkel szemben, végre élvezni kezdi a háború utáni fellendülés gyümölcseit, és az akkori idők furcsa argója szerint „pörög”. Newcastle-ban azonban a társadalmi változás és a kulturális forradalom hedonizmusa az egyetemet körülvevő kis enklávéra korlátozódik. A King’s College a kocsmáknak, a kluboknak és a könyvesboltoknak a dohos intellektualizmus és a bohém kifinomultság légkörét kölcsönzi. Állítólag a háború alatt itt élt egy darabig Wittgenstein, és magam előtt látom, ahogy próbálja elmagyarázni a Logikai-filozófiai értekezés nehezebb részeit a Haymarket vendégeinek a Woodbine cigaretták otthonos, kék füstjében, barna sör mellett.
A Go-go Club a Percy Streeten van pár üzlet fölött, a Haymarket mögött. Eredetileg dzsesszklub volt, amely az egyetemen és az egyetem körül kialakuló kifinomultabb ízlést volt hívatott kiszolgálni. A Go-Go volt az Animals törzshelye, mielőtt befutottak, annak eleven bizonyítékaként, hogy a Beatles-csoda megismételhető, akár még Newcastle-ban is. Itt látom tizenöt éves koromban az első koncertet: a Graham Bond Organisationt. Szerencsés beavatás. Graham Bond nagydarab, kerek képű ember hosszú, zsíros hajjal és mandarinbajusszal. Hammond orgonán és altszaxofonon játszik, és rekedtes, szenvedélyes baritonhangon énekel. Az együttesében hamarosan legendássá váló zenészek játszanak: a basszusgitáros Jack Bruce és a dobos Ginger Baker, akik a Cream együttes tagjaiként lesznek majd még híresebbek, és a tenorszaxofonos Dick Heckstall-Smith. A zene harsány és megalkuvást nem ismerő, és nem vagyok biztos benne, hogy tetszik, de azt erősen érzem, hogy van benne súly és komolyság – ezt később majd „heavy”-nek nevezik vagy gúnyolják. Graham Bond aztán becsavarodik az okkult tudományokba, és a londoni metróban a sínek közé veti magát.
Elmegyek megnézni John Mayall Bluesbreakersét, ők is a Go-Góban lépnek fel, de nem emlékszem, hogy a később legendássá váló gitárosaik közül melyik játszott aznap este. Biztosan nem Clapton, talán Peter Green. De azt az élményt, amitől tényleg eldobtam az agyam, annak az évnek a decemberében éltem át.
Minden csütörtök este 7:30-kor vallásos áhítattal néztem a Slágerlistát. Imádtam ezt a műsort. Most, majdnem negyven évvel később még mindig magam előtt látom a DJ-t, Jimmy Savile-t, ahogy ott áll a húszas lista nagy táblája előtt 1966 körül, és minden egyes dalból el tudok énekelni egy-két sort. Az akkori idők zenéjének ez a beható ismerete azonban nem készíthetett fel arra a forgószélre, zuhatagra, földrengésre, természeti csapásra, ami Jimi Hendrix volt.
A Jimi Hendrix Experience 1966-ban jelent meg a Slágerlistán, és mindent megváltoztatott. Hendrix feldolgozta a „Hey Joe”-t, egy régi népdalt, és gitárjának elegáns vadságával valami elementáris erejű, pimasz bluest varázsolt belőle. Az éneklése egyszerre volt morcos, hanyag, szenvedélyes és nyíltan erotikus, és miközben a háromtagú banda átviharzott a háromperces dalon, úgy képzeltem, az egész országban mindenki a tévéje előtt kővé meredve nézi őket.
Fúúú! Mi a franc volt ez?
Úgy rémlik, alig pár nappal később volt koncertjük a Go-Góban. A városban tapintható az izgalom. Elvileg a korom miatt még nem mehetnék be egy éjszakai klubba, de olyan magas vagyok, hogy nyugodtan mondhatom magam tizennyolc évesnek. Hoztam váltásruhát az iskolatáskámban, egy Levi’s farmert és egy legombolható galléros fehér Ben Sherman inget. Ez a „legmenőbb” ruhám, és klasszul festek benne az iskolai kabátom alatt. A Központi-pályaudvar vécéjében öltözöm át, és próbálok közben nem lélegezni. Vizelet és szomorúság csípős szaga terjeng a levegőben. Delejes lassúsággal öltözködöm -- nem szeretném a padlóra ejteni egyetlen ruhadarabomat sem --, az Egészségügyi Minisztérium megfakult plakátja alatt, amely a nemi betegségek veszélyeire figyelmeztet. Jónak mondják! Még a közelébe sem jutottam annak, hogy szexeljek. Az iskolában nincsenek lányok, délután meg arra megy el az időm nagy része, hogy vonattal és busszal utazom haza. Mikor hazaérek, rendszerint irdatlanul sok házi feladatom van, és amikor nagy ritkán mégiscsak találkozom lányokkal, fájdalmasan félszeg vagyok, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak. De a másik ok a zene; ekkor már az a szenvedélyem. Beteszem a táskámat a pályaudvari csomagmegőrzőbe, és rohanok a Percy Streetre, hálásan szívom be a friss esti levegőt, és készítem a lelkem a rendkívüli élményre.
Hosszú sor nyúlik el, bekanyarodva a sarkon. Beállok a végére és várok. Gondolom, én vagyok itt az egyik legfiatalabb, bár a magasságom miatt senkinek sem szúrok szemet. Főleg fiúk állnak a sorban, nagyjából úgy vannak öltözve, mint én, bár néhányan jól kicsípték magukat: afgán kabát, klassz sivatagi bakancs, lecsüngő Zapata-bajusz. A lányok mind egyforma stílusúak: szigorúan középen elválasztott haj, amely simán omlik fekete bőrkabátjuk vállára. Roppant komoly hangulat uralkodik a tömegen, mintha nagy kulturális jelentőséggel bíró esemény tanúi lennénk hamarosan. Hendrix két koncertet ad egymás után. Szerencsére sikerül bejutnom az elsőre, mert különben ki kellene találnom valami meggyőző magyarázatot, hogy miért maradtam el olyan sokáig. A szüleimnek fogalmuk sincs, hogy hol vagyok, és semmi kedvem elmondani nekik. Az elidegenedésemből származó előnyök egyike, hogy nem kell sokat magyarázkodnom, és jórészt azt teszem, amit akarok.
A klub kicsi, sikerül megvetnem a lábam félúton a színpad és a hátsó fal között. Innen jól fogok látni. A banda természetesen késik. A tömeg türelmesen vár.
Azt mondják: „Ha emlékszel a hatvanas évekre, akkor nem voltál ott.”
Hát, nagyjából ugyanezt lehet elmondani erről a koncertről is. A Jimi Hendrix Experience elsöprő, fülsiketítő hangzuhatag volt, amelyet egyszerűen képtelenség elemezni. Azt hiszem, emlékszem pár részletre a „Hey Joe”-ból és a „Foxy Lady”-ből, de igazából csak a zaj és a lélegzetelállító virtuozitás, az afrofrizurák, a vad öltözékek és a Marshall-erősítők tornyainak kavalkádjaként maradt meg bennem a koncert. És ekkor láttam először fekete bőrű embert. Emlékszem, hogy Hendrix lyukat ütött a színpad fölötti gipszmennyezeten a gitárja fejével, és aztán vége volt.
És amikor aznap éjszaka az ágyamban feküdtem, zúgott a fülem, és megváltozott számomra a világ.

Tanultam annyit, hogy elevickéljek, de nem többet. Nem akartam mást, csak gitározni és lemezeket hallgatni. Rengeteg Dylant hallgattam, és megtanultam a legjobb szövegeit a „The Lonesome Death of Hattie Carroll”-tól a „Gates of Edenig”. Megtanultam szeretni a dzsesszt is, bár nem volt könnyű.
Összebarátkoztam pár idősebb fiúval a suliból, akik látták, hogy mennyire odavagyok a zenéért. Egyikük kölcsönadott két Thelonious Monk-lemezt, a Monk Live at Olympia in Paris-t és a Monk Soló-t. Először meghökkentett a dallamok szögletes összetettsége és a kísérő harmóniák sűrűsége, de éreztem, hogy van valami fontos ebben a zenében. Úgyhogy kitartottam, ahogyan annak idején a nagymamámtól kölcsönkapott könyveket is makacsul végigolvastam, vagy amilyen elszántsággal megtanultam gitáron játszani bármiféle zenei alapképzettség nélkül. Nem intellektuálisan közelítettem meg a dolgot, egyszerűen csak őrülten makacs voltam. Hazajöttem az iskolából, feltettem Monkot, elkezdtem írni a leckét, és hagytam, hogy a zene ozmózis révén tanítson, miközben valami bonyolult geometriai bizonyítással küszködtem. Mikor először hallottam Miles Davist és John Coltrane-t, megértettem, hogy ezek a zenészek az emberi megismerés szélső határait kutatják, mint fizikusok egy hanglaboratóriumban.
Kíváncsi vagyok, vajon kialakult volna-e bennem az ilyen zenének bármiféle megértése, ha nem szántam volna annyi időt és energiát a hallgatására. Nem vagyok dzsesszzenész, de elég sok munkát fektettem abba, hogy értsem a dzsesszt és közös nyelvet találjak azokkal, akik játsszák.

1967-re a szüleim összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy a családdal egy ikerház egyik felébe költözhessenek nem messze a parttól Tynemouthban, csak néhány mérföldre Wallsendtől. Annyi év után csodálatos módon még mindig együtt élnek, legalábbis névleg, azaz egy fedél alatt. A válás egyszerűen ki van zárva az olyan családoknál, mint a miénk, anyagilag és társadalmilag is. Egyszerűen senki sem tenne ilyet. Örülök, hogy nem kellett megbirkóznunk egy válás földrengésszerű felfordulásával, de néha, amikor kimerít az állandó érzelmi zörej, amely ott serceg és gennyedzik közvetlenül a felszín alatt, azt kívánom, bárcsak ez az egész szétrobbanna a francba, egyszer és mindenkorra.
A focihoz ügyetlen vagyok, de úgy futok, mint a nyúl. Soha senki sem győzött még le száz yardon egyik iskolában sem, ahova jártam. Jó csontozatú, erős fiú lettem az apám mellett végzett sok munkától meg persze a sok ingyen tejtől.
Én tartom az iskolai rekordot száz yardon, és bejutok a Northumberland megyei bajnokságra, amelyet Ashingtonban rendeznek. 1967 nyara van, és én tizenhat éves vagyok. Ez életem legnagyobb versenye. Emlékszem rá, ahogy émelyegve várom a startpisztoly dörrenését, s hogy milyen gyötrelem minden egyes szünet a vezényszavak között. „Felkészülni!” A rajtkőre helyezem szöges cipőmet, kimérem a távolságot a bal térdem és az ujjaim között. „Vigyázz!” Egy örökkévalóság telik el, amíg felemelem a fejem, hátratolom a csípőmet, és bámulom a célszalagig vezető hosszú alagutat. „Durr!”
Aznap este büszkeségtől és diadaltól kipirultan megyek haza, lazán megnyertem a versenyt, és rögtön el is újságolom a hírt apámnak, aki épp a délutáni bóbiskolásából kel fel. -- Jól van, fiam – mindössze ennyit mond, és kibotorkál a konyhába, hogy teát főzzön magának. Először csalódott, aztán dühös vagyok. Annyira elmerült saját boldogtalanságában, hogy képtelen osztozni velem a sikerben vagy büszkének lenni rá mint olyasvalamire, ami részben neki köszönhető. A miattam érzett büszkesége továbbra is bánatába csontosodva rejtőzik, soha nem mondja ki. Most már értem ezt, de akkor nem értettem.
Azon a nyáron véget is ér az atlétikai karrierem, miután életemben először kikapok az országos bajnokság selejtezőjében. Elvesztem a sport iránti érdeklődésemet, és azzal vigasztalom magam, hogy a sprintszámokban nincs szükség stratégiára, taktikai tréningre. Vagy a megfelelő izomzattal születik az ember ahhoz, hogy ő legyen a leggyorsabb, vagy nem. A sportbeli kiválóság kegyetlenül meghatározott, és ebből fakad az émelygés a gyomorszájadban és a torkodban, ebből fakad a félelem – hogy nem leszel elég jó, hogy legyőznek, hogy kudarcot vallasz.
Kezdek arról fantáziálni, hogy többé nem keresem apám figyelmét, ám életem jó része nem más, mint hiú próbálkozás, hogy kivívjam az elismerését. És nem értem: bármennyire tele van a hasam, mégis mindig éhesnek fogom érezni magam?
Utálom az új házat, ezt az egész elővárosi rongyrázást, de legalább van kert, és apám szeret ott dolgozgatni, bár most még korábban kell kelnie, hogy visszamenjen kocsival Wallsendbe, és kiszállítsa a tejet. Épít egy kalyibát a hátsó kertben, ő üvegháznak nevezi, de igazából csak hevenyészett fészer pár ablakkal. Ott tölti ideje jó részét a pókok és néhány bánatos kaktusz társaságában.
Anyám továbbra is eljár csütörtökönként arra a közelebbről meg nem határozott helyre, ami elvileg Nancy háza lenne, de soha nem esik szó erről. Túl vékonyak a falak a hangos szóváltásokhoz. Olyanok vagyunk, mint egy trappista szerzetesekből álló család, hallgatásunk kolostorában élünk mindannyian. Nem lehetek valami szórakoztató báty a testvéreim számára. Biztos vagyok benne, hogy ők is ugyanolyan zavarodottak, mint én, mert amikor egyáltalán otthon vagyok, akkor érzelmileg vagyok távol; nagyon szeretem őket, és azt hiszem, ők is szeretnek engem, de nem igazán tudom kifejezni, hogy érdekelnek, és nem merek megkockáztatni semmilyen érzelemnyilvánítást. Biztosan azt gondolják, hogy halvérű vagyok, de fogalmam sincs, hogy mit tudnak vagy mit képesek elviselni. Az öcsémmel egy szobában lakom, amelynek a tengerre néz az ablaka – pontosabban fel kell mászni a szekrényre és elnézni a háztetők fölött, és akkor ott a távolban látni lehet az Északi-tenger szürke, félelmetes horizontját. A lehető legkevesebbet vagyok otthon. Egész napokon át kószálok a tengerparton Tynemouthtól Whitley Bayig, sodródom az árral, céltalanul sétálok és gondolkodom.
Aztán az estéim jó részét a Whitley Bay-i YMCA-ben kezdem tölteni, és összebarátkozom két testvérrel, Ken és Pete Brighammel. Ken, akárcsak én, egy newcastle-i gimnáziumba jár. Ragyogó zenész, zongorán és gitáron játszik. Pete, aki pár évvel idősebb nálunk, szakácsinas, és basszusgitáron játszik. Ő maga készítette a hangszerét, és egészen lenyűgöz az ügyessége. Nagyon praktikus jószág, nem durva tákolmány, és egyáltalán nem csúnya. Elmagyarázza nekem a single pickup elektronikus rejtélyeit, a skálahosszúság matematikáját és a fogólap érintői közti távolságokat. Ez az első bevezetésem a basszusgitár kultuszába. Eddig nem nagyon izgatott ez a hangszer, egyértelműen szólógitárosnak tartom magam, miután már képes vagyok tűrhetően eljátszani pár Hendrix-riffet, és arra használom új képességemet, hogy besündörögjek a fiatal zenészek körébe, akik majdnem minden este összegyűlnek a zeneteremben. Én vagyok az a srác, aki el tudja játszani a „Purple Haze”-t, és ez lesz a névjegyem. Ilyen kevés kell ahhoz, hogy felnézzenek az emberre. Alighanem minden második srácnak megtanítom ezt a riffet az YM-ben.
Az egyik közülük Keith Gallagher, aki majd tanú lesz az esküvőmön, én pedig az övén. Életre szóló barát, és kezdetektől fogva támogat, az ő lelkesedése és biztatása révén merem elhinni, hogy van bennem valami, amitől igazi zenész lehetek, hogy az álmom valamiképpen valósággá válhat.
Keith praktikus srác. Egy newcastle-i gépgyárban inaskodik, és esti iskolába jár. Megvan benne az ambíció és kitartás, hogy minél jobban vizsgázzon, és végül is vezető mérnök lesz belőle. Bár az én sikerhez vezető utam sokkal szövevényesebb lesz, alighanem felismertük egymásban a hasonló vonásokat és a hasonló vágyat, hogy elmeneküljünk szüleink szűk világából. Együtt mászkálunk a tengerparton, néha hajnalig beszélgetünk és fantáziálunk. Keith az az ember, aki meghallgatja az első szerzői próbálkozásaimat, és bár alighanem igencsak vacak dalok ezek, Keithben van annyi érdeklődés, amivel folytatásra tud biztatni. (Nemrég felidézte, hogy az egyik legelső dalom egy sivatagi virágról szólt. Én ezt már rég elfelejtettem, mindenesetre harmincöt évvel később írtam egy „Sivatagi rózsa” című dalt, amely több mint egymillió példányban kelt el. Még mindig fantasztikusnak érzem, hogy egy olyan személyes dolog, mint egy dal, köztulajdonná válhat, de lehet, hogy nem kell hozzá más, csak egyetlen ember, aki hisz abban, amit csinálsz, és máris lesz elég önbizalmad, hogy tovább próbálkozz.)
Míg Keithtől kapom az önbizalmat, Ken, az ifjabb Brigham testvér lesz a mentorom. Régi Freddie King-számokat tanulunk meg hangról hangra, mint a „The Stumble” és a „Hide Away”, és aztán a csömörig játsszuk ezeket a dallamokat. Pete nyomatja a basszusalapot, míg Ken és én átvergődünk a blues dallamon. Elmegyünk megnézni Peter Greent a Fleetwod Macben, Stan Webbet a Chicken Shackben és John Mayall Bluesbreakersét, és arról fantáziálunk, hogy belőlünk is lehet blues zenész. Mikor nem az YM-ben játszunk, Ken szobájában gyakorolunk, amely egy viktoriánus házban van a tengerparton. Egyik este Pete-nek randija van, és így nem tisztelhet meg bennünket a basszusjátékával, úgyhogy nemes lélekkel vállalkozom rá, hogy én játszom a ritmusalapot, míg Ken a dallammal küszködik.
A basszusgitár furcsának hat az ember kezében, ha megszokta a kisebb hangszert a vékony húrjaival és a rövid nyakával. A basszusgitárnak súlya van, olyan érzés kézbe fogni, mint egy fegyvert, de van benne valami nyugodt szépség is. Ez a hangszer minden harmónia gyökere, az alap, amelyre a zene épül. Amikor Kent kísértem, rájöttem, hogy bármit játszik is, azt a harmónia szempontjából a basszusgitár játéka határozza meg. Ha egy C akkord felső részhangjait játssza a gitárján, az csak akkor lesz C akkord, ha én is C-t játszom a basszusgitáron. Úgyhogy kezdett megformálódni az agyamban valami olyasmi, amit csak stratégiának tudok nevezni. Homályos elképzelés volt még ez, de akkor is valamiféle stratégia, mely szerint a basszusgitár, bár csöppet sem látványos, sokkal jobban illik rejtőzködő személyiségemhez, mint a szólógitár. Csendesebb hősiességre fogok törekedni, amely azonban olyan sztoikus és szilárd, mint az apámé. Az ambícióm biztos alapokon fog nyugodni, konkrét lesz, rejtett, de hatásos. Elfojtom a vágyamat, hogy csillogjak, s ehelyett mélyre ások, és nem sajnálom az időt, mert valamiképpen tudom, hogy hosszú lesz a harc.

Komolyan azt képzeltem, hogy így vagy úgy sikeres zenész lesz belőlem? Még csak igazi együttesben sem játszottam, de próbáltam a lehető leglezserebben venni az érettségi vizsgát. Az egyetem ugyanolyan képzelgésnek tűnt, mint a zene, és az utolsó és döntő gimnáziumi évemben jóformán egyáltalán nem tanulok, csak elütöm valahogy az időt. Ha épp nem játszom vagy zenét hallgatok, hosszú délutánokat és estéket töltök a Whitley Bay-i „Spanyol Város” vidámparkjában. Nem csak én vettem ilyen lazán az érettségit. Két lógós haverom is volt: Paul Elliott és Hughie McBride.
Paul átkozottul jó dobos, akinek remek füle van az összhangzáshoz, és, akárcsak Keith, ő is azok közé tartozik, akik valamiképpen hisznek bennem, vagy legalábbis a zenei tehetségemben. Ragadós a lelkesedése és az életöröme, de szenved attól, hogy képtelen kilépni sikeres és gazdag apja árnyékából. A bírálói majd afféle elkényeztetett gyereknek tartják, de nekem a barátom, és tudom, mennyire keményen küzdött azért, hogy ébren tartsa magában a tüzet, pedig úgy látszott, mintha életében mindent tálcán tettek volna elé. Persze, nincs könnyű gyerekkor, és Paul szereti leinni magát, hacsak teheti. Én is kábítom magam alkohollal, de a szervezetem nem bírja annyira, mint Paulé. Sárga epét hányok az utcán a kocsma mögött, miközben a barátom még egy kört rendel.
Hughie a legidősebb fiú egy terebélyes ír családban, elképesztően jóképű, kék szemével és finom vonásaival olyan, mint egy filmsztár. Elbűvölően rövidlátó, s ugyanakkor fantasztikus középhátvéd és az iskolai focicsapat kapitánya. Ő is ugyanúgy bírja a piát, mint Paul, és elragadó személyisége szemernyit sem változik tőle.
A vizsgák utáni napon a Nyugati-úton állunk Newcastle határában, egymástól száz méterre, és stopolunk. Hálózsák és egy váltás ruha van begyömöszölve a hátizsákunkba. Megbeszéltük, hogy Stanraerben találkozunk, és onnan komppal átmegyünk Észak-Írországba.
Három héttel később, éjfélkor egy golfpálya egyik bunkerében vagyunk Down megyében. Mögöttünk ott vannak a hálózsákjaink, itt fogunk szunyálni ma éjszaka. Az amerikaiak épp arra készülnek, hogy három űrhajósuk leszálljon a holdra, mi pedig felállni is alig tudunk. Azt hiszem, a „csontrészeg” a legjobb szó, amivel le lehet írni az állapotunkat, bár Hughie és én valahogy csak elcipeltük Pault a kocsmából a golfpályáig, és csak egyszer ejtettük le közben.
Mindenfelé stopoltunk, hol valami parkban aludtunk egy padon, hol szántóföldön, és pár kényelmetlen éjszakát a Don Loaghaire partján töltöttünk. Egy évvel korábban stoppal elmentünk a cornwalli Polperróba, és ott töltöttük a nyarat, egy nyitott menedékhelyen laktunk egy szikla tetején. Igazából Wight szigetére indultunk, hogy megnézzük Dylant, de valami eltérített bennünket, és végül így is remekül éreztük magunkat.
Mindig külön-külön stopolunk, profik vagyunk már ebben (senki sem venne fel három srácot egyszerre), és megbeszéljük, hogy este találkozunk a legközelebbi nagyobb városban. Nyugatra tartunk, Limerick és Kerry felé. Egyik nap egy farmer Tralee határában vesz fel. Ő is csontrészeg. És van egy fűrész meg két malac a hátsó ülésen. Elmagyarázza, hogy az írek egyetlen dolgot kaptak az angoloktól, a szifiliszt. Mire én visszavágok, hogy kettőn áll a vásár, és ezt viccesnek találja.
Paul, Hughie és én eljutunk a dél-nyugaton lévő Dingle-ig. Minden este kiütjük magunkat sörrel és Bushmill-lel, és ott alszunk, ahol tudunk. Három héten át sikerül elkerülnünk, hogy letartóztassanak bennünket. Aztán elindulunk vissza északra, hogy Larne-ból komphajóval visszamenjünk, miután hulla részegen átkelünk a mourne-i hegyeken.
Itt aztán egy golfpályán üvöltözünk a telihold alatt. Megesküszöm, hogy látok valami mozgást a Nyugalom tengerén. Kis lépés nekik, óriási lépés nekünk.

Az Európa Könyvkiadó engedélyével.