Főkép

Első ének

Még egyszer fölemelte szavát Sár róna vidékén
A hosszu nyögésekkel, mineműk a haldokolóé,
Megszünt a zivatar. Csendes lőn mélyen az alkony,
És kijövének az alkonynak szeretői. Csapongva
S földet korholgatva röpült a fecske magányos
Andalgásaiban s eleségül gyenge fiainak
Kis férgekre s füben pihenő bogarakra vadászott.
Mely rémülve buvék, hallván a dúlakodó vészt,
Zöld kapujánál ült immár a kis tücsök és víg
Társaival vígan feleselt egyhangu dalokban.
Hallott a dongó buta kóborlása is, amint
Meg-megütődve rideg hangját elszegte koronként
S lomha nehéz szárnyon szomorú zúgással odábbkelt.
Messze pedig, hol völgyeiben maradozva foly a Sár,
S késő habjai közt resten nyujtózik az omboly,
Bús panaszát az uszók négylábú serge zokogta,
S a vizek országát idegen hangokkal ijesztvén
A bikatorku bölöm durván felbőge, csak embert
Nem látott e táj. Ember, ki az estnek örüljön
És szenderre csaló összhangját értse gyönyörrel,
Ember nem jön elő. Sámsonnak háza miért van
Most oly zajtalanúl? A nép, mely benne zsibonga,
Ünnepet űl-e talán? Vagy puszta-e s néptelen a vár,
A daliák fogadója s merész küldője csatákra?
Vagy ki az, aki sötét fegyverben a belteremekből
Lélekdöbbentő léptekkel előtör, az ifjú?
Mért az egekbe kiáltó bú réműletes arcán
S vérkönye megjegesült tükrén az iszonynak alakja?
Ah Sámson fia, későn van megtérni csatádról,
Jó Tihamér! késő meglátnod az ősz atya házát
És látnod, mint lön néphonból árva halommá.
Mit használ neked a diadal dühös Ottokar ellen,
Mit használt lenned győzőnek bécsi Rudolfért
S László híre neked? Megtérnél íme rohanva,
Hogy hamarabb honn légy, megjárnád szárnyas örömmel
Ős lakod utcáit s nincs, szemközt aki találjon,
Vágyva beszállnál s a házban nincs, aki fogadjon.
Mit használ most a nép-hagyta falakra kiállnod,
Megtépett hajadat felszórnod az égiek ellen?
S emberölő kezeiddel erős vas melledet ütvén
Borzasztón az alélt csendet fölijesztened ismét?
Mit használ dúlnod magadon kora gyászra jutottnak?
Ságon azért vígan laknak rontóid; apádat
És az egész családot kik elölték, a fene vívók
Osztoznak kímélt javadon. Ságvár ura örvend,
Vad Káldor, hogy társ nélkül dús háza ragyoghat,
Hogy, ki örök daccal várának tart vala ellent,
Már nem sérti szemét a szomszéd sámsoni háznép.

Hol most Ság borait termeszti, hol Urhida dombján
Sok munkái után viszen a nép sárga gerezdet,
Ott Káldorok, itt Sámson vérsége tanyázván,
Két ház volt régtől szomszéd a róna határon,
Régtől ellenség, dühös és békülni tudatlan;
Hol, valamintha velök lett volna születve, fiúról
Szálla fiúra harag, s nem szűnt rombolni; de évről
Évre nehezbbé lön; mert megtorlatlan ölések
Adtak ölésre okot vég nélkül s vad sziveik közt
Rémítő emlék állott alkotva halálból.
Majd egy atyát kellett megtorlani, érte adóúl
Szép fiatal bajnok hullott el, egy ép deli testvér
S mellettök nép számtalanúl. Nem tette szelíddé
Őket sem nyájas szerelem, sem férfi barátság,
Sőt dúlt a szerelem s vaddá lett, mint az oroszlán;
És vagy káldori szűz vagy sámsoni gyenge leányzó
Lőn, ha talán tetszék, veszedelmes célja vitáknak.
És e párt csak csillapodott békében, alattos
Ártalmat forralva s gyanút nehezítve, ölőbbé
Hogy legyen a zajkor s ha kivált a csendtelen ország
Népfogyató harcát maga ellen vitte, (siralmas
Megszakadás lévén örök átkú sorsa magyarnak)
Akkor nyílttá lett a két ház régi haragja,
S eskü szerint fogadott vértor váltotta föl egymást.
Akkor szüntelenűl lobogott a fekete zászló,
Szüntelenűl új bajrahivás rémkürte rivalgott,
S míg volt kar, míg bajviselőt tudta küldeni a vár,
A rótt bántalmak lerovattanak: új ok, öröklő
Gyűlölségre s boszút nevelő szomszédi viszályra.
Most a sor Sámsonra kerűlt. Egy hittelen éjjel,
Míg fia Lászlóval vendég táborban időzött,
Meglepték a káldoriak, s kiket a lemenő nap
Élve hagyott, a várbeli nép, a visszajövőnek
Nem látá örömét. Elesének az éji had által:
Testeiket máglyán égette meg a fene Káldor,
Hogy nyoma létöknek ne maradjon az isteni földön;
Szél hordá el hamvaikat. De buvában evődvén
Még fennállt Tihamér s így szólt az egekbe tekintve:
„Végtelen ég! ha üres nem vagy, s ily tettek után is
Isten az országló, hallj meg boldogtalan ifjút
Engem, utósót a vérből, mely íme kipusztúlt.
Hallj meg öröklétű s fogadott átkomra figyelmezz:
Úgy soha, sem földön, sem síromban, sem azontúl,
Úgy ne legyen nyugodalmam; örök rengéssel alattam
Ingjon az élő föld; örömet soha rajta ne lássak
És búnál egyebet; ne legyen több birtokom abban,
Mint a sír; de az is keljen fel tagjaim ellen
S vesse ki fáradt csontjaimat; lelkem pedig éljen,
Míg élhet nyomorún, borzasztó gondolatoktól
Űzött éjjeli rém bujdossék kínban örökké,
S míg kín van, míg fájdalom él, ki ne fogyjon azokból;
S mindezek úgy legyenek rajtam s átkomra betelve,
Mint én elmulatom megtorlani házam elestét:
Testvérért testvér és házatya hulljon atyáért;
Szolgák szolgáért pusztuljanak, és legyen, aki
Felmarad a fajból, rabnőm a káldori lányzó:
Lássam szép fiatalságát hervadni buvában,
S hallhassam panaszát, az enyémmel gyászban egyenlőt.
S akkor is én se legyek boldog; de keservben az éltet
S búban emésszem meg, mint illik végivadéknak:
És legyek a házhoz, melynek nincs népe, hasonló.
Mindezeket halld meg, te ki élsz, örök isten, az égben!
Káldorok ellen imádságát így végezi Sámson.”
Így szólott gonosz átkokkal nehezítve meg éltét
A boldogtalan, és eljött a vári falakról.
Most még egyszer az elhagyatott teremekbe leszálla,
Megjárá minden szögeit a sámsoni háznak,
S hol mint gyermek örült, hol készüle harchoz az ifjú,
Hol már mint győzőt atya és testvéri fogadták,
A kedves helyeken szomorún andalgva megállott.
Máskor öröm s élet zengett a büszke falak közt
S fegyverrel, kinccsel Sámsonnak háza jeles volt:
Most megdöbbentő csend és lelketlen üresség
Környezték Tihamért s hitető emlékezet oltván
A lángzó haragot, legelőször az ifju szivében
Megszakadott a fájdalom és ontotta könyűit.
Majd tovament s hogy elért a titkos s szíve jegyezte
Osztályhoz, melyben laknék, hova vinni reméle
Egykoron édes nőt, bájjal, szerelemmel igézőt,
És hogy ez osztályt is fenekül megdúlva találá
S felforgatva reményörömét: „Nem kölletek, úgymond
Nagy keserűn, hiu készületek nem kölletek immár:
Sámsonnak nemzetségét megemészti ez a bú,
Tetteit a környék iszonyodván fogja beszélni.”
S egyszersmind elvonta magát a belteremekből
És kezdett szomorú torhoz készülni magában.
Ment legelőbb is alá s a máskor lélekadó bort,
Mostan búnevelőt felhozta egy öblös üregből,
S a tágas palotába tevé. Majd ólaihoz ment:
Ott tejelő barmok s számos paripái növének
Sámsonnak, mint házához méltó vala, mostan
Elvágott kötelek s jászlok töredéki mutatták
A romlást; de belől egy bús szegletben, aléltan,
Mintha urával együtt érezné gyászra jutását,
Állt egyedül dúlt széna között gyors hadviselő mén,
Tér és völgy tapodója, fejét a földnek eresztvén
S hóka fején szomorún szórt barna sörényi lelógván,
Mely, mikoron látá Tihamért, meg kezde vidúlni
És bágyadt nyihogással urát s fejrázva köszönté.
De Tihamér búval teli bár, új fájdalom által
Álla leverten az állat előtt s szemlélte sokáig
Szótalanúl; fölgerjedvén így szól vala hozzá
Végre setét komoran s fájt, amit monda, szivének:
„Hasztalanúl, hű szolga, vivőm, míg kelle, csatákon,
S most egyedül társam, mindentől elmaradottnak,
Hasztalanúl örömed; nem, hogy tápláljalak, és nem,
Hogy gondot, gazdád, pihenő napjaidra viseljek,
Mint rabló jövök én, lovagodból gyikosod. Eddig
Rettentő hadi munkákban, vér-lepte mezőkön,
Vígan együtt jártunk, rémültelen annyi halál közt.
Bérc, völgy nem vala gát, nem térek távola, győztünk
A hullámokon is s kedvez vala ifju szerencsénk:
S ló rohanóbb nem volt, mint a gyors Fecske alattam
És soha gyávának nem mondott engem is a hír:
Most elzárta sorompóit, szűk térre szorítván
Gyász hadi pályámat; de te is, sajnálatos állat,
Hasztalanúl neveléd buja fűn hizakodva erődet,
És kergetted örömfutamással az alkonyi szellőt,
Karcsú száraidat s a rajtad ülőnek alakját
Nem fogják harcjátékon megnézni leánykák,
Nem hős ifjak irígyelni. Kegytelenűl elhullat imez vas
És fogod elkeserűlt uradat táplálni halálra.
S jobb neked, így búsonga tovább, elhullnod előttem,
Mint tolvaj Káldort szolgálnod uradra, vagy ólban
Tengned utált szalmán s szomorú vénségre kinyujtva
Életedet, húznod sanyaró gazdának igáját.”
Így végzé s Fecskét a tér udvarra vezette.
Ott még vérrel elegy porban látszottak az ádáz
Küzdők lábnyomaik, amint dulakodva vesződtek
A feltúrt földnek színén s a messze fehérlő
Házfalakat haragos színnel jegyzette sötét vér.
A remegő fénynél mindezt hogy látta, ujabban
Felbőszült Tihamér, s valamint hajdanta az ősek,
Még krisztustagadók, halmoknál s kisded ereknél
Készültek lóáldozatot bemutatni Hadúrnak,
És fogadást magas eskü alatt fejeikre fogadtak:
Úgy, valamintha pogány szellem bírná, könyörögve
Szólítá a holdat, az éjt, a csillagok ezrét
S a boszuálló istent és ily szózatot ejte:
„Éj, te sötétség anyja, komor birodalma homálynak,
Csillagok, és te borongó hold, legyetek ma tanúim,
És te, boszúálló isten, hallgass meg utószor
Esdőt színed előtt: valamint e gyors hadi ménnek
Vére folyand e helyt s azt a szomjú por elissza,
Úgy a káldoriak vérét onthassa imez vas,
És míg Káldor lesz, soha vér omlása ne szűnjék.
Éj, s te boszúálló isten, hallgasd meg ezen szót,
S nagy haragodban az árvának szenteld meg acélát.”
Így szólván kivoná jó kardját oldala mellől
És a ménbe döfé. Végső rohanással az állat
Felszökkent, hogy ölője vasát érzette szügyében
S vére buzogva kitört; a széllel versenyező láb
Megrokkant hatalomtalanúl. Leterűlt az erős mén
S ködbe borúlt szemeit még egyszer urához emelvén
Lassú hörgés közt vonagolva bucsút veve tőle.
De Tihamér haladék nélkül folytatta kegyetlen
Munkáját (fogadott munkát nem végzene jobban),
Megfejtvén darabokra szelé a vére-veszett húst,
Mint puszták hollója magát táplálni azokból
És tort a megölött vérségnek hamvain ütni.
Majd, istentelenűl, amelyet elolta gonosz kéz,
A góc házi tüzét fölgerjesztette s borongva
Terjedezett az ijesztő láng a régi homályban.
Már nagy volt az idő s holdnál és csillagi fénynél
Gyásztviselő hölgyként virrasztott a rideg éjfél
Emberek álma fölött; Tihamért nem lepte meg álom:
Bús tornál ült gondjai közt, mint kárhozatos rém,
És amelyet evék, keserű volt a falat íze,
És keserű, amelyet ivék, a kedvemelő bor:
Gyász könyük öntözték azokat s nem volt, ki vigasztó
Szóval az elhagyatottnak oszolni segítse
Bánatait, nem volt amin enyhülne keserve.
Néma körül minden s mint a sír, puszta; kietlen
Vissza s előre remény nélkűl a szörnyü kilátás.
Így lakozék Tihamér, szomorú vendége magának,
És amint lakozék, és a bort itta, koronként
A könyük orcáin hervasztva eláradozának.
Majd az atyát nevezé, majd két öccsére köszönte
Bús poharat s folyvást sűrű könny hulla szeméből:
„Ősz atya, így szólott zokogás közt, és ti szerettem
Testvérek, kik akár a földben alusztok, akár a
Föld színén szórt hamvatokat hordozza tünő szél,
És ti is, a háznak régen hű népe, vitézek,
E poharat rátok Tihamér keseredve köszönti;
Nem sok időre alászálland közötökbe nyugonni,
S számkiüzött egyedül nem lészen a puszta világon.”
Szólt s a telt poharat legutósó gyöngyig üríté.
Ígyen tarta keserves tort Sámsonfi magának
S véreinek, s gyakran gyüle még bú árja szemében,
Sűrü sohajtásai hallattak az éjféli órák
Lélekijesztő csendében mint erdei szellők,
Melyeket a szigorú éjszak megtölte panasszal.
Végre bor és bú megtörték őr lelke hatalmát
És aluvék álom nélkül s nem tudva keservet:
Holtak sírja fölött így alhatik a letörött szirt,
Melyet gyász szókkal hint meg faragója; de benne
Hallgat erő s élet nélkűl a néma hidegség.
Feljött a hajnal s Tihamér útjára megindúlt.
Ifju királyához, Lászlóhoz, megy vala, kúnhoz,
Kún hölgyek szeretőjéhez, magyaroknak urához,
S lelte Fehérvárott fénylő sok nagyja körében
Országúl mulatót s így kezde beszélnie hozzá:
„Felséges, hatalomra dicső, fejedelme magyarnak,
Ha valahol Tihamér híven szolgálta hazáját
S volt, valamerre vivéd, hadaidban nem legutósó,
Hallgass meg most és nekem egy kérelmemet add meg:
Épen hagytam el a házat, hol apámmal öcséim
Éltek örömdúsan s tán óhajtoztak utánam,
Messze kalandor után, mostan pedig éktelen a ház
S puszta örök, melynek komor éjszaka nyomja lakóit.
Jól tudom, ámbátor nem hallám senki beszédét,
A szomszéd Káldor szerzett nekem ennyi keservet;
Kérlek azért, törvény által büntetni ne hagyjad
Őt, de megengedd, hogy viadalra kihíjam egyenként
Vérem dúlóit s gyönyöröm lesz benne, ha vesznek.
Aki pedig tán élve marad s engem megöl, annak
Bár gonoszat tett is, legyen érte bocsánat örökre.”
Ezt mikoron mondá, minden bámulta s kesergék
A csata hősei őt, mi különbet azon Tihamértól,
Aki vidor fiatalságban, mint fényes acélkard,
Tündöklött nemrég soraikban s szembetünő volt
Termeti nagysággal; most ő megalázva keservtől
S éktelenűl állott könyörögve; de szánakozással
Így szólott László, magyarok szép ifju királya:
„Sámson, akarnám, hogy bíznád kezeimre boszúdat,
Meglátná Káldor, mint voltál kedves előttem
S érezné nyomorát, melyet maga szerze magának.
Ám ha szived sürget, s gyönyöröd van benne, vasaddal
Venned igazságot, hírlőt küldök ki ezennel:
Az Káldor népét viadalra kihíja egyenként,
S ment legyen, aki megél; de ha csalt vet s víni egy ellen
Gyáván s nemtelenűl kettőt fog küldeni s többet,
Rája, bizony mondom, országúl küldve leszen had
S tűz-vas emészti meg őt, népét s jószágait egyben.”
Így szólt s mind javalák fényes daliái beszédét.
S tüstént gyors követét a közre hivatta, Kadártát,
És bajitélőket rendelt a sági mezőre.
Hős Tihamér pedig a vízhez tartotta irányát;
Bús bikaként embert kikerülve megyen vala ingó
Partjain a Sárnak, mely sással, sőt buzogánnyal
És suhogó náddal koszorúzva tekerge, holottan
Vándor lápok alatt feneketlen iszap vala s messze
Csilloga, mint az arany, veszedelmes színnel az örvény,
Ahova vad fiait a csörgő réce vezette
És a könnyü buvár s a sárcsa merengeni kedvelt.
E helyeket Tihamér sokszor kémlelte vadászva,
Most bujdosva öröm nélkül hágdosta s kihatván
Csakhamar a dombot s megpusztult várat eléré.

Kiskeszi, Úrhida, Pest,
1830 vége - 1831 első fele

 

Kapcsolódó írások