Főkép

A barátság szép dolog. És hihetetlen módon szükségünk van rá. Az ember ugyanis társas lény. És mint ilyen, akkor érzi magát a legjobban, ha nincs egyedül. Ha vannak barátai, akikkel jól érzi magát, akik között önmaga lehet, mert olyannak fogadják el, amilyen, szeretik, szükség esetén mellette állnak.

Nem könnyű ilyen barátokat találni. Az ember ugyanis társas lény. És mint ilyen, olykor undok, gonosz és rosszindulatú azokkal, akik nem érdemlik meg, hogy így viselkedjen velük. Féltékeny vagy irigy azokra, akikre nem kéne. Elfordul tőlük, amikor éppen szükségük lenne rá. És ezzel semmi perc alatt képes tönkretenni mindent, amit előtte hosszú-hosszú évek alatt felépített.

Pedig egy ember csak akkor tekinthető gazdagnak, ha vannak barátai. Ha megoszthatja valakivel/valakikkel örömét és bánatát. Ha megértésre talál, ha kisírhatja magát valaki vállán. Aki nem a szerelme, szeretője, családtagja, hanem a barátja.

Akiben megbízik, mert eddig mindig ott volt, ha szüksége volt rá. Akire mindig számíthatott, akivel gyerekkorukban együtt ábrándoztak arról, milyen lesz majd felnőttnek lenni, akivel együtt próbáltak meg rájönni a világ nagy titkaira.

Akivel lehet, hogy csak felnőtt fejjel találkozott, és elsőre nem is voltak egy hullámhosszon, ám megadták egymásnak (és persze önmaguknak) az esélyt arra, hogy megismerkedjenek, összemelegedjenek. És mindez akkor a legszebb, ha a barátság nem csak két, azonos nemű ember között jön létre, hanem legalább hárman alkotják a csapatot, és minimum az egyik lány.

Ebben az esetben ugyanis sokkal izgalmasabb a dolog, hiszen a barátság bármikor átcsaphat szerelembe, és akkor jön el a szakítópróba ideje. Akkor derül ki, vajon melyik az erősebb érzés: az évek óta tartó, úgymond gyermekkori barátság, vagy a hirtelen fellobbanó vonzódás a másik nem egyik különösen szép képviselője iránt.

Valami ilyesmi történik Varga Katalin regényében is. Sőt, úgy vélem, valami ilyesmi megtörtént már mindannyiunkkal. Lehet, hogy nem a szívben fellobbanó szerelem szikrája pusztított el mindent, ami addig fontos volt, hanem egy kívülálló felbukkanásából adódó elbizonytalanodás, és az ebből adódó téves, olykor gyerekes reakciók égetnek fel minden kapcsolatot a korábbi barátok között. Szerencsés esetben csak átmeneti időre. Rosszabb esetben végérvényesen.

Nehéz eligazodni ebben az útvesztőben, még felnőtt fejjel is. Mit szóljanak akkor a tinédzserek, akik már nem akarnak gyerekesen viselkedni, de még nem tudják, mert nem is tudhatják, hogyan kell felnőtt módra megoldani a problémákat. Maximum elképzeléseik lehetnek róla, ám bizonyosság nélkül csak többet ártanak, mint használnak. Varga Katalin ifjúsági regénye tökéletesen ragadja meg a problémát.