FőképEgyes méltatói szerint David Baldacci (Államérdek, Csúcsvezérlés, Egyszerű igazság) a politikai krimi nagymestere. Mostani regényében az amerikai képviselőház világába invitálja olvasóit, ahol a lobbizás, a korrupció és a zsarolás az élet mindennapos része. Sőt, vannak olyanok is, akik némi pénzért és hatalomért képesek gyilkolni. Csakhogy annyira azért nem bátrak, hogy mindezt nyíltan, saját kezükkel tegyék meg.

De ne vágjunk rögtön a közepébe. Először talán ismerkedjünk meg az alaphelyzettel. Amerikában két végrehajtó-szervezet van, amelyik azt hiszi magáról, hogy bármit megtehet: a CIA és az FBI. Ahelyett, hogy összefognának, rivalizálnak egymással. Pedig, ha jobban belegondolunk, együtt igazán ütőképes csapatot alkothatnának. Bár ebben az esetben az lenne a legfőbb vita, ki legyen a főnök. Mondjuk a Ne higgy senkinek! főszereplőinek külön jól jön, hogy ezek ketten nem értenek egyet, így legalább kijátszhatják őket egymás ellen. Kizárólag a túlélés érdekében. Bár azt azért jó lenne eldönteni, jelen esetben ki is képviseli a jófiúkat. Persze főszereplőinken kívül.

Minden baj azzal kezdődött, amikor Faith Lockhart elhatározta, hogy az FBI-hoz fordul. Bár, ha jobban belegondolunk, ez nem egészen igaz, hiszen ha évekkel korábban nem ismerkedett volna meg Danny Buchanan-nel, és nem azzal foglalkoztak volna, amivel, vagyis nem lobbisták lettek volna, akik tudtukkal vagy anélkül a CIA egyes magas rangú tisztjeinek egyéni ambícióit mozgatják előre, nem kerültek volna ekkora katyvaszba.

De nem így történt, ezért Faith, az egyik legbefolyásosabb képviselőházi lobbista jobbkeze az FBI egyik nyomozásának kulcsfigurája. Egészen addig, amíg egy nap, éppen egy FBI ügynök társaságában rá nem lőnek. Az ügynök meghal, ám szerencsére éppen jelen vagy egy idegen férfi, aki megmenti a nő életét, mi több, közösen menekülnek. Csak éppen azt nem tudják, ki elől. Csak az világos számunkra, hogy életveszélyben vannak. És nem hogy nem bízhatnak, de nem is hihetnek senkinek. Talán még egymásnak sem. Egészen addig, amíg nem képesek belátni, csak együtt van esélyük a túlélésre. Mert jelen esetben ez az egyetlen, ami foglalkoztatja őket.

Mondhatnám, hogy sodró lendületű, pattanásig feszített regény. De nem az. Baldacci nem is igazán szokott olyanokat írni. Nála nagyjából ugyanolyan hangsúly van a cselekményen, mint a jellemábrázolásokon, hiszen ebben a műfajban könnyebb megérteni az eseményeket, ha ismerjük az egyes szereplők motivációit, erkölcsi normáit. A gyengéikről, az erősségeikről és a fixa ideáikról nem is beszélve.

Baldacci regénye tipikus amerikai történet. Sem több, sem kevesebb. Bár ahhoz nem kell amerikainak lenni, hogy megértsük. Hiszen valószínűleg az egész világ így működik. Csak mi nem akarjuk ilyennek látni.