Főkép

Amikor jó tíz évvel ezelőtt megjelent a Gyűrűkúra, valahol az első fejezet közepénél elakadtam. Azóta sikerült (remélem) fejlődnöm valamicskét, így a második kiadást nem csupán sikeresen elolvastam, hanem időnként még kacarásztam is rajta.

(2003-ban megjelent a kötet harmadik kiadása is – a főszerk. megjegyzése.)

Paródiáról lévén szó, egy percig sem csodálkoztam az eredeti szereplők csudálatos jellemváltásain. Itt szó sincs törp és elf, akarom mondani tvelf barátságról. Kübli és Letolás válogatott szidalmakat vagdos egymáshoz, ha éppen van egy kis szabadidejük. Aragond amolyan kétballábas mamlaszként igyekszik félrevezetni társait, harci képességeit pedig ékesen bizonyítja az első csetepaté, amelyben szétesik a kardja. A hadi dicsőség helyett inkább beleszeret Élőwynnbe, akit a könyv végére meg is szerez magának – csupán Baromúr testvérét kell átsegíteni a másvilágra érte. Ami igazán nem nagy ár, ha meggondoljuk.

A herótok mezítlábas népe itt éhenkórász és kegyetlen hordaként jelenik meg, akik hajlamosak mindent felzabálni, és a megfelelő mennyiségű alkohol után répákat és más ártatlan élőlényeket molesztálni. Mindezen balgaságokra Gründolf személye teszi fel a koronát, aki kiöregedett mágusként kíséri az alkalmi társaságot, egészen a végzetes balhoroggal való találkozásig.

A történetet úgy vélem felesleges elmesélni, többé-kevésbé követi az alapmű cselekményét. Természetesen alaposan összesűrítve, csupán a humorkodásra alkalmat nyújtó epizódokat megtartva. Ennek a szerkesztési elvnek köszönhetően egy súlyos utazás bontakozik ki előttünk, amely egyaránt bővelkedik zabálásokban, veszekedésekben és aljas beszólásokban. A könnyedséget némi kábítószer szolgáltatja, a nőtársaság pedig többeknek nem hiányzik. 233 oldalon felvonul előttünk egész Alsó-Középfölde, aprólékos leírásokban vázolt hőseivel, porkjaival és más, kevésbé tiszteletre méltó lényeivel egyetemben.