Főkép

Soha nem tudtam eldönteni, mi volt előbb: az első író, aki sorozatgyilkost kreált műve főszereplőjéül, vagy a sorozatgyilkos, akit egy író regénye főszereplőjéül választott. Pedig ha végre meg tudnám oldani ezt a kérdést, talán elmúlna az az érzésem, hogy minden ilyen témával foglalkozó regény egy-egy újabb instabil pszichével rendelkező emberből csinál(hat) sorozatgyilkost. És mindezek ellenére nagyon szeretem az ilyen regényeket. Olyannyira, hogy komoly utánajárás eredményeként beszereztem az FBI legendás személyiségelemzője által írt trilógiát (az első két kötetről – Sorozatgyilkosok, Sötétség – nemrégiben írtunk az Ekultúrán), amelyben bevezet bennünket a modern viselkedéstudományi elveken alapuló bűnügyi személyiségelemzés rejtelmeibe.

Úgy tűnik, Dean R. Koontz is vonzódik a témához, hiszen legújabb regényében Hollywood egyik legnagyobb sztárja kelti fel egy beteg elme érdeklődését. Aki, ahogy egyre jobban megismerjük, teljesen be van csavarodva. Azt hiszi, ő, és a hozzá hasonló emberek képesek káoszba dönteni a világot. Persze ennek érdekében olykor azokat is meg kell ölnie, akik addig segítettek neki. Például bejuttatni furcsa, rémisztő és egyben rendkívül titokzatos „üzeneteit” a sztár tökéletesnek tartott védelmi rendszerén. Ahol aztán a sztár és családja biztonságáért felelős ex-rendőr kezében kötnek ki. A férfi egyre elszántabban igyekszik az idült nyomára bukkanni, csakhogy közben rájön: a valódi veszély nem is a sztárt, hanem annak kisfiát fenyegeti.

Ahogy azt a szerzőtől megszokhattuk, most is jó arányban keveredik az akció és a jellemábrázolás. Most is vannak elejtett megjegyzések, amikből az olvasó vagy össze tudja rakni a teljes képet, és megérti az utalásokat, vagy lesz némi hiányérzete. Biztos vagyok benne, hogy Koontz tanulmányozta a sorozatgyilkosok eseteit, pszichéjét, különben nem lett volna képes összerakni egy teljes személyiséget, ideológiával, és minden egyébbel együtt. Sőt, ügyes húzás volt az egésznek némi természetfeletti, misztikus színezetet adni, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a befejezéssel együtt minden a helyére került bennem, illetve minden feszültség feloldódott volna. Talán érdemesebb lett volna egy hosszabb, de semmiképpen sem szájbarágós levezetést választani.

A szerző életrajza