Főkép

Nagyon sokat nem tudok Robert Fulghumról, de annyi bizonyos, hogy vagy volt, vagy most is lelkész, Amerikában él(t), és nekem tetszik ez a könyve – bár ez utóbbi nem fog bekerülni egy esetleges Fulghum életrajzba, kivéve, ha magam írom, de az közel kizárt. Persze, mit lehet tudni – többek között erről is szól ez a könyv. Mármint, hogy mit lehet tudni. De mielőtt elriasztanék bárkit: nem csak erről! Egyébként nem ez az egyetlen magyarul megjelent könyve a szerzőnek, de felteszem, a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes, illetve a Már lángolt, amikor ráfeküdtem című kötetek is érdekesek.


Ami cikkem tárgyát illeti, lényegében valahol az esszégyűjtemény és a sztorigyűjtemény között lehet. Az egyes írásokat legjobb esetben is szabad asszociációk kötik csupán össze, vagy még annyi sem. Lényegében mind-mind filozofálgatás, a legkülönfélébb témákról, és két dolog miatt tartom nagyon jónak. Az egyik, hogy Fulghumnak számos üdítően egyéni gondolata van, a másik meg, hogy nem érzem úgy, hogy meg akarja mondani, mit csináljunk. Valahogy minden írásában ott van, hogy szerinte vannak így meg úgy a dolgok (elvégre saját és ismerősei életéből meríti a történeteit).

Nem biztos, hogy minden könyve ilyen, de ez ilyen. Nem egy életmegfejtős könyv, semmi ezoteria, de még csak vallás sem. Nem térít – őszintén szólva, ha ilyen agyalós, jó humorú papunk lenne odahaza, tán még templomba is járnék. Fulghum egyszerűen csak elgondolkozik dolgokon, a leghétköznapibb dolgokon akár, amiket csavarosan továbbgondol, és mindezeket közreadja, és az olvasó, ha olyanja van, élvezettel olvassa. És olvasmányos is, tegyük hozzá!


Ami a címbéli titkos életet illeti, senki ne gondoljon gnosztikus mozgalmakra, angyalokkal való társalgásra vagy ilyesmi. Valójában teljesen hétköznapi dolgokról van szó, csak épp egyrészt Fulghumon kívül nem sokan gondolnak rá, hogy ezekkel foglalkozni érdemes (pedig érdemes), másrészt meg azért is titkosak, mert bennünk zajlanak. Szóval, hogy pl. ugye amiket az ember gondol, azt jó esetben csak önmaga hallja, legalábbis embertársai nem, és ezek egy részét soha nem is fogja szóvá tenni. Értik ugye, miről van szó?

Egyébként ilyen témákról van szó, hogy pl. miként lehet meditálni ingvasalás közben, mint kapta a nevét egy borbélyüzlet (felénk azt nem fodrászatnak hívják?!), és milyenek azok az idős fószerek, akik napjaikat ott töltik nagy sztorizgatások közepette, van benne horgász-történet, sőt megtudhatunk ezt-azt a mikulásvirágról is – de azt hiszem, a legtöbbet azért saját magunkról. Minden belemagyarázás és világmegváltás nélkül.

Ami a könyv címének Talán igen, talán részét illeti, nos, ennyi poént lelőhetek: ez az első írás tárgya, és mint „az emberi bölcsesség végső lényege” jelenik itt meg. Így írja Fulghum: „Hiszem, hogy az emberi szabadság lényege egyetlen szóval is kifejezhető. A jelszó, amelyre feltárul a létezés kapuja, a következő: talán.”

Egyébként Fulghum stílusa tipikusan amerikaias, de van benne némi Vonnegut-rokonság is, hamar meg lehet vele barátkozni, és akkor már jó. A könyvben maradt hibákról meg nem ő tehet.