Főkép

Negyedik levonás

Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes
Orvosokat hívtak, s currenst küldöztek az ország
Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása
Végett; csakhogy az ő képét igazán leírni
Nem lehetett; minthogy mindég más színbe jelent meg,
Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban
Történt, a’ bizonyos: meg tetszik az akkori törvény-
Tévők gondjából, kik az ő csúfjára, örökre
Feljegyzék a nagy Törvénykönyvben, hogy az ollyan
Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink volt,
Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány.
Nem jött kézre Matyink, mely Döbrögi úrnak eléggé
Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység
Sem volt éltéhez; hanem a bölcs orvosok által
Nagy nyavalyáján a munkás természet erőt vett,
És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte
Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket
Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette,
Mert csak lúdtollat látott is, azonnal elájult;
Még a ludimagistert is ki akarta csapatni
A jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább
Rektornak hívatja magát, s minden követőit,
Húsz lándzsást csak azért tartott, hogy tíze napestig,
Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar
Környékén; – hozzá közelítni akárki fiának
Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes volt.
Hogyha az udvarból a jószágába kiment is,
Tíz lándzsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. –
Ezt Matyi is, mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt
Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit; annak,
Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy.
Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak
Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember,
Megjelenik paripán, a lóvásárba bolyongván.
Meglát egy virgonc lovat egy idegen sihedernél;
Kérdezi, hogy mire tartja? „Uram, csak száz arany” – úgymond.
„Cimbora, hogy lehet az? – Matyi így szól. – úgy-e komázol?
Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.”
„Úgyde uram! – felel a siheder, – jó nagy Magyarország,
És mégis ki hagyom mindjárt vájatni aczéllal
Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe.”
„Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha
Megbizonyíthatnád, pedig igy meg nem veszi senki.
– Int neki, – félre megyen vele. – Nézd, ottan lakik egy úr,
A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte,
Tán tudod azt magad is – majd itt kocsikázik el arra;
Tíz lándzsás katonák lovagolnak hintaja mellett;
Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad
Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi; osztán
Kotródj ám, mert száz lelked lesz, mégis az ördög
Elvisz, ecsém, ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én
Megveszem a lovadat; felpénzül, hogy bizonyos légy,
Tíz aranyat feladok: majd meglelsz engemet itt s itt.”
Tetszett a tűzről pattant sihedernek az alku,
És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. –
Egyszer lárma esik, – riogatják széjjel az embert;
Döbrögi jő hintón, útjából félre vonódik
Minden igaz lélek. – Pezseg a pozsgás sihederben
A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt
Érjék Döbrögiék; mint a nyil utánok ereszti
Ráróját; – „Lassan, lassan, uraim!” – kiabálja;
Mellészöktet a hintónak, – „tudod-e uram, – úgymond, –
Hogy ki vagyok? tudd meg, Lúdas Matyi én vagyok!” – Uccu!
„Rajta legény!” – ordítja az úr – egyszerre utána
Hajt a tíz lándzsás; de mi haszna, nyomába se hágnak.
„Fogd ki kocsis nyerges lovadat, mond Döbrögi, jobb e’
Mind a tízénél, mondjad, hogy száz arany, a ki
Elfoghatja! – Szorítsd!” Maga a hintóra felugrik,
És kiváncsi szemét düllyesztve mereszti utánok,
Hogy fogják már el Matyit. – Ő pedig a kerek erdő
Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az ur már
Csak maga van, kilopószkodik, és megrántja ruháját:
„Mit bámul az uram? nem fogják azt ma el, – úgymond; –
Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, akit
Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.”
Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte
Vólna, talám sokkal könnyebb lett volna szegénynek:
Öszverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor;
S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén
Mondja: „Ne féljen az úr, már többet nem verem én meg.”
Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.
A tizenegy lovasok nagy későn visszakerültek,
Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a
Megzsákolt urok is, kit elérkezvén, kocsijában
Bágyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes
Tarkón csípni Matyit. „Nem is a’ volt, – Döbrögi mondja, –
A négyelni való, megvert háromszor. - Az Isten
Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.”
Ezt mondván, megtért a kastélyába, s azonnal
Elküldötte a húsz láncsást, kegyelemmel akarván
Ójni magát ezután az erőszaktételek ellen;
És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik,
Embertársaival; jól is végezte világát.

(A korabeli helyesírás némileg eltér a manapság használatostól – a szerk.)

 

Kapcsolódó írások