Részlet Philip K. Dick: Kizökkent idő című könyvéből

1

Victor Nielson a bolt hátsó hűtőkamrájából egy kocsi téli burgonyát tolt ki a zöldség- és gyümölcsosztály zöldségszekciójába. A krumplit lassan beleöntötte a már szinte teljesen üres tárolóba, és nagyjából minden tizediket megvizsgálta, hátha repedt a héja, esetleg rohadt. Egy nagyobb szem a padlóra gurult; ő lehajolt felvenni, s közben elnézett a pénztárak, cigaretta- és édességállványok mellett, a széles üvegajtón át ki az utcára. Néhány gyalogos ballagott a járdán, magán az úttesten pedig napsugár csillant, amely egy parkolóból kikanyarodó Volkswagen lökhárítójáról verődött vissza.
- A feleségem volt az? – kérdezte Liztől, a szédületes texasi lánytól, aki éppen a pénztárban ült.
- Fogalmam sincs – felelte Liz, miközben beütött a gépbe két doboz tejet és egy csomag sovány, darált marhahúst. Az idős vevő a kabátzsebébe nyúlt a tárcájáért.
- Megbeszéltük, hogy beugrik – mondta Vic. – Szólj, ha jön. – Úgy volt, hogy Margo elviszi Sammyt, tízéves fiukat a fogorvoshoz röntgenre. Mivel április volt, az adóbevallás ideje, takarékbetétjük a szokásosnál is jobban megcsappant, már előre rettegte a vizsgálat eredményét.
De nem bírt tovább várni, odament a fizetős telefonhoz a konzervlevesek polca mellett, bedobott egy érmét, és tárcsázott.
- Halló? – szólt bele Margo.
- Elvitted?
- Fel kellett hívnom dr. Milest, és áttetetni – felelte izgatottan az asszony. – Dél körül eszembe jutott, hogy Anne Rubinsteinnel ma kell beadnunk a petíciót az Egészségügyi Bizottságnak. Muszáj, hogy ma iktassák, mert most kötik a szerződéseket, legalábbis így hallottuk.
- Melyen petíciót?
- Hogy rávegyük a várost, takarítsák el annak a három régi épületek a romjait – magyarázta Margo. – Ahol a gyerekek iskola után játszani szoktak. Veszélyes. Rozsdás drótok, meg törött betontömbök, meg...
- Miért nem adtátok fel postán? – vágott közbe a férfi. Titokban azonban megkönnyebbült. Sammy fogai egy hónapig még úgysem hullanak ki, annyira azért nem volt sürgős az ügy. – Meddig leszel ott? Ezek szerint nem tudsz hazavinni?
- Még nem tudom. Figyelj, drágám, a nappaliban vár az asszonysereg... próbáljuk kitalálni, még milyen érvet hozzunk elő, amikor beadjuk a petíciót. Ha nem tudok érted menni, úgy öt körül odaszólok, jó?
A férfi letette, aztán a pénztárhoz ballagott. Nem várt ott vásárló, Liz erre a pár pillanatra rágyújtott. Együttérzőn rámosolygott Vicre; az arca úgy gyúlt ki, akár egy lámpa.
- Hogy van a kissrác?
- Jól. Biztos megkönnyebbült, hogy mégsem kell mennie.
- Én a legédesebb kisöreg fogorvoshoz járok – csiripelte Liz. – Talán megvan már százéves is. Sose fáj, amit csinál, csak kapargat, aztán kész.
Vörösre festett körmével felhúzta az ajkát, s megmutatta egyik felső őrlőfogában az aranytömést. Ahogy Vic odahajolt, cigarettafüst és fahéjillat csapta meg. – Látod? – kérdezte Liz. – Akkora nagy darab, és mégse fájt! Sose fáj.
Kíváncsi vagyok, Margo mit szólna ehhez, gondolta a férfi. Ha besétálna a varázsszem üvegajtón, ami az ember közeledtére magától kinyílik, és meglátná, ahogy Liz szájába bámulok. Mint valami újfajta erotikus játék, ami még nem szerepel a Kinsey-jelentésben.
Az üzlet délutánra szinte teljesen kihalt. A sorban állás általában folyamatos a pénztárnál, de nem ma. A recesszió, vélte Vic. Február van, és már ötmillió munkanélküli. Ezt már mi is megérezzük. A bejárati ajtóhoz ment, kinézett az utcára. Semmi kétség. A forgalom is ritkább a szokásosnál. Mindenki otthon számolgatja a megtakarítását.
- Rossz év lesz – jegyezte meg Liznek.
- És mit érdekel téged? Nem a tiéd a bolt, csak dolgozol itt, mint mi mind. És nem hajtjuk halálra magunkat. – Egy nő állt meg a pénztárnál, és kezdte kipakolni a kosarát. Liz beütötte a gépbe a cikkeket, de a válla fölött közben Vichez beszélt. – Különben én nem hiszem, hogy lesz bármiféle pangás. Ezt csak a demokraták szajkózzák. Már belecsömörlöttem, hogy a demokraták úgy próbálják beállítani, mintha az egész gazdaság mindjárt össze akarna omlani, vagy mi.
- Te nem demokrata vagy? – kérdezte tőle Vic. – Mint a déliek?
- Már nem. Amióta idejöttem, nem. Ez republikánus állam, úgyhogy most republikánus vagyok. – A pénztárgép csilingelt, majd kipattant a fiókja. Liz papírzacskóba pakolta az árut.
A férfi szeme megakadt az American Diner Café cégérén az utca túloldalán, amiről eszébe jutott a délutáni kávé. Talán itt az idő. Odaszólt Liznek. – Tíz perc múlva itt vagyok. Tudod addig tartani a frontot?
- Naná, menj csak – felelte a nő vidáman, miközben az aprót válogatta. – Később meg majd én lépek le, úgyis kell vennem ezt-azt. Menj, menj.
Vic kilépett a boltból, és zsebre dugott kézzel megállt a járda szélén, hogy megvárja, mikor támad rés a forgalomban. Sose ment el a gyalogosátkelőig, a kávézóhoz mindig toronyiránt ment át, még ha percekig kellett is ácsorognia a járdán. Becsületbeli kérdés volt, férfias próbatétel.


A kávézó egyik bokszában üldögélt, és a kávét kavargatta.
- Lassú egy nap – jegyezte meg Jack Barnes, a Samuel Férfiruházat cipőeladója, amikor odahozta a kávéját, hogy csatlakozzon hozzá. Jack, mint általában, most is hervadtan festett, mintha egész álló nap a nejloningében és a pantallójában aszalódott volna. – Biztos az idő – mondta. – Pár szép tavaszi nap, és mindenki rohan teniszütőt meg kempingtűzhelyt venni.
Vic zsebében ott lapult a Hónap Könyve Klub legfrissebb katalógusa. Margóval jó néhány éve léptek be, akkoriban tettek le foglalót egy házra egy olyan környéken, ahol nagy hangsúlyt helyeztek az ilyesmire. Elővette a brosúrát, kiterítette az asztalon, és úgy fordította, hogy Jack is el tudja olvasni. A cipőárus nem mutatott különösebb érdeklődést.
- Lépj be egy könyvklubba – tanácsolta neki Vic. – Művelődj.
- Olvasok én eleget – felelte Jack.
- Na ja. Azokat a ponyvákat, amiket a Becker vegyesboltban lehet kapni.
- Ennek az országnak tudomány kell, nem regények. Te is pontosan tudod, hogy a könyvklubok terjesztik azokat a kisvárosban játszódó pornóregényeket, amelyekben szexuális bűntényeket követnek el, és minden ocsmányság a felszínre kerül. Én ezt nem nevezném jótékony amerikai tudománynak.
- A Hónap Könyve Klub terjeszti Toynbee Tanulmány a történelemről című könyvét is – felelte Vic. – Az biztos tetszene. – Azt a könyvet jutalomként kapta, s noha még nem fejezte be, tisztában volt vele, hogy fontos irodalmi és történelmi munka, aminek ott a helye a könyvtárában. – És különben is, vannak rossz könyvek, de egyik se annyira rossz, mint azok a tini szexfilmek, meg azok az autóversenyes filmek, amiket James Dean meg a fajtája csinálnak.
Jack magában, de mozgó szájjal olvasta el a katalógus soros ajánlatát. – Történelmi regény – csóválta a fejét. – A Dél a polgárháború idején. Mindig ezt erőltetik. Azok az öreg hölgyek, akik a klub tagjai, nem fáradnak bele, hogy állandóan ugyanazt olvassák?
Vicnek még nem is volt ideje átnézni a katalógust. – Én nem mindig azt kapom, ami van – magyarázta. A soros könyv címe Tamás bátyja kunyhója volt. A szerzőről életében nem hallott: Harriet Beecher Stowe. A katalógus szerint a merész regény a polgárháború előtti Kentucky rabszolga-kereskedelmének hiteles krónikája. A boldogtalan néger lányok ellen elkövetett, égbekiáltóan mocskos praktikák őszinte dokumentuma.
- Ejha! – hüledezett Jack, végigolvasva az ajánlást. – Hé, ez talán nekem is tetszene.
- A fülszöveg semmit nem árul el – legyintett Vic. – Manapság minden könyvet így reklámoznak.
- Az már igaz. Nem maradt már a világban biztos alapelv. Gondolj vissza, milyen volt a második világháború előtt, és hasonlítsd össze a mával. Micsoda különbség. Nem volt az az őszintétlenség, bűnözés, trágárság és drogozás, mint ma. A kölykök autókat törnek össze, ott vannak az autópályák és a hidrogénbombák, az árak meg egyre csak szöknek az égbe... Mint amennyit ti, boltosok is kértek egy kávéért. Rettenetes. Kié lesz ez a sok dohány?
Ezen elvitatkoztak. A délután lassan, álmatagon gördült tova, és szinte semmi nem történt.

Ötkor, amikor Margo Nielson felkapta a kabátját, és kezébe fogta a kocsikulcsot, Sammyt sehol nem látta. Biztos játszik. De nincs ideje megkeresni, azonnal indulnia kell Vicért, vagy a férje azt fogja hinni, hogy nem is megy, és inkább buszra ül.
A nő visszasietett a házba. A nappaliban a bátyja, aki dobozos sört szürcsölgetett, felemelte a fejét, és azt mormogta: - Már meg is jöttél?
- El se mentem – felelte Margo. – Nem találom Sammyt. Figyelnél rá, amíg nem vagyok itt?
- Hát persze – mondta Ragle. Csakhogy az arcán olyan fáradtság ült, amitől az asszony egyből elfelejtette, hogy indulnia kéne. a férfi vörös, dagadt szeme szinte a földhöz szögezte; a nyakkendőt levette, ingujját feltűrte, s ahogy itta a sört, remegett a karja. A nappaliban szétszórt papírjai és jegyzetei kört alkottak, melynek ő volt a közepe. Ki sem tudott menni, körbe volt véve. – Tudod, hogy hatra ezt fel kell adnom postán.
Előtte imbolygó, zizegő halomban álltak az akták. Évek óta gyűjtögette az anyagot. Kézikönyvek, táblázatok, diagramok és az összes játékszelvény, amit valaha is beküldött. Sokféleképpen próbálta rendszerezni a szelvényeket, hogy mindig át tudja tanulmányozni mindet. Most éppen a „szekvencia” módszerrel élt: a szelvények átlátszatlan másolatát használta, melyeken a fény csak egy pöttyben hatolt át. A kuponokat sorban kapkodva a pötty mintha mozgásban lett volna. A pötty ki-be, fel-le ugrált, és a férfi ebben a mozgásban kereste a mintát, a rendszert. A nő sosem látott benne semmit. De ezért is tudott Ragle nyerni. Párszor Margo is kipróbálta a játékot, de soha nem nyert semmit.
- Hogy állsz? – kérdezte bátyjától.
- Az idő megvan. Délután négy óra. Most már csak... – elfintorodott – a helyet kell belőnöm.
Egy hosszú furnérlemezre felgombostűzte az újságban megjelent hivatalos játékszelvényt. Több száz apró kocka, mindegyikben az oszlop és a sor száma. A sort, vagyis az időpontot Ragle már megjelölte. 344. sor, olvasta el a nő az oda beszúrt piros tűnél. Csakhogy a hely. Láthatóan ez nehezebben ment.
- Pár napra szállj ki – javasolta. – Pihenj. Túl keményen dolgozol rajta már hónapok óta.
- Ha kiszállok – felelte Ragle, töltőtollával egy pillanatra se hagyva abba a firkálást -, azonnal visszaesek pár helyet. Elveszítenék... – vállat vont – mindent, amit január tizenötödike óta nyertem. – Logarlécével megjelölt egy csomópontot.
Minden szelvény, amit beküldött, újabb adatként csapódott az aktáihoz. Vagyis, fejtegette a húgának többször, az esélye, hogy pontos választ ad egyre nő. Minél tovább folytatja, annál könnyebben megy. Margo azonban úgy látta, hogy egyre nehezebben boldogul. Miért van ez, szegezte neki a kérdést egy napon. – Mert nem engedhetem meg, hogy veszítsek – magyarázta Ragle. – Minél többször találom el, annál többet invesztálok bele. – A játék folytatódott. Talán már ő maga sem tudta, mennyit is fektetett bele, mekkora a nyereményének egyre terebélyesedő kupaca. Mindig nyert. Tehetsége volt a játékhoz, amit ki is használt. Ugyanakkor súlyos teher is volt számára ez a mindennapi semmiség, amibe csak a poén kedvéért vágott bele, azzal, hogy legfeljebb keres pár dollárt egy jó tippel. És most képtelen volt abbahagyni.
Gondolom, éppen erre számítanak, töprengett a nő. Belevonnak a játékba, és talán meg se éri az ember, hogy kivegye a nyereményét. Igaz, Ragle kivette, a Gazette rendszeresen fizetett neki a jó találataiért. Margo nem tudta, mennyit, de a jelek szerint heti közel száz dollárt. Ragle legalábbis megélt belőle. Igaz, olyan keményen – sőt, keményebben – dolgozott, mintha rendes állásban lett volna. Reggel nyolctól, amikor a lapot az újságkihordó fiú a tornácra hajította, este kilenc-tízig. Folyamatos kutatás. A módszerek tökéletesítése. Mindenek fölött pedig az iszonyú rettegés, hogy hibázik. Hogy rossz választ küld be, és diszkvalifikálják.
Mindketten tudták, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlenül megtörténik.
- Hozzak kávét? – kérdezte tőle Margo. – Csinálok neked egy szendvicset vagy valamit, mielőtt elmegyek. Tudom, hogy nem ebédeltél.
A férfi oda se figyelve bólintott.
A nő letette a kabátját meg a retiküljét, bement a konyhába, és keresett valamit a hűtőben. Ahogy pakolt az asztalra, a hátsó ajtó kitárult, és Sammy jelent meg egy szomszéd kutyával, mindketten borzasan és kifulladva.
- Meghallottad, hogy nyitom a hűtőt, mi? – kérdezte Margo.
- Hű, éhen halok! – zihálta Sammy. – Ehetek mirelit hamburgert? Nem is kell megsütnöd, megeszem így. Sőt. Így még jobb... tovább tart.
- Szállj be a kocsiba. Készítek Ragle bácsinak egy szendvicset, és már megyünk is apuért a bolthoz. És vidd ki azt a vén dögöt, nem a miénk.
- Okés. A boltban biztos kapok valami ennivalót. – A hátsó ajtó becsapódott, Sammy és a kutya eltűnt.
- Megtaláltam Sammyt – mondta Ragle-nek, amikor bevitte neki a szendvicset, meg egy pohár almabort. – Nem kell foglalkoznod vele, elviszem magammal.
Ragle elvette a szendvicset. – Tudod, talán jobban jártam volna, ha lóversenyezem.
- Nem nyertél volna semmit – nevetett az asszony.
- Meglehet. – A férfi tűnődve majszolni kezdett. Az almaborhoz nem nyúlt, inkább fogta a meleg dobozos sört, amit már egy órája dajkált. Hogyan bír el azzal a bonyolult számítással, ha sörözik, tűnődött Margo, miközben fogta a kabátját és retiküljét, majd sietve kiment a kocsihoz. Az ember azt hinné, összezavarja a gondolatait. De nem, hozzászokott. A seregben a kötelező munka alatt rászokott, hogy meleg sört vedel éjjel-nappal. Egy haverjával két évig állomásoztak egy miniatűr atollon a Csendes-óceánon, ahol egy meteorológiai állomást és egy rádió-adóvevőt működtettek.
A késő délutáni forgalom szokás szerint nagy volt, a Volkswagen azonban szépen átfért a lyukakon, és jó időt ment. A nagyobb, otrombább kocsik szinte egy helyben álltak, mint homokba ragadt teknősök.
A legokosabb befektetésünk, mondta magában Margo. Külföldi kocsit venni. És sose romlik el, a németek nagyon precízen dolgoznak. Na jó, a váltóval volt egy kisebb gond tizenötezer mérföld után... de semmi se tökéletes. Semmi a világon. Legalábbis nem ebben a korban, a hidrogénbombával, Oroszországgal, meg az emelkedő árakkal.
- Miért nem lehet nekünk Mercink? – kérdezte Sammy, arcát az üveghez nyomva. – Miért kell nekünk ilyen kis kocsi, ami olyan, mint egy bogár? – Undora szinte tapintható volt.
Margo teljesen felháborodott (íme, a keblén melengetett kígyó). – Na ide hallgass, fiatalember. Te nem tudsz az égvilágon semmit a kocsikról. Nem neked kell fizetned a részletet, vezetned ebben az átkozott forgalomban, vagy fényezned. Úgyhogy tartsd meg a véleményedet magadnak.
- Olyan, mint egy játékautó – morogta morcosan Sammy.
- Mondd ezt el az apádnak is, ha odaérünk.
Nem merem.
A nő befordult balra, tilosban, elfelejtett jelezni, mire egy busz rádudált. Rohadt buszok, gondolta. Felbukkant az üzlet parkolója, visszaváltott kettesbe, felhajtott a járdára, el a neonfelirat alatt:

SZERENCSEPÉNZ SZUPERMARKET

- Itt is vagyunk – mondta Sammynek. – Remélem, nem késtünk.
- Menjünk be! – javasolta a fiú.
- Nem. Itt megvárjuk.
Vártak. Bent a pénztáraknál hosszú sorban álltak a vásárlók, legtöbbjüknél fémkosár. Az automata ajtó nyílt és csukódott, nyílt és csukódott. A parkolóban autók berregtek.
Egy szép, csillogó, vörös Tucker szedán siklott el mellettük méltóságteljesen. Mindketten megbámulták.
- Irigylem azt a nőt – morogta Margo. A Tucker éppen olyan radikális autó volt, mint a VW, csak mellette még gyönyörű és stílusos is. De persze túl nagy, nem praktikus. Mégis...
Talán jövőre, gondolta. Akkorra ideje lesz becserélni ezt. Persze a VW-t nem cseréli be az ember, megtartja örökre.
Legalább a VW becserélési értéke magas. Visszakapjuk a pénzünket. Az utcán a vörös Tucker besorolt a forgalomba.
- Hú! – hüledezett Sammy.
Margo nem szólt semmit.


2

Aznap este fél nyolckor Ragle Gumm a nappali ablakán kipillantva a szomszédokat, Blackéket leste, akik a sötétben botladozva közeledtek a gyalogúton. Nyilván látogatóba jönnek. Mögöttük az utcalámpa megvilágított valamit, egy dobozt vagy rekeszt, amit Junie Black cipelt. Ragle felnyögött
- Mi a baj? – kérdezte Margo. Ő meg Vic a szoba túlsó végében Sid Caesart nézték a tévében.
- Látogatók – állt fel Ragle. Abban a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. – A szomszédok. Gondolom, már késő úgy tenni, mintha nem lennénk itthon.
- Talán elmennek, ha látják, hogy tévézünk – vélte Vic.
Blackék, akik alig várták, hogy feljebb ugorhassanak egyet a társadalmi ranglétrán, kifejezetten utálták a tévét, és mindent, ami megjelent a képernyőn, a bohócoktól a bécsi opera Fidelio-előadásáig. Vic egyszer megjegyezte, hogy ha Jézus második eljövetelét tévéhirdetés formájában közölnék, Blackék nem kérnének belőle. Amire Ragle azt mondta, hogy amikor elkezdődik a harmadik világháború, és hullanak majd a hidrogénbombák, az első figyelmeztetés a tévében lesz, amire Blackék gúnyos közönnyel válaszolnak. A túlélés törvénye, mondta akkor Ragle. Akik nem reagálnak az új ingerre, elpusztulnak. Alkalmazkodj vagy pusztulj... egy időtlen szabály új verziója.
- Beengedem őket én – mondta Margo –, ha már egyikőtök se zavartatja magát. – Feltápászkodott a kanapéról, és az ajtóhoz sietett. – Helló! Mit hoztatok? Mi ez? Sssz... forró.
Bill Black fiatalos, magabiztos hangja hallatszott be. – Lasagna. Tegyél fel melegvizet a ...
- Főzök eszpresszókávét – jelentette ki Junie, és egy doboz olasz kajával átvágott a házon a konyha felé.
A francba, gondolta Ragle. Mára ennyit a munkáról. Miért van az, hogy valahányszor valamire rákattannak, muszáj nekik áttotyogni vele ide? Nincs más ismerősük?
Ezen a héten az eszpresszókávé a menő. A múlt heti hóbort, a lasagna mellé. Amúgy jól összeillik. Sőt, valószínűleg nagyon finom, bár ő nem szokott rá a keserű, erős olasz kávéra, kifejezetten odaégettnek érezte.
Bill Black jelent meg és köszönt vidáman: - Helló Ragle. Helló, Vic. – Az újabban megszokott egyetemista viseletében volt: legombolt nyakú ing, szűk nadrág, és persze a frizura. A jellegtelen hajviselet, amiről Ragle-nek leginkább a seregbéli fodrász jutott eszébe. Talán erről volt szó: a buzgó, fiatal sprinter Bill Black megpróbált olyannak látszani, mint aki beilleszkedett, mint aki egy hatalmas gépezet része. És tulajdonképpen az is. Az alacsony poszton páváskodó funkcionáriusok mind ilyenek. A szóban forgó Bill Black a városnak dolgozott, mégpedig a vízügyi osztályon. Minden derült napon gyalog indult munkába, nem kocsival, optimista léptekkel egysoros öltönyében, akár egy sétáló kóró, mivel kabátja és nadrágja olyan természetellenesen és értelmetlenül szűk volt. És olyan idejétmúlt, tette hozzá gondolatban Ragle. A férfiruházat egy archaikus stílusának kurta reneszánsza. Amikor látta Bill Blacket reggel és este elkutyagolni a ház előtt, úgy érezte magát, mintha egy régi filmet nézne. Ráadásul Black ugráló, túlságosan gyors léptei fokozták ezt a benyomást. Sőt még a hangja is. Felgyorsított. Túl magas. Rikácsoló.
De valamit csak elér vele, töprengett. Furcsa dolog ebben a világban, de a buzgó mócsingot, akinek nincs saját ötlete, aki csak majmolja a fölötte állókat egészen a nyakkendőcsomóig és az állsimogatásig, ezt a fajtát mindig észreveszik. Kiválasztják. Előléptetik. Bankokban, biztosítótársaságokban, nagy elektromos társaságoknál, rakétagyártó cégeknél, egyetemeken. Látott ilyen tanársegédeket, akik mélyértelmű tárgyat tanítanak – az eretnek keresztény szekták az ötödik században –, ugyanakkor minden lehetőséget kihasználva milliméterenként küzdik feljebb magukat. Mindent megtesznek, épp csak a feleségüket nem küldik át csalinak az adminisztrációra...

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írásunk:

Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete

A szerző életrajza