Főkép

Második levonás

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja
Háza felé képpel sem fordult; búgva, morogva
Elment földetlen földig; s elvitte magával
A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe czéljához juthasson, pénz-kuporásra
Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,
Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangolt;
S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanulta
A csínyját-binyját. Bízván hát mind az eszéhez,
Mind erszényéhez: „hogy Döbrögi meg ne csalódna,
– Úgymond, – már egyszer vele számot kellene vetni.”
Képe azóta nagyon elváltoza néki; azonba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,
A melynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt.
Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta
Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,
A fala fel van már építve, de a fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
„Meg lesz már – így szólt Matyi, – meg lesz Döbrögi verve.”
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekerczét,
Zsebbeli ölmérőt s plajbászt egy irha kötővel;
És egy vándorló olasz ács formába jelen meg.
Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő,
A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével;
Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;
Olykor fel-felnéz, a fákat megmosolyogja,
S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert,
Arrafelé sétál; mit akar? megkérdezi. „Semmit,
– Úgymond – Méltóságos uram! csak ezen vala útam,
Meg sem is állhatnám, hogy az illyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,
A palotában a kőmíves munka királyi,
Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem,
E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.”
Mondja az úr: „Ezeket bizony én vágattam az erdőn,”
Csak hozzá vetvén „ Jók, jók, – úgymond Matyi, – apróbb
Házaknak, de nem illy kastélynak; Róma felé kell
Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember.
Én, nagyságos uram! láttam, s dolgoztam is egy-két
Herczegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni.” – Kirántja
Mérőjét, – mérkéli – „Be kár, hogy öt újjnyi hibázik;
Ám de hisz e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Se magam ok nélkül más munkájába nem ártom,”
Menni akar; de az ur meg tartóztatja. „Barátom!
Még nekem – úgymond – nincs egy áccsal is alkum. Az úr hát
Járt az olasz földön? – tessék béjönni! – Ebédje
Volt-é már ma? – Ha a munkám fog tetszeni, nem fog
Nálam az országban nemesebb gazdára találni.”
Elmosolyodja magát Matyi és dicséri az úrnak
Építésbeli izlését, sajnálja, ha itten
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
„Óh! – mond Döbrögi, – nincs a földön oly jeles erdő,
Melly az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.”
Látni szeretné azt Matyi. – Döbrögi pontba parancsol
Egy hintóba fogatni. Szakács tálaljon azonba!
Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák
Hogyha találtatnak, jó vólna talán kijegyezni,
Sőt tán egyúttal vágatni is. – Egybe az ispánt
Szólítsák! – Kétszáz fejszést rendeljen az erdő
Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó
Ott terem. Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.
A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral
A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. – Már minden munkást elrendele széjjel;
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.
Beljebb mennek hát, – vizsgálódnak. Matyi egyszer
Mondja, hogy ő már lelt. – Egy sűrű völgybe lecsalja.
Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete vólna.
Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,
Egy gúzzsal, melyet csak azért font, hogy öszveszorítja.
„Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi – úgymond, –
Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,
S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.
E’ most hát első.” Vág egy jó tölgyfa husángot,
S azzal tarkótól talpig meghányja keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával
A száját jól bétömködte; azonban az erdő
Rengett a sűrű kopogástól, s a rohanó fák
Vad morgásaitól. – Mátyás az urat megagyalván
És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,
Törli szemét száját, és a sűrűben elillant.
Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a czímeres erdő
Legszebb része; menő félen már a nap: az ember
Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:
Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak; de csak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. –
Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje
Zengeti a zordont; beljebb, beljebb morog, amíg
Mélyen elnémul. – Figyelem van utána, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most szeppen meg az ispán,
Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –
A mint egynéhány hajtók a völgyet elérik,
Hallanak egy olyan horkanást, mint mikor a kant
Megdöfik, és szívét-ért sebje miatt az utolsót
Elherregete. Mi az? Megdobban az ijjedezésre
Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;
Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen
Ólálkodva az aljra velek; – mit látnak? az Isten
Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!
Fához kötve urok, fa mohával szája betömve,
És a drága ruhák szét vannak rajtva feselve.
Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik
A mohot; a rémült ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erősen
A nagyságos urat? Felelt hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. –
Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját
Megrántá: más a mellette valóra könyökkel
Titokban bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött:
„Ó fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok,” úgymond.
Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben
Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek,
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. –
Hogy haza czammogtak vele a lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt-hat férfi cseléd és szintugyannyi fejér nép
Ütköze egymáshoz; nagy volt egyszóval a hűhó!

(A korabeli helyesírás némileg eltér a manapság használatostól – a szerk.)

 

Kapcsolódó írások