Főkép

Elöljáró beszéd

E munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded,
Nem tudom: a’ bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött
Név nélkül; nekem egy szomszédom hozta az Erdő-
Hátról vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni
Majd borozás közben. Igaz is: mert rajta nem egy-két
Vídám estvéket tölténk; még Marci kanász is,
Aki nagy Á-t se tanult soha, sokszor majd megütötte
A guta, úgy röhögött: „No, ilyet soha Gazd’uram, – úgymond, –
Még a hetvenedik nagy apámnak lelke se hallott.
Be furcsán perdűl, pedig a sor vége nem úgy megy,
Mint nótában szokták. Osztán meg akárki
Írta, uram! de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak
Tudja, mikíp szokták.” Így ítélt Marci tudatlan
Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis
Munkában, de kivált a többek közt, nekem a sok
Körmönfont magyaros szólás formája, meg a nagy
Könnyűség, elmés lelemény, természeti festés,
Mellyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe
Úgy megtetszettek, s egyszersmind Döbrögi úrnak
Példátlan példás megjobbúlása is egybe
Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is
Háromszor tettem fogadást, hogy közrebocsátom
A fúrfangos eszű Lúdas Matyi tetteit, és már
Szükség, hogy szavamat teljesítsem, mint magyar ember.
Ebből áll az egész dolog, amit mondani szükség
Volt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom
A Matyit, országot hadd menjen látni; ne féljen
Döbrögi úr, mert ő már többször nem veri ám meg.

Írtam – Jobbotthon
Egy kancsó jankai mellett –
A kiadó.



A szerző az olvasókhoz

Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink,
Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? –
A ki erősebb volt, ugyan az kényére bitangolt. –
A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóczczal
Adta jelét olykor bosszújának; de oroszlány
Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi visszapofozza,
Ami goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.

Elmúlt a vad idő; ki van ennek szabva határa
Szintúgy, mint annak; szent a törvény; s az igazság
Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma hazánknak
Bölcs fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én
Döbrögi Mátyássát, mint medvét, mely vadonából
Emberi kézre került, és már gazdája dudáján
Úgy illeg-billeg, hogy rajta akárki nevethet,

Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni.
Bécsbe ugyan hírem nélkül szöke pőre gatyában
És bogjás fővel: most én csimbókba kötözve
Fürtjeit és e kis kaczagánkát vetve nyakába,
A korhelyt, fogadott apjának visszabocsátom.

Debrecenből Januárius 12-dikén 1816-ban.

F. M.




Első levonás

Hajdann egy faluban, a Nyírenn-é vagy az Erdő-
Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe.
Már csak elég az, hogy: volt hajdann egy öreg asszony.
Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka fejében
Nyáron a legyet a szárán csapkodta napestig,
Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén
Ácsorgott el egész napokat; jó anyja eléggé
Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal
Borsót hintett volna, szitok, mocsok és a hurítás
Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a sihedernek).
Ily tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer
Holtra elunta magát, hosszúknak kezdte találni
A napokat, s nem elég tágasnak az anyja telekjét:
Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan
Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén
Lévő dombig, ahol szoktak volt mindenik innep
Délyestén az időtöltők karikába hasalni. –
Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként
Gúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású
Virgonczok; de csak ott volt már ő s nem sok időre
Öszvegyalúlódott velek. – Innen látta először
A mi fiúnk, nézvén szana-széjjel, az ég karimáján
Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi
Nyársakat a távol helységek tornyait; itten
Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van;
És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár
Egy hét múlva esik. – Felperczene benne az ország
Látására való kivánság; már az eszében
Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;
Nincsen nyugta; fejét töri, míg végére előtte
Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. –
Anyjának húsz szép annyányi libái valának
Egy szép gúnárral, s egy pár öregecske tojóval,
Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy,
Hogyha szerencsésen, úgymond, fel tudja nevelni,
Majd egy kis télére valót árulna belőllők.
E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját,
Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét;
A vásárra be menne velek; jó móddal el-adná;
S így kapadozva talán kupec is kerekedne belőlle,
Mely úton sok rácz úr lett abban az időben. –
„Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba!
Mit keresél az egész nyáron? jobb, hogyha dologhoz
Látsz itthon”: – az anyó így s így mocskolta le Mátyást.
Ő pedig a vásárra menést feltette magába,
Már pedig ő, a mit feltett furfangos eszébe,
Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé;
És addig kunyorált, hogy csak rávette az anyját:
„Ám, no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten,
Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.”
Kedve derül Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst,
S a sutból kivon egy pókháló lepte tarisznyát,
Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.
Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót
S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább
Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá,
És egy körmön font ostorral az útra riasztván,
Anyjának minden jót kíván, s ballag utánnok.
Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas
Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról
Azt tartotta, hogy ott neki a felség se parancsol;
Amit akarta, a’ volt törvény, s tetszése igazság. –
A portékáknak maga szokta ki-szabni az árát,
És amely darabért többet mert kérni az áros,
Elconfiskáltatta, meg is büntette keményen.
Hogyha pedig nétán más olcsón vett meg akármit
És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle,
Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. –
Amint Döbrögi úr ekkor szokott sétála alá s fel,
A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe
Annyival inkább, mert minden süvegelte személyét,
Csak Matyinak vólt fenn egyedül a főre valója.
Kérdi az úr: „Ki ezen lúdak gazdája?” – „Magam la!”
Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi. – „Ejnye gazember!
Nem tudod, itt ki az úr? majd emberségre tanítlak!
Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az árra?” –
Bé nyomván süvegét, s megrázintván kaczagányát:
„Három márjás”, úgymond, „párja, az illyen-amolylyan!” –
Kérdi az úr: „Id’adod fele árán?” – „Ő biz az apja
Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.”
Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három
Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba cibálják;
Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében
Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt. – Matyi így szólt, hogy felereszték:
„Én, uram, a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád,
S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak
Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”
Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba-
Főbe verék, s kiveték jól meghurczolva hajánál
Fogva, hogy a földet még a lábujja sem érte.
Míg húzták-vonták, még egyszer vissza kiáltott:
„Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!”
Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz:
„Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!”
Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi háznál
Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

(A korabeli helyesírás némileg eltér a manapság használatostól – a szerk.)

 

Kapcsolódó írások