Főkép

Negyedik ének

Foglalat

Már Cigányországot
Színről-színre látod:
Csóri azt nagy bölcsen
Fundálta erősen.
De, mint egy zimankó,
Támad Diridongó –
Végre, mint mindennek,
Vége lesz könyvemnek.

Diadallal tért meg Csóri Nagy-Idába,
Állatá a népet körül karikába.
Ő maga egy hordó tetejére mászott,
S így beszélt, miközben kézzel hadonászott:

„Daliás cigányok! Vitéz hadi népem!
Hűségeteket én köszönöm is szépen;
Sőt meg is szolgálom, ha az isten éltet,
Mihelyt egyszer bővebb zsákmányban részeltet.

Hisz’ annyi dicsőség jut ma egy legényre,
Hogy nem egyhamar fog éhezni lepényre,
Annyi, hogy attól még a hetvenhetedik
Unokánk lelke is holtra részegedik.

Valameddig a víz dombról foly gödörbe,
Valamíg az erdőn akad egy fa, görbe,
Valamíg egy tyúk lesz – míg verset faragnak:
Dicső híre-neve fennmarad e napnak.

Hősi tetteinket hirdeti a ponyva,
Írják krónikába, kalendáriomba;
Lesz ember, ki egész könyvet is ir rólunk,
S a világ bámulja mily vitézek voltunk.

Sőt nem győzi várni a kiváncsi világ
Hogy megírja rólunk a szép históriát,
Hanem bekandikál záros műhelyébe,
S hirdeti, pletykázza, mily remek lesz műve.

Mikor pedig aztán kikerül a kohból,
Vesz a világ egyet – de csak egyet – abból;
Töri érte egymást, kézről-kézre kapja,
Míg piszoktól látszik valami darabja.

De a többi könyvek, tetején egy padnak,
Ítélet napjáig mind épen maradnak:
Annál nagyobb lészen benne nyereségünk:
Ítéletnapig tart a mi dicsőségünk.

Mivel hát dicsőség annyi van, mint polyva,
Vigyen abból kiki, amennyit, gondolja,
Hogy belőle egyszer el fog bírni hátán: –
Jut abból, marad is; nem jóféle sáfrán.”

Soká éljenezték ez ostobaságot,
Azután mindegyik tartotta a zsákot:
De a vajda így szólt egész komolysággal:
„Mit akartok, édes fiaim, a zsákkal?

Ami keveset az ellenségtül kaptunk,
Ami csekélységet a pincében hagytunk,
Az egyébre is kell, marad a közjóra:
Nem való az nektek borra és cipóra.”

Morog a cigány nép e beszédet hallván,
Sorba löki egymást, könyökén vagy karján:
Baj lenne: de Csóri nem tétováz sokat:
Kiosztja közöttük a hivatalokat.

Legelébb azt nézi: kinek van nagy körme
S kinek keze inkább maga felé görbe;
Fő adószedővé teszi bölcs Kolopot:
Tud az bánni pénzzel, aki annyit lopott.

Azután Akasztót, mert hosszú a lába,
Fővezérré teszi az ármádiába;
Süsüre pediglen bizza a pecsétet,
Minthogy maga is tud vésni, ha eltéved.

Jó muzsikás lévén nagyszerű Juhgége,
Alkalmazta Csóri főszámvevőségre;
Mellé adta ennek a tisztes Labodát,
Hogy lenne halálig főfő iródeák.

A közigazgatást ruházza Pitykére,
Kit Hűvösnek híttak nem igaz nevére;
Hubinak ellenben, tudománya végett,
Ada országában fő-céhmesterséget.

Kérdi Csimaz is, hogy hát ő mirevaló?
(Csimaz, kivel egykor elszaladt volt a ló)
„Te fiam? Te szabsz a tolvajok közt rendet:
Téged az isten is bírónak teremtett.”

Szóla és magához intette Nyúllábat,
Gondjaira bízott minden iskolákat:
Nem lehet, úgymond, hogy nyúllábsága óta
Ne ragadt legyen rá egy kis fehér kréta. –

Így minden hivatalt, mivel ezren kérik,
Eloszta, egészen a kutyapecérig;
Akkor Dundi felé fordítván a rúdat,
Szíve érzésének így tágíta útat:

„Dicső nagy férfiú, kedves komámasszony!
Nem erőltetém, hogy hivatalt válasszon;
Mert míg az asszonyok nadrágba’ nem járnak,
Nem valók egyébre... legfölebb huszárnak.

Példás vitézséged mint a tükör, ragyog;
Érdemeid kézzelfoghatóak s nagyok;
Széles tehetséged el vagyon ismerve,
Ha nem méltányolnám, isten is megverne.

Mivel szolgáljam meg? Mivel háláljam meg?
Érdemid jutalmát hogyan találjam meg?
Tudnám, ha lehetne; lehetne, h’akarnám:
Akarnom pedig kell, bármint nem akarnám.

Isten látja lelkem mind a két szemével,
Hogy megelégeltem öreg Évikémmel;
Úgy szeretem, mint az otthon sült kenyeret:
Jó a másé is, – de jobb otthon egy szelet.

Szeretem én Évát... de, tudja a manó:
Már hiszen, no, csak nem vajdánénak való!
Aztán meg, mióta a cethalban lakott,
Mindig érzem rajta a büdös halszagot.

Egy szó annyi mint száz: el kell válnom tőle,
Ezt kivánja rangom, hivatalom fénye,
Ezt még más egyéb is... de mit ér a beszéd?
Adja komámasszony azt a kicsi kezét!”

Od’adá a kezét Dundi asszony, végig,
Oda mind a kettőt, egészen könyékig;
Bizony, aki látta amit cselekedett,
Azt mondhatta volna, hogy rátehénkedett.

Így fészkelte magát Csóri vajdasága
Ellenállás nélkül a nagy boldogságba:
Hát egyszer csak ehol... amit hinni nehéz...
Véresen, halványan jő egy falka vitéz.

Saját népe volt az. Megismeri mindjárt
Degeszt és Kanálost, félszemű Toportyánt,
Gyügyüt és a többit, kik harcon elestek;
Összerántja szemét: „Hát ti mit kerestek?”

Szóla erre Gyügyü:, „Mi biz’ azt keressük,
Hogy vitéz voltunknak jutalmát vehessük;
Mert nem oly gyerekség ám az, mint gondolni:
Vagy akarjuk vagy sem, a hazáért halni.

„Hát bizony mi, vajda, valamicskét várnánk,
Amiből tengődjék özvegyünk és árvánk;
Az sem volna rossz, ha hivatalba tennél:
Nem mondhatnák rólunk, hogy: ez is ingyen él?”

Haragosan erre így felelt a vajda:
„Nem takarodtok el a tüzes pokolba?
Lesz majd emléketek, olyan mint egy torony,
Ákombák írással, mint ez a fél karom!”

Amazok egymásra néztek és hallgattak,
Fejöket csóválva búsan elballagtak;
Csóri pedig kezdé, illő vigassággal,
Menyegzőjét ülni Dundi asszonysággal.

Hej? Micsoda módjok volt akkor a táncban!
Patak módra folyt a sárgalé a sáncban;
Akkor volt igazán borjunyúzó péntek!
Még a nótának is a javával éltek.

Hát mikor legis-legjobban mulatoznak;
Fegyver közé fogva egyvalakit hoznak:
Ki volna egyéb, mint Puk Mihály kapitány?
Fegyver közé fogta három erős cigány.

Tántorogva lépked és nehezen halad,
Feje le van vágva, hozza hóna alatt,
Behunyott szemével oly szomorún néz ki
Hogy csupa kín arra még reá is nézni.

„Tedd fel a fejedet!” monda Csóri, s inte:
„Én is voltam olyan szegény ember, mint te;
Akármit hibáztál, én kegyelmet adok,
Örömére annak, hogy vőlegény vagyok.”

Puk Mihály e szóra felnyomá a fejét,
Csókolá a vajda csizmatalpa helyét,
S úgy megrugaszkodék a nyitott kapuból,
Hogy még lóháton sem érték volna utól.

Míg ezek így folynak, iszonyú nagy lárma,
Üvöltés hallatszik, mintha sáska járna.
Kérdi Csóri, mi baj? De senki se’ felel;
Maga marad benn csak, a többi kiszelel.

Gyorsan félretolja a kis ablakfiát,
Lenéz az udvarra s álé more! kiált.
Nagy sereg cigánnyal ott jön Diridongó;
Minden kézbe’ puska, fejsze, villa, bunkó.

Állt ugyan egynéhány híve Csórinak ott
(Akiket aznapon hivatalba rakott):
De azok a pártos ellenség láttára
Levegőbe tűntek, mint a könnyű pára.

Szidja Csóri vajdát a közelgő tábor:
„Meg kell csípni!” ordít „amíg el nem lábol;
Nyársra kell feszítni! Forró zsírba hányni!
Két szeme világát acéllal kivájni!”

Széjjelveti lábát Csóri mint egy sátor,
Megáll az ajtóban, tekintete bátor;
Kardvasán a menteujjal egyet törül:
„Ide jőjön, aki életének örül!”

Mondja, és egyszersmind esküvel fogadja,
Hogy magát életben soha meg nem adja,
Sok ember kipusztul, míg annyira menne;
Ám hisz’ próbálja meg, aki Tamás benne.

Felel Diridongó: „Egy tán mégis akad!
De mi sokan vagyunk, és te, látom, magad:
Víjunk ketten, Csóri! a ház elég téres;
Víjunk ketten; hadd lám: te vagy az a híres?!”

Fogcsikorgatással végzé a beszédet.
Csóri az ajtóbul hármat visszalépett.
Bement Diridongó, de mást nem ereszte,
A többi az ajtón és ablakon leste.

Mint mikor az erdőn, nem messzi egymástul,
Két iszonyu tölgy reng a fejszecsapástul;
Roppanásuk nekibődül az erdőnek,
S – amit sose láttam – épen összedőlnek:

Úgy csap Diridongó össze a vajdával,
Szeme a szemével, kardja a kardjával;
Azt hinné az ember: két sebes szélmalom:
Közel építette valami félbolond.

Írhatnék én arról akármennyi lapot:
Ez s ez hányszor ütött, vagy hány döfést kapott;
De elégnek tartom ennyit írni mostan,
Hogy egyszer csak: zupp le, Csóri vajda, holtan?

Úgy bizony! Szörnyet halt; maga is azt hitte;
Szólítják nevérül: rá sem hederitte;
Rázzák, ütik, rúgják, kiáltva és bőgve:
Mindhiába! Fekszik, mint egy szenes tőke.

Egyszer aztán ő is meguná a sokat:
Fölveti a szemét és széjjelpislogat;
Hát ím a cigányság ott zsibong előtte,
Mind olyan rongyongyült, mint annakelőtte.

„Szentséges Pilátus!” A vajda felkiált,
„Hol vettétek azt a rongyos libériát?”
Hanem a cigányok beszélnek egyebet:
„Ugyan Csóri, hallj szót, töröld ki a szemed.

Mióta lármázunk és mióta rázunk!
Horpaszon rugdosunk, a képedre mászunk!
Te mégis úgy horkolsz, majd megrepedsz bele:
Szalad az ellenség: mit csináljunk vele?”

„Hadd lám!” monda Csóri és felugrott gyorsan,
Megütötte fejét a pincegádorban,
Mit se’ gondol azzal, nem is jut eszébe,
Mikor hozhatták őt ebbe a pincébe.

Szalad a bástyára egy rossz rozsdás karddal,
A cigány sereg is mind utána nyargal:
Látja az ellenség táborát, mely épen
Vissza kezd vonulni sűrű hadi rendben.

Fegyverükön a nap kelő fénye játszik,
Olyan sokan vannak! Egy híjok se látszik!
Amin Csóri vajda bámul igen nagyot:
Hiszen ő már tegnap hírmondót se hagyott.

„Oh te hálátlan Puk!” kiált hangos szóval,
„Az én jótettemért így fizetsz te jóval?
Még te népet gyűjtesz ellenem suttomba?
Ágyúhoz legények! Hol a kartács? Bomba?”

Hamar a cigányság felgyűri az inget,
Meggyújtja kanócát és körültekinget:
Minden van, csak por nincs; azért néznek széjjel:
Vajda örömére ellőtték az éjjel.

Mert hiszen fölösleg mondanom is itten
(Gyengébbek kedvéért mégis megemlítem):
Hogy az ó pincében elaludt a vajda
S úgy álmodta mindazt, ami esett rajta.

Nem is telt az egész olyan sok időbe,
Talán egy órába, legfölebb kettőbe;
Úgy hogy, mire a nép felvánszorga másnap,
Csóri dicsősége indult hanyatlásnak. –

Megértvén a vajda, hogy miért nem lőnek,
S találván az okot kielégitőnek,
Szemét elmereszti, hasát kidüheszti
És az öklét rázva kiabálni kezdi:

„Jás ti kócipor had, láttam az anyátok!
Volna puskaporunk, tudom megbánnátok!
Itt lövöldöznénk le, az utolsó lábig,
Sosem érnétek el az akasztófáig!”

A többi cigány is vérszemet vesz legott:
„Köszönjétek – ordít – hogy porunk elfogyott!”
Lehetetlen, hogy ezt ne hallja távolrul –
Hallja is az ellen, mert lám, visszafordul.

Hamar a nagy sáncot megrohanni kezdi,
Három ép ágyuját a kapunak szegzi:
Bezuhan a kapu az első lövésre,
De bezzeg nincs ember, aki álljon résre.

Csóri fővajdának leesett az álla,
Szíve összelottyant, és magába szálla:
„Ilyen a szerencse!” gondolá foghegyen,
„Ha ma égig emelt, holnap alád megyen.”

Így tünődik Csóri odafen a bástyán,
Semmerre se’ mozdul, ott marad, mint bálvány;
De a hős cigányság lót-fut eszeveszve,
A furólyukba is búna, ha lehetne.

Mint a túri vásár midőn legtömöttebb,
S valaki felkurjant: ahol a veszett eb!
Van lárma, sikoltás, szaladás tétova,
Ezerféle átok, szitok, zenebona;

Zsidó kiált: tolvaj! Puffan akit vernek,
Orgonál erősen férfi, asszony, gyermek,
S mindez a juhszélen, egy lebuj csárdába’
Olvad fülrepesztő nyers hármóniába:

Úgy a hős cigányság, vagy talán úgyabban. –
Tódul az ellenség befelé azonban,
S mint nagy égzengéskor összefutott juhak,
A barna vitézek mind rakásra búnak.

Mindenik leginkább a fejét sajnálja,
Egyebét ha ménkő üti meg se bánja;
Nem is látna ottan az ember egy fejet:
Egészen más tag az, amit látni lehet.

Kacag az ellenség, – hogy is ne kacagna!
Kérve kéri Pukot, hogy kegyelmet adna;
De ő meg akarja mutatni hatalmát:
„Hozzanak, kiáltja, kéngyertyát, meg szalmát!”

Mindjár’ teljesíték e parancsolatot,
Ami a dádéknak úgy szivére hatott,
Hogy felugrándozva széjjel szaladnának,
Ha legkisebb egérutat is kapnának.

De minthogy szorosan környül vannak véve,
Környül fogta őket a Puk Mihály népe,
Szomorúan látják a dolog mivoltát,
S elkezdik gajdolni e keserves nótát:

„Fáró hesz! Fáró hesz!
Ále moré! Már hogy lesz?
Meg se halsz, csak megdeglesz.
Nagy sor ez!
Vitézséged kárba vesz.
Ühűm! Ühűm! Ühűm!

A szerencse kukhérol:
Puk Mihály lehóhérol,
Megsüt mint a gesztenyét,
Pecsenyét:
Nem szánja szegény morét,
Ühűm! Ühűm! Ühűm!

Cigányország, ne neked!
Kiesett a feneked,
Háj! Dikhesz, dsalomáz,
Dsalomáz:
Nincs már annak kulimáz!
Ühűm! Ühűm! Ühűm!”

Jaj de ki írhatna oly siralmas kótát,
Amily szomorúan zengették e nótát!
Kova lágyult meg rá sok ember zsebében:
Csak nem a kemény szív Puk Mihály keblében.

Kéri minden ember: mutassa irgalmát,
Hiszen nem érdemlik azt a drága szalmát:
Ő azonban így szól s káromkodik hosszút:
„De, mikor haragszom, hát kin álljak bosszút?”

„Én rajtam la!” kiált a nagyszívü vajda,
Kire az ellenség eddig mit se hajta,
De mostan leszállott a bástyatetőrül,
Mint leszáll a kakas a kakasülőrül.

Igen! mint a kakas, melynek a szomszédé
Taraját megvérzé, tollait kitépé,
Sarkantyúját törte, szemétről elűzte:
Oly szomorú mármost... hanem mégis büszke!

Oly szomoru Csóri, – de a járásában
Most is egy vajdához illő méltóság van;
Nem néz lába alá – akármibe lépne –
Mint egy pecek, úgy áll Puk Mihály elébe.

„Én rajtam la!” mondá, „Én vagyok a vajda,
Ha már szemed olyan debreceni fajta,
Hogy nem ismered meg a te jóltevődet,
Ki előtt úgy álltál, mint én most előtted.

Háládatlan ember! Vagy nem jut eszedbe
Mikor a fejedet hoztad a kezedbe?
Összevissza gyúrtad reszkető kezeddel,
Míg én azt nem mondtam: tedd fel, fiam, tedd fel.

Körmeim közt voltál. Féltetted az irhát;
Megroppanthattalak volna, mint egy bolhát,
Most lelked vacsorán volna Pilátusnál:
De több az emberség a káposztás husnál.

Töltsd boszúdat rajtam, ha rávisz a lélek,
Ha már oly nagyon esz az a f... méreg;
De mit vétett ez a szegény ribilliú?
Mind ártatlan ez, mint a ma született juh.

Olyan áldott nép ez, hogy kenyérre kenni
S mint a sajtkukacot, meg lehetne enni:
Könnyen megneheztel, de kibékül mindjár’:
Fogadom, hogy terád egy se’ haragszik már.

Én meg... ezerszerte jobb vagyok őnálok:
Mint az érett gyümölcs, szinte széjjelmállok,
A csupa jóságtul kásás vagyok, parázs;
Az a nagy csuda, hogy el nem hord a darázs.

No de légy bár süket mind e szép szavakon,
Az én jóságomat nézd te ámbár vakon,
Akasztass fel engem, ha tetszik, magamat:
Csak ne bántsd Évámat és szép két fiamat.

Oh drága rajkóim! Oh hűséges Évám!
Azér’ bődül a sors, mint egy gulya, énrám,
Hírem lobbanása azér’ lett – csütörtök,
Hogy megútáltalak; belém bujt az ördög.

Engedd látnom őket, egyszer, utoljára,
Azután nem bánom, huzzanak a fára!
Azt is megmutatom, hol vagyon a kincsem,
Csak legyen, aki majd felhozni segitsen.”

Oly szívrehatóan beszéle a vajda,
Hogy csak dűlt az ember, ki jobbra, ki balra;
Maga Puk Mihály is, a hasát megfogván,
Szorítá a száját, erősen makogván.

De mikor a vajda kincseit említé,
Orrán pápaszemét feljebb emelíté,
Füleit hegyezvén így kiálta fel: „Nos?
Ez az ember mégsem egészen bolondos!”

Hanem a cigányok – bár nem mondják szembe –
Vannak a vezértől külön értelembe’:
Csóri megbolondult! – suttogák bámulva;
Bizony, a mi fejünk meg van bolondulva!

Puk Mihály azonban jóval fizet jóér’:
„Kegyelem, kiálta, nem vagyok én hóhér,
Tréfa volt az egész, hogy nevessünk rajta,
Egy szál hajatok sem fog görbülni, vajda.”

Titkon pedig így szól, minthogy igen eszes:
„No hé! Hol van a kincs? Mindjár’ odavezess!”
Egyedül követte a vajdának utját,
Mert nem akarná, hogy a többiek tudják.

Szobáról szobára vezeté a cigány,
Nem, mintha a járást nem tudná Nagy-Idán.
De környékezi már néminemű kétség,
S fiait keresi, meg a feleségét.

Nincs azoknak ottan se’ híre, se’ hamva.
„Ahá! Visszamentek, gondolá, a halba?”
Az egész bolondság előtte úgy rémlik,
Hogy talántán nem is való az, csak félig.

Csak kérdezi Puk, hogy hol lesz már a kincse:
„Isten benne tudós – sóhajt – van-e? Nincs-e?”
Megy az ó pincébe, keresi az ajtót,
Nem leli... hogy lelné, ahol sohasem volt!

Körösleg, a pince falain tapogat:
„Csak a kulcsot lelném! Vagy bár a kulcslyukat!
Nem baj a kincs! Nagyobb az, hogy nem találom...
Száz ébrenlételnél többet ér egy álom!”

Így beszélt a vajda, füleit vakarván;
Puk Mihály is hallá, hinni nem akarván.
Néz egy szögeletbe, pápaszemes orral –
S mintha aranyokat látna ottan, sorral.

Nagy darabok voltak, mint az ember ökle,
A pince zugába szanaszét lelökve:
Fényes szép kardjával megpiszkálta... hanem
Ő se’ mondta, mi volt – én se’ hiresztelem.

Meg nem gáncsoljátok szegény költő dalát:
Puk Mihálynak írta ebben diadalát;
Méltó oly vitézség, mint az övé, erre:
Más babér nem termett e dicső fegyverre.

Boszús képpel hagyá a kincstárat oda
És vitézeinek ily parancsot ada:
Hogy a cigányokat ebrudon kivessék;
Tetszős volt azoknak ez a kötelesség.

Kettő nagy doronggal a kapuhoz állott,
A többi riasztá a szép cigányságot:
„Fuss moré, ahogy tudsz!” ők szaladtak sorra,
Kapu küszöbénél nagyokat ugorva.

Rúdját ama kettő úgy tartja keresztbe,
Hogy át kell ugorni sebes futás közbe;
Nem magasan tartják, de neki lódítják
S a szegény dádékat repülni tanítják.

Már csupán a vajda volt odabenn, maga:
Ő is nagy komolyan rúd felé ballaga,
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.

Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre,
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rudat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.

Visszanézett egyszer és fügét mutatott;
Akkor aztán ő is a többivel tartott,
Kik, mihelyt künn voltak, úgy megiramodtak,
Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak.

1851

 

A mű további részei