Főkép

Susan Travers – miután húszévesen otthagyja közömbös családját – az európai társasági életben keresi mindazon kalandokat, amelyekről már évek óta álmodozik. Minimális felszereléssel, az egyik rokonától kapott havi járandóságának felhasználásával tíz éven keresztül él „saját belátása szerint”. Ami leginkább annyit tesz, hogy 10 éven keresztül aktívan kiveszi a részét a társasági életből. Ennek eredményeként szinte egész Európa előkelő köreiben akadnak barátai. Az évek alatt férfiak jönnek és mennek, de az igazi szerelem messzire elkerüli. Csak a jelen foglalkozatja, s önmagán kívül más nem is igazán érdekli (legfeljebb az éppen soros „szerelme”).

Aztán a háború kitörése véget vet a gondtalan éveknek. Kalandvágyától hajtva hősnőnk önkéntes ápolónőnek jelentkezik abba a francia egységbe, amely az oroszok ellen harcoló finnek megsegítésére indul. Mire odaérnek, a harc már eldőlt, így a segítség hamarosan elindult hazafelé. A hadihelyzet megváltozásának eredményeként már nincs hova menniük, hiszen időközben Hitler elfoglalta az ország északi felét, a maradékon pedig bábkormány került hatalomra. A szabadságszerető csapat Angliába hajózik, s ott csatlakozik De Gaulle seregéhez. Nem maradnak sokáig a szigetországban: hajóra szállnak és irány Afrika, ahol az idegenlégó altisztjeként Travers kisasszony sorra járja a francia gyarmatokat.

Így jut el soros szerelmével (akiből később hadügyminiszter lett) Egyiptomba, ahol a Rommel megállításán fáradozó angolok az oldalvéd szerepét osztják a légiósokra. Így kerülnek Bir Hakeimbe, ebbe a semmi közepén lévő oázisba.
A sors furcsa fintoraként azonban itt dől el a hadjárat sorsa, a németek ugyanis éppen itt szeretnének az angolok hátába kerülni. A hosszasan elnyúló ostrom végén a légiósok kitörnek az aknamezőn keresztül, a konvoj élén haladó dzsip kormányánál pedig nem más ül, mint Susan Travers. Életében ez tekinthető egyfajta csúcspontnak, ettől kezdve kalandvágya fokozatosan alábbhagy, míg élete végén tisztes családanyaként neveli gyermekeit.

A légió történetében a 13. féldandár különleges helyet foglal el, ugyanis ez az egyetlen egység, amely úgymond igazságos ügyért harcolt. A szerző szintén kivételesnek számít az egység, és egyúttal az egész légió történetében: ő volt az egyetlen nő, akit hivatalosan felvettek. Visszaemlékezései kissé szikárak, érezni rajtuk, hogy nem egy hivatásos író veti papírra a sorokat – és éppen ettől annyira „valódi” az egész.