Tótisz András: A másik világ legendája
Írta: a2t | 2003. 12. 11.
Amikor elolvastam a könyv címét, először észre sem vettem, hogy ez nem „egy” másik világ, hanem „a” másik világ legendája. Az, hogy félreolvastam a könyv címét nyilván nem kéne, hogy e sorokban szerepeljen, de valahogy mégis számít, mert kb. a harmadik írás környékén tettem ezt a felfedezést, amikor már a történetekből is rájöhettem volna, hogy az azokban szereplő világ valóban nem egy olyan általánosan másik fantasztikus, hanem az a bizonyos másik világ. És mindennek csak azért tulajdonítok ekkora jelentőséget, mert egyszerűen szeretem, ha egy könyvnek olyan címe van, ami a legpontosabban tükrözi a tartalmát, mert az ilyen kiadványokon látszik, hogy van valamilyen szervező elv, és az így egybegyűjtött írások azzal, hogy egymás mellé kerültek valamilyen plusz tartalmat hordoznak. Ennyit az ízlésemről, és az olvasni nem tudásomról.
Ideje kitérnem arra miről is szól ez a könyv. A kiadványban egy kisregény és hét novella kapott helyet. Mindegyik írás közös motívuma, hogy az általunk való világnak mondott „izén” túli másik világ egy-egy darabja valamilyen formában megcsillan benne. További közös vonás hogy a két világ között komoly ellentmondások feszülnek, de egy közös elemük van, mégpedig az elbeszélő, aki úgy látszik, mindkét hely lakója. Igazából ez a másik világ olyan, mint az, amit a tükörben látunk, amikor belenézünk. Valahogy szeretnénk a tükörben fiatalabb arcot, nagy kalandokat, varázsos tájakat látni a hálószobai gyűrött lepedő helyett. Megnyugtató, hogy ha akarjuk, akkor láthatjuk is (csak a fantáziánkon múlik) és jé, mi is hirtelen kétlakiak lettünk.
Hol van a gubanc? Kérdezi most mindenki, aki egy kicsit is paranoid, úgy, mint én. Mindkét helyen önmagunk vagyunk, és ezen nem tudunk változtatni. A világ más lehet, de nekünk megmaradnak a hibáink, nem leszünk fiatalabbak és bölcsebbek sem. Amit megtanulhatunk ezekből az írásokból, az az, hogy sokkal boldogabbak lennénk, ha elfogadnánk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és mindig szembenéznénk a sors kihívásaival. És mindezek ellenére ez mégsem olyan „megmondós” könyv, tele életbölcselettel és hosszú fejtegetésekkel, hanem érdekes, valahol izgalmas írások gyűjteménye, amelyeket különösebb filozófiai fontolgatások nélkül is szívesen olvasunk. Mindenkinek ajánlom, aki egy jó könyv mellett szeretne egy kicsit elfeledkezni a mindennapok megpróbáltatásairól.