Főkép

A cím ígéretével ellentétben Jim Crace műve nem rémregény, hanem sajátos hangulatú, cseppet sem szokványos szépirodalmi alkotás. Az utolsó oldal elolvasása után velünk maradnak az élet és elmúlás azon kérdései, melyekre eddig még senki sem tudott mindenki számára kielégítő választ adni.

„És még ma is és mindennap a dűnék emelkednek, épülnek és süllyednek. Tarajukat arrébb viszi és újrarendezi a szél. Teljes erejükből tartják a hátukat az időjárás meg a tenger ellenében, hogy megállítsák a világ szélhordta bánatát. A Bariton-öböl fövenyén s rajta túl, végig a parton dagályról dagályra, időről időre halak és madarak, kacsakagylók és patkányok, puhatestűek, emlősök, éti kagylók, rákok hulláit és összetört, elvékonyodott maradványait emelgetik, mossák és rostálják a hullámok. Joseph és Celice pedig, minden emberi tapasztalaton túl, élvezi a békés, öntudatlan véget.
Ezek az újra meg újra véget érő napok: ilyen halottnak lenni.”

Kezdetben megfoghatatlan hangulat settenkedik elő a lapokról, és miközben a kórbonctani alapossággal ecsetelt elmúlás fizikai jeleivel ismerkedünk, puhán és csendesen megül a vállunkon. Látszólagos törékenysége ellenére tartósan velünk marad, miközben egy idős házaspár halálának (és életének) egyedien szerkesztett időrendjével szembesülünk.

Időben visszafelé haladva életük utolsó napja bontakozik ki előttünk, keveredve a szabadban heverő tetemek hat napig tartó bomlásának naturális ábrázolásával. Mintha csak a tengeri szél által sodort ködfoszlányok lennének, régi képek bukkannak fel megismerkedésük idejéből, fiatalságuk és elevenségük emlékeit idézve.

A kettejükkel kapcsolatos események nyugodtságát ellenpontozza lányuk zaklatott kutatása, és szembesülése mindazon emlékekkel, amelyek miatt annak idején elhagyta a szülői házat.