Főkép

Alex szófogadó kisfiúként hallgat édesapja szavára, és a megbeszélt helyen várakozik rá. Eltelik egy óra, kettő; aztán leszáll az éj, majd felkel a nap, hogy újfent átadja helyét az estének. A két napból három lesz, majd öt, kisvártatva pedig egy egész hét.

Mindez nem egy lakatlan szigeten vagy rengetegben esik meg, sőt, égig érő hegyek közé sem kerültek légikatasztrófa következtében. Alex 1943 őszén válik el édesapjától a varsói gettóban, amikor egy ismerős bácsi segítségével sikerül megszöknie az elszállításra összeterelt foglyok közül, és elrejtőzik egy romos házban. Aztán türelmesen várakozik.

Az időt persze nem tölti tétlenül, hiszen sem tartalék élelme, sem meleg ruhája nincs. Ezért aztán a pincében töltött első éjszaka után hazaoson, és némi élelemmel felszerelkezve megy vissza a pincébe – némileg vidámabban, hiszen sikerült magával hoznia Hógolyót, kedvenc fehér egerét. Ettől kezdve kettesben számolják a napokat, később a heteket, hónapokat.

Az éhség és a közelgő tél azonban állandóan kikényszeríti a búvóhelyéről Alexet, aki ebben a nehéz helyzetben is képes gondolkodni, tervezni. Otthagyja a pincét, és új menedéket keres magának a lebombázott épületben, ahol a lehető legkényelmesebben igyekszik berendezkedni. Portyái során számos emberrel találkozik, és átél néhány veszélyes kalandot, de a szerencséje sosem hagyja el.

Bár több alkalommal is lehetősége nyílik segítőkész emberek közé menni, nem akarja elhagyni a házat, ahová a találkozót beszélték meg édesapjával, akit természetesen, az időközben eltelt hosszú idő ellenére is töretlen hittel vár.

Uri Orlev, az izraelben élő író első, magyarul is megjelenő műve időnként torokszorító történet egy gyerekről, aki hónapokon keresztül bujkál édesapjára várva a varsói gettóban. A könyv úgy mutatja be – gyerekek számára is közérthető formában a zsidóság tragédiáját –, hogy közben senki felett nem mond ítéletet, pedig, mivel Alex története személyes élményeken alapul, akár meg is tehetné.