Főkép

Van-e rosszabb annál, ha az ember belekeveredik egy gyémántügybe, aminek kapcsán – többek között – a rendőrség is kergeti? Van. Ha egy nyomozó szívességet kér tőle. Mégpedig nem is kicsit. Mondjuk, hogy 13 éves létére Nick költözzön be az újságírók által egyszerűen csak „egyes számú közellenség”-ként emlegetett Johnny Powers börtöncellájába. Aki mellékesen 15 éves, és úgy tűnik, a rács mögött lassan kezd becsavarodni.

Mivel van választási lehetősége, Nick „nem”-et mond Snape felügyelő szívélyes felkérésre. Döntése koránt sem tekinthető megalapozatlannak és meggondolatlannak, főleg, ha figyelembe vesszük a felnőttekről (különösen magánnyomozó bátyjáról és Ausztráliában élő szüleiről) alkotott véleményét. Csakhogy a felügyelő kényszerhelyzetben van.


Ennek következtében sor kerül a modern kori Anglia legkülönösebb üldözésére, amelynek áldozatául esik egy vidéki kastély és a közeli szafari park kiéhezett oroszlánja. Valószínűleg hosszabb lenne a felsorolás, ha a helyszínre érkező biztonságiak nem tennék ártalmatlanná a menekülő Nick-et.

Aki mire kényszerű pihenője után magához tér, már „„boldog” tulajdonosa egy, a fiatalkorúak börtönébe szóló beutalónak, és a „kettes számú közellenség” megtisztelő címnek. Szobatársa pedig – micsoda véletlen – nem más, mint Johnny Powers. Hát, ennyit a rendőrség módszereiről. Nick Diamond azonban elég talpraesett ahhoz, hogy ne kelljen félteni. Bár, hogy ebből a lekvárból hogy fog kimászni, azt még ő sem tudja. Legalábbis az elején.