Főkép

1944. március 20-án washingtoni lakásában David Spaulding útra készül. Na nem világ körüli társasutazásra, hanem csupán a munkahelyére, a hadügyminisztériumba. Az egészben csupán az a rendkívüli, hogy az égadta világon minden jelzést eltávolít az egyenruhájáról, még egyszer alaposan átgondolja az általa tett biztonsági lépéseket, majd sebesült kezét bedugja a nyakából lelógó kendőbe, és elindul.

Útközben pedig visszaemlékszik az elmúlt néhány hónap rémálomszerű eseményeire. Azokra, amelyek közvetve vagy közvetlenül emberek millióinak életét befolyásolták. Amelyek valójában eldöntötték a II. világháború kimenetelét. Emlékei nyomán bontakozik ki a történet, amely talán a szerző egyik legeredetibb, és egyben legcinikusabb háborús sztorija.

1943 szeptemberében patthelyzet alakult ki a háborúban szembenálló felek között. A két győzelemre éhes nagyhatalom (Németország és az USA) más-más csodafegyver létrehozásában látta a győzelem lehetőségét. A náci vezetés a V-2 rakéta, az amerikai hadvezetés pedig a szőnyegbombázás sikerében reménykedett. Csakhogy mindkét félnek hiányzott valami, ami nélkül reményeik soha nem teljesülhettek.

A németeknek olyan ipari gyémántra lett volna szükségük, ami csak Afrikában található. Ez nem is lett volna túl nagy probléma, ha a fekete kontinens nem lett volna ellenséges, vagy még annál is rosszabb, semleges erők ellenőrzése alatt. Sakk-matt. Az amerikaiaknak új, precíziós rádiósugárnyaláb-giroszkópra lett volna szükségük, hogy B-17-es bombázóik biztonságos magasságból tudják szőnyegbombázni a németeket. Akik már régen hadrendbe állították saját fejlesztésű műszerüket. Sakk-matt.

És ekkor született meg a nagy ÖTLET. Ami persze cseppet sem volt etikus, ám mindkét fél számára gyümölcsöző megoldást kínált. Az akció üzleti lebonyolítása egy zsidó bankár, Erich Rhinemann, a technikai megvalósítás viszont egy tapasztalt amerikai titkosügynök, David Spaulding feladata volt.

Mivel a játszmát nem kispályások játszották, számítani lehetett némi „gyalogáldozatra”. Na de ennyire...