Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Eduardo Sacheri: Ilyen a boldogság

Fülszöveg:

A zárkózott, passzivitásra hajlamos Lucas élete egy csapásra megváltozik, amikor a tizennégy éves Sofia bekopog az ajtaján. A lány nemrég veszítette el az édesanyját, aki a férfi fiatalkori szerelme volt, és akit a szakításuk után soha többé nem látott. Lucas egyúttal azt is megtudja, hogy Sofia a közös lányuk.
Kettejük között lassanként törékeny bizalom alakul ki, és felfedezik egymás legbensőbb titkait is.

Az Ilyen a boldogság két magányos, sebzett ember története, akik megtanulnak szeretni, és együtt néznek szembe a változással járó félelemmel és bizonytalansággal, miközben felfedezik a lemondásban és az önzetlenségben rejlő örömöt is.
Eduardo Sacheri új regénye a megjelenést követően Argentínában és Spanyolországban is nagy sikert aratott.

 

Részlet a regényből:

Narancsos pite

 

Ha van valami, amit Sofía ki nem állhat, az a sajnálat. Amikor az emberek szemében látszik, hogy azt gondolják: „Min mehetett keresztül ez a szegény kislány!” Gyűlöli. Gyűlöli őket. Legszívesebben megmondaná, odaüvöltené nekik, hogy „Mit bámulsz? Ha szánalmat érzel, foglalkozz mással, és kész!” De nem teszi. Csendben marad, vagy témát vált, kérdez valamit, hogy elterelje a figyelmüket a szánakozásról, mert abból neki semmi haszna nincsen, és még csak nem is kíváncsi rá.

Itt van például ez az öregasszony, aki mellette ül a Buenos Airesbe tartó buszon. Amióta elindultak Villa Gesellből, látszik rajta, hogy ég a vágytól, hogy megszólíthassa. Az út első fele azonban úgy telt, hogy Sofía fülében végig ott volt a fülhallgató, a fejét az ablaküvegnek támasztotta, és az utat bámulta, így nem adott sok esélyt a beszélgetésre. A pletykafészkek viszont nem adják fel egykönnyen. Kivárnak. Türelmesek. És amikor már négy órája zötykölődnek együtt, egymástól harminc centiméternyire, Sofía az ablaknál, útitársa pedig a folyosó mellett, az öregasszony hirtelen megkérdezi tőle, miért utazik egyedül. De nem ám kertelés nélkül! Nem. A profi pletykafészkek sosem azzal kezdik, amit igazából tudni akarnak. Először csak tapogatóznak. Valami ártatlan ürüggyel indítanak.

Sofía pedig nagyot hibázott, mert amikor az Ipodja lemerült, a fülhallgatóval együtt eltette a hátizsákjába. Hiba volt. Úgy kellett volna tennie, mintha még mindig működne. De figyelmetlen volt, csak azon járt az esze, hogy ez a hülye aksi egy pillanat alatt bemondja az unalmast. Vajon mindegyik ilyen, vagy csak az övé ennyire vacak? Mindegy, mert a pletykafészek már észrevette, hogy készül elpakolni. És most lecsap.

Először a légkondiról papol, meg hogy fázik. Sofía már biztos benne, mire megy ki a játék, úgyhogy csak egy „perszét” vet oda, és bámul kifelé az ablakon. Ekkor azonban az asszony elővesz egy műanyag dobozt, és megkínálja narancsos pitével. Sofía elbizonytalanodik. Már éppen nemet akar mondani, amikor megérzi az illatát, és mivel farkaséhes, kénytelen igennel válaszolni.

Nekilát, és miközben élvezi, ahogy a tészta szétomlik a szájában (Sofía elmélete szerint a pletykafészkek általában istenien főznek, főleg ami az édességeket illeti), már tudja, hogy a süteménynek beszélgetés lesz az ára. De nem adja be könnyen a derekát! Nem ám! Hogy megnehezítse az öregasszony dolgát, továbbra is kifelé bámul az ablakon, és a lehető leghosszabb ideig forgatja a szájában az utolsó falatot. Aztán végül eljön a pillanat, amikor már több a nyál a szájában, mint a narancsos pite, úgyhogy inkább lenyeli az egészet.

– És mondd csak, aranyom… miért utazol egyedül?

Sofía ránéz. A szeme sarkából odasandít a nyitott műanyag dobozra, amit az asszony csalétekként, már-már érzelmi zsarolásként tart az ölében. Az egyik szelet pite a maradék háromból egy hosszabb beszélgetés jutalma lehet.

Ekkor úgy dönt, hogy válaszol. Rögtönöz. Elmeséli, hogy a szülei elváltak, és ő az anyukájával él, aki tanítónő Villa Gesellben. És hogy egy évben kétszer Buenos Airesbe utazik az apukájához. Egyszer februárban, aztán pedig a téli szünetben. Apukája vállalkozó. Van egy… ablakgyára, még ezt is elmondja, mert az öregasszony – akin látszik, hogy odavan az apró részletekért – hirtelen rákérdez, pedig Sofía fejében még nem készült el eddig a pontig a történet.

Egy alumíniumablak-gyár, pontosítja, mert hirtelen éppen a busz oldalára pillant, és erről eszébe jut, hogy az állítólagos apukájának az állítólagos gyára alumíniumot gyárt, olyat, mint amilyen az emeletes buszokhoz kell.

És van egy öccse, aki négy éves, és úgy hívják, hogy… Nicolás. Nicolásnak hívják a testvérét. Ebben még fejlődnie kell. Akárhányszor egy férfinévre van szüksége, mindig a Nicolás ugrik be először, mert tetszik neki ez a név, pedig legjobb tudomása szerint egyetlen Nicolást sem ismer.

– És a testvéred nem szokta meglátogatni az apukátokat? – szól közbe az öregasszony, miközben felé nyújtja a műanyag dobozt.

Azt feleli, hogy nem, de hirtelen meggondolja magát, és igenre javítja. Persze, hogy meg szokta látogatni, csak most nem… mert… bárányhimlős. Igen. Bárányhimlős, vagyis bárányhimlős volt, ezért az anyukájuk jobbnak látta, ha Gesellben marad, hogy teljesen felépülhessen. És ebben természetesen az apukájuk is egyetértett. Azért persze hiányzik neki. A második adag pite még finomabb, mint az első.

– Akkor nem is olyan régen váltak el… – jegyzi meg az öregasszony –, ha a kisöcséd négy éves.

Sofía utánaszámol: ezt elég hamar kimatekozta az öregasszony. De Sofía nyelve is gyorsan pörög, és azonnal rávágja, hogy igen, szerinte az öccse azért született meg, hogy még egy utolsó kísérletet tegyenek a házasság megmentésére, megpróbáltak együtt maradni, és ezért született meg… Nicolás. De nem sikerült. Csettint egyet a nyelvével, egy kicsit félrebiccenti a fejét, mint aki nyugtázza, hogy a szülei házasságának befellegzett, csakhogy ekkor eszébe jut, hogy ezzel sajnálatot fog kelteni az öregasszonyban, pedig ő épp ezt akarja elkerülni, mert még a gondolatától is irtózik, úgyhogy hirtelen észbe kap, és kedves hangon nyugtázza, hogy minden rendben van, és a szülei nagyszerűen kijönnek egymással, hogy a válás nem feltétlenül olyan, mint egy háború, mert mindent megbeszélnek, és a család mind a négy tagja tudja, hogy egyedül az változott, hogy a szülei már nem házasok, de attól még minden egyéb remekül működik. Amint ezt kimondja, rájön, hogy pont úgy beszél, mint azok a pszichológusok a délutáni beszélgetős műsorokban: a múltkor pont egy ilyet kellett végigszenvednie, amikor Gracielánál uzsonnázott a szomszédban, és épp ezeket a műsorokat hallgatják a pletykafészkek is, hogy tudják, mi a dörgés. Sofía az öregasszony kisimult arca láttán elégedetten nyugtázza, hogy ebből elég jól jött ki. És láss csodát, megint felé nyújtja a műanyag edényt, mire ő úgy néz vissza rá, mint aki némán azt mondja, hogy „már kettőt ettem, nem kéne visszaélnem a nagylelkűségével”, de az öregasszony még közelebb nyújtja az edényt, és széles mosolyával mintha azt üzenné, „vegyél csak”, úgyhogy Sofía végül elfogadja a harmadik adag narancsos pitét is.

Persze az életben semmi sem tökéletes, úgyhogy alig tíz perccel vagy tizenöt kilométerrel később az öregasszony képtelen visszafogni magát, és megjegyzi, hogy „azért sajnálatra méltó, hogy egy ilyen kicsi lánynak egyedül kell utaznia”. Sofía rezignáltan elmosolyodik. Tovább kell beszélgetni. De türelem, mert aki ilyen finom pitét készít, az lehet, hogy fárasztó, de semmiképp sem gonosz. Egyébként is van egy jó módszere arra, hogy ne kelljen tovább csevegni: a „riport”. A legjobb taktika, ha azt akarod, hogy békén hagyjanak, és ne kérdezgessenek, ha a másikat magáról kezded faggatni. Az emberek kilencven százaléka imád a saját életéről, a saját dolgairól fecsegni. Csak meg kell rá adni nekik az esélyt. És igen, a pités öregasszony is beleesik ebbe a kilencven százalékba, sikerül csőbe húzni. Csak két-három apró kérdés, és máris mesélni kezd az életéről, magáról, az unokáiról. Sofíának pedig oda sem kell figyelnie, elég, ha néha bedob egy „ahát”, vagy helyeslően bólint egyet, hogy persze, biztos, hogy a legkisebb unokája egy igazi zseni, máskülönben miért is lenne olyan izgága?

Igen ám, csakhogy miközben úgy tesz, mintha figyelne az öregasszonyra, és egyfolytában mosolyog, önkéntelenül átfut az agyán, hogy „szóval sajnálsz a történetért, amit előadtam? El sem tudod képzelni, hogy sajnálnál, ha elmondanám neked az igazságot.”

 

25 de Mayo 183, 11. emelet, F lakás

 

Délután négy lesz, mire Sofía kiszáll a buszból. Borzasztó helynek látja a moróni pályaudvart, mindenhol tömeg, zaj és bűz. Elindul az egyik sofőr nyomában a busz csomagtartója felé, hogy megkeresse a poggyászát. Egy rosszul öltözött fiú bemászik a rakodótérbe, és kérdőn néz felé. Sofía rámutat egy hatalmas, fekete bőröndre. A srác áttuszkolja a többi csomag tetején, és a járdára csúsztatja. Ekkor leugrik a buszról, és meredten nézni kezdi. Sofía megérti, hogy borravalót vár, a farmerzsebébe csúsztatja a kezét, és összekotorja az összes, gyűrött papírpénzét. Talán azért, mert sokáig nem nyújtja a fiú felé a kezét, talán azért, mert a srác megérti, mi történt, végül azt mondja, hogy „hagyd csak”, és visszamászik a csomagtartóba, hogy megkeresse a következő utas poggyászát.

Sofía ekkor meghallja, hogy valaki kopogtatja az üveget. A pités öregasszony integet a felső szintről, és úgy kalimpál a kezével, mintha kérdezni akarna valamit. Sofía érteni véli, mit akar, úgyhogy egy magabiztos mozdulattal megnyugtatja, mint aki azt üzeni, nem kell, hogy értem jöjjenek, mindig egyedül jövök, nagylány vagyok már, viszlát, asszonyom!

Szerencsére az emeletes busz ebben a pillanatban elindul, nyomában motorzaj és égett gázolaj szaga. Bal zsebéből előhúzza a Google-térképet, amit egy geselli netcaféban nyomtatott ki, mielőtt elindult. Megnézi, merre van a Rivadavia sugárút. Elfordítja a papírt, hogy pontosan lássa, hol áll.

Melyik oldalon futnak a sínek? Nem érti, pontosan hogy mennek az utcák.

– Hová kell menned?

Összerezzen a kérdés hallatán. Megint a pakolófiú az. Sofía nem tudja, hogy féljen, vagy inkább segítséget kérjen tőle.

– 25 de Mayo, 183-as szám – suttogja.

A fiú abba az irányba mutat, amerre a busz továbbment.

– A 25 de Mayo a következő utca. Fordulj be a sarkon, aztán menj tovább a háztömb feléig, vagy talán kicsit azon túl.

– Köszönöm – búcsúzik Sofía.

Vonszolja maga után a bőröndöt, és közben próbál egyensúlyozni vele. Van ugyan kereke, de félrehúz, és olyan nehéz a nyavalyás, hogy folyton jobbra-balra billeg, mintha minden percben fel akarna borulni. Amikor lelép a járdáról, hogy átmenjen a Rivadavián, a kereke beszorul két utcakő közé, és a fogantyúja olyan hangot ad, mintha kettétört volna. Sofía erősen megrántja, és ezzel sikerül kiszabadítania a bőröndöt. Attól fél, hogy a lámpa pirosra vált, úgyhogy átrohan az úttesten, miközben egy fehér autó rádudál. Hát nem látja az ostoba, hogy beragadt a bőröndje?

A fiú útbaigazítása szerint el kell mennie a háztömb feléig. Alig találja meg a házszámokat, mert mindenhol csak üzleteket lát, és a tulajdonosokat csak az érdekli, hogy „Sale”, „Off”, és más hasonlóan hülye feliratokkal lássák el üvegkirakataikat. Sehol egy tábla házszámokkal, amiből tudná, merre jár.

Végre talál egy számot: 140. Egyre bosszúsabban sóhajt fel. Az épület, amit keres, pont a szemközti oldalon van. Hát tutira nem megy vissza újra a sarokig, hogy aztán megint átbukdácsoljon a zebrán. Ezzel a vacakkal biztosan nem. Lelép az úttestre. Ahogy a kerekek földet érnek, borzasztó reccsenés hallatszik. De már rá se hederít. Sofía felől aztán ott helyben ki is fordulhat annak a nyomorult bőröndnek a tartalma, mint a mólón boncolt halak bele. Ezúttal szerencsére egyetlen fehérautós hülye sincs a közelben, aki rádudálna. A szemközti járdán ugyanaz a látvány fogadja: egyik bár a másik után, mindenütt kirakatok, házszám meg sehol.

Már majdnem a sarokra ér, amikor végre megtalálja az ajtót. Üvegből és aranyfényű fémből készült. Rajta borzasztó márványszámokból egy egyes, egy nyolcas meg egy hármas. A kaputelefon óriási. Tizennégy sor. Mindegyikben tizenkét számmal. Késztetést érez, hogy végighúzza a kezét az összesen, aztán pedig gyorsan elrohanjon, mint ahogy Villa Gesellben szokta a barátaival főszezonban, amikor lépni sem lehet a turistáktól, és minden lakást kiadnak. De itt egyedül van, már az első lépésnél eltévedne, és ezzel a hatalmas bőrönddel akármelyik dühös szomszéd utolérné. Ráadásul nincs is kedve az egészhez.

Megkeresi a 11. emeletet és az F lakást. Megnyomja a gombot. Jó hosszan. Anya mindig megszidta ezért. „Ne tehénkedj már a csengőre!” – folyton ezt mondta. De Sofía sosem biztos benne, hogy hallják, ezért inkább tovább nyomja. Odatapasztja a fülét a beszélőpanelhez. A másikat befogja, mert akkora zaj van az utcán, hogy attól fél, hogy nem hallja majd, mit mondanak, ha felveszik.

– Ki az? – kérdezi egy férfihang. Egy érces, gépies hang.

– Sofía vagyok – szólal meg esetlenül. Pedig már annyiszor elpróbálta. Még az út alatt is, mielőtt szóba állt volna a pités öregasszonnyal. Most mégis nehéz. – Lucas Marittanót keresem.

Csend lesz. Csend, vagy csak ő nem hall semmit az elrobogó buszok zajától? Közelebb hajol a kaputelefon fémrácsához. Még erősebben befogja a fülét.

– Halló! – szólal meg.

– Igen, én vagyok az. De mit szeretnél?

– Találkoznom kell Lucas Marittanóval. Ezt a címet kaptam.

Többet nem mond. Előre elhatározta. Benyomja az ajtót. Időközben kinyitották neki, ő meg nem is hallotta a berregést a nagy zajban. De nem mozdul. Szégyelli, hogy megláthatja valaki, miközben próbálja kinyitni az ajtót. Talán még azt hiszik, valami tolvaj, aki be akar surranni. Mindegy, sehol senki, se bent, se kint.

– Nem nyílik – kiabálja.

– Nem. Le kell mennem. Valaki kulccsal… – valamit még mond, de Sofía nem érti.

– Micsoda?

– Várj! Lemegyek.

Abban a pillanatban megjelenik egy fiatal nő egy kisbabával. Kulcs van a kezében. Sofía félrehúzódik, hogy a nő be tudjon menni.

– Bejössz? – kérdezi.

– Nem, köszönöm. Lejönnek értem – feleli, de azért örül, hogy rákérdezett. Sofía mindig dühös, amikor ott áll egy kapuban, valaki bemegy vagy kijön, és becsapja az orra előtt az ajtót, miközben úgy néz rá, mint aki azt gondolja, hogy „te kis hülye”. Ettől kikészül. De ez a nő rámosolyog, és megkérdezi tőle, hogy bemegy-e, ezt már szereti! Látja, ahogy távolodik, és beszáll a babával liftbe.

Ő csak vár. Szeretné látni a lift kijelzőjét, hogy tudja, valaki elindult lefelé, és szeretne biztos lenni abban, hogy egyedül jön érte. De a kijelző a folyosó másik oldalára esik, úgyhogy az egész esélytelen.

Hirtelen felbukkan egy fickó. Nem lép ki a liftből. Kihajol, de bent marad. Sofía azt gondolja, hogy biztosan meg akar győződni róla, hogy várja valaki. Hogy nem csak szórakoznak vele, mint Gesellben szokták nyáron, a turistaszezon kellős közepén. Sofía ránéz. Végre kilép a liftből, és odamegy az ajtóhoz. Kinyitja.

– Tessék!

– Te vagy Lucas? – érdeklődik a lány.

– Igen.

– Én… Sofía vagyok.

Megtorpan. Attól fél, hogy a fickó becsukja az ajtót, és elfut. De ha továbbra sem mond mást, akkor ugyanez a veszély áll fenn. Inkább nekigyürkőzik.

– Azért jöttem, mert megadta… a címedet az anyukám. Az anyukámat Laura Krupswickznek hívták. Villa Gesellben ismerkedett meg veled.

A férfi összeráncolja a szemöldökét, mint aki elgondolkodik, de úgy látszik, mintha tudná, miről van szó, mert bólint. Ez az. Most vagy soha!

– Hát… Azt hiszem, te vagy az apukám.

 

Egy pohár szóda

 

A férfi elhallgat. Elhallgat és ledermed. Sofía átgondolja, mi történt, és arra a következtetésre jut, hogy elég nyersen fejezte ki magát. Lehet egy ilyen dolgot apránként elmondani? „Nézd… nem tudom, mit fogsz szólni… de azt hiszem… vagyis… nekem azt mondták… tudod, van ez a dolog a kisbabákkal… Szóval úgy néz ki, hogy…” Na ne! Így még cikibb lett volna. Egyébként meg nem Sofía hibája, hogy a pasi nem tud róla, hogy van egy tizennégy éves lánya. Nem az övé, és amennyire tudja, nem is a pasié. De csak áll ott némán, és mereszti a szemét. Hatalmasra nyitja, és hitetlenkedve néz. A falnak dől.

– Tessék? – kérdezi.

Sofía nem válaszol. Mert ez nem egy „tessék, megismételnéd, nem hallottam”, hanem egy „megismételnéd, mert ez képtelenség”. Hát jó. Ha képtelenség, hát legyen. Neki tökmindegy.

– Nem laktál Gesellben ’99 vagy 2000 környékén? – érdeklődik.

A férfi bólint. Sofía nem mond többet, de kérdőn néz rá, mintha azt sugallná, hogy „akkor számolj; szerinted hány éves vagyok?” Eszébe jut még valami. Kutatni kezd a hátizsákjában. Mozdulatai esetlenek, mert úgy húzza el a cipzárt, hogy nem teszi le a táskát a földre, nehogy összepiszkolja. Nehéz egyszerre tartani a hátizsákot, és elhúzni a cipzárt. Itt van. A nagy zsebben. Egy hosszúkás, fehér boríték. Előveszi. A borítékban két fénykép van. Mindkettőn egy fiatal pár. A lány az anyukája. A fiú pedig ez a pasas.

Magas, sovány, a haja egészen hasonló. A fényképen nem szakállas. Most igen. Világos, őszes szakálla van. Az egyik képen egy strandtörölközőn ülnek a parton, mellettük pedig ott a matétea. Délután lehet, mivel a nap a tengerrel szemközti oldalról éri őket. A háttérben kivehető egy épület, de nem tudja, pontosan hol lehetnek. Sofíának pedig sosem jutott eszébe, hogy megkérdezze az anyukájától. A másik képen mindketten a vízparton állnak. A férfi átöleli a nő vállát, és mosolyog. A nő komoly tekintettel néz a fényképezőgép lencséjébe.

Odanyújtja a férfinak a képeket, ő pedig elveszi. Hosszú ideig nézegeti őket. Aztán a lányra pillant. Majd újra elmerül a képekben. Végül meglepő dolgot tesz. Mondhatnánk azt is, hogy olyat tesz, amitől Sofía elszomorodik, de nem lenne igaz. A szomorúság majd csak később jön. A lány egyelőre csak összezavarodik. A férfi ránéz az órájára, a lányra, majd a bőröndjére és megint az órájára, végül újra a lányra. És hirtelen így szól:

– Menjünk!

És ahelyett, hogy beszállnának a liftbe, és felmennének a lakásba, fogja a bőröndöt, és elindul a járdán. Olyan hirtelen és gyorsan, hogy a lány ledermed. De a férfi eltökélt.

– Gyere, iszunk valamit a sarki kávézóban, és beszélgetünk.

Nincs más választása, mint szót fogadni, bár semmi kedve nincs beülni egy kávézóba. De csak a sarokig kell elgyalogolnia. Leülnek, és a férfi rendel neki. Tejeskávét és croissant-t. Megkérdezi, hogy kér-e pirítóst, de Sofía azt feleli, hogy nem, nem éhes. Amíg kihozzák a rendelést, Lucas odafordul hozzá.

– Meg sem kérdeztem, hogy hívnak.

– Sofía. Már mondtam a kaputelefonban.

– Ne haragudj, Sofía. Eléggé… eléggé… Inkább mesélj tovább!

– Gesellben éltél. És anyával, Laurával jártál, igaz?

A férfi összehúzza a szemöldökét. Kinéz az ablakon. Újra a lányra néz.

Idegesen megvakarja a szakállát.

– Igen, de én…

– Tudom, hogy nem tudtál róla – szakítja félbe Sofía. – Anya mondta, hogy nem tudtad. Csak néhány hónapot éltél Gesellben, aztán eljöttél. Én 2000 decemberében születtem. Anya nem is mondta neked, hogy létezem.

– De miért?

A pincér közben kihozza a rendelést. Egy tejeskávé. Egy croissant. És egy kis pohár szóda. Sofía azon tűnődik, hogy miért hoznak szódát a kávéhoz, és a teához miért nem. Agyának egy rejtett zugából visszhangzik a „miért”, amit a férfi nemrég kérdezett tőle. Hát nem érti, hogy erre ő nem tud válaszolni? Vagy lehet, hogy nem is tőle kérdezte? Csak úgy egyszerűen kicsúszott a száján. Mindenesetre jó kérdés. De anyának, nem Sofíának. Mert ugyanezt ő is sokszor megkérdezte tőle. És anya mindig mást felelt. Hogy sokat veszekedtek, és apa hallani sem akart róla, hogy Gesellben éljenek. Hogy kidobta a férfit, akinek így nem volt más választása, mint visszamenni Buenos Airesbe. Vagyis Morónba, mert onnan származott, Nagy-Buenos Airesből. Nem is igazán jártak. Vagyis jártak, de semmi értelme nem volt folytatni a kapcsolatot. És hogy igazából mindig is szeretett egyedül lenni. Jobban mondva kettesben, a lányával, mert úgy a legjobb. Ha megmondta volna a férfinak, azzal magához köti, és azt nem szerette volna. Mert a férfiak mindent túl későn és túl nehezen értenek meg. Anya olyan furcsa volt! Elég nehéz volt követni, mi jár a fejében.

De Sofía most nem akar erről beszélni. Nincs hozzá kedve. Igazából azt sem tudja, mit várt ettől a találkozástól. Már semmiben sem biztos. És a fenének hiányzott ez a tejeskávé meg ez a croissant, meg hogy úgy nézzenek rá, mintha egyenesen a Marsról jött volna. Meg ez a pohár szóda. Úgyhogy a „miértet” inkább a nénikédtől kérdezd, gondolja magában Sofía. Ő talán tudja választ.

A pasas felkapja a fejét, mintha eszébe jutott volna valami, és megpróbálja szavakba önteni:

– És miért éppen most…?

– Anya a múlt hónapban meghalt – vágja rá.

„Nesze, te tökfej!” – fortyog magában Sofía, és a gondolatai ide-oda cikáznak. Töltsd a füledbe a tejeskávédat. Mire számítottál? Csak úgy jókedvemből, hirtelen idepottyanok, hogy megismerkedjek apucival?

A férfi megtörli a homlokát.

– Tessék…? – hebegi, és a torkán akad a szó – Miben?

– Meghalt. Honnan tudjam, miben? – feleli Sofía. A hangja egyre ingerültebb. És lassan egész lényét elönti a düh.

Ennyire hülye, hogy észre sem veszi? Most látják egymást először. Felcsönget hozzá. A férfi kinyitja. Ő bemutatkozik. Erre ez a szerencsétlen elviszi a sarki kávézóba? Sofía szinte szétrobban a dühtől. És érzi, hogy akaratlanul is könnyes lesz a szeme. És ettől csak még idegesebb lesz.

 


ekultura.hu - 2016. október 15.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!