Főkép

 

 

Fülszöveg:

Amikor Clint Hillt, a titkosszolgálat ügynökét beosztották a first lady, Jacqueline Bouvier Kennedy védelmére, az ügynök először unalmas teadélutánokra és őszhajú asszonyok társaságára gondolt. De miután találkozott a first ladyvel, annak szépsége, kedvessége, intelligenciája, bájos humora, gyönyörű alakja és különleges szelleme azonnal magával ragadta.

Clint négy éven át Jackie oldalán szolgált Kennedy elnökségének kezdetétől: jelen volt John és Patrick születésénél, Patrick tragikus halálánál, a Kennedy család nyaralásain, Aristotle Onassis-szal való forró találkozásánál, az elnök meggyilkolásánál, és az azt követő szomorú időszakban is. Felejthetetlen történetek, megdöbbentő események, izgalmas, intim részletek, egy férfi különleges élettörténete, aki a világ legizgalmasabb munkáját végezte annak a nőnek az oldalán, akit az egész világ szeretett, s akire túl hamar szörnyű tragédia árnyéka vetült.

 

 

 

 

 

 

 

 

Részlet a könyvből:

1

 

Találkozás Mrs. Kennedyvel

 

Nagy izgalommal siettem a georgetowni 3307 N Street felé 1960. november 11-én. Az Egyesült Államok nemrég megválasztott elnökének feleségével kellett találkoznom, akinek a védelmére most beosztottak, s amire én nem igazán vágytam. A first lady védelme volt az utolsó, amit magamnak kívántam. Visszatekintve, bizonyos vagyok abban, hogy Jacqueline Bouvier Kennedy még idegesebb volt a találkozó előtt, mint én.

Mindössze huszonnégy órával korábban még a leköszönő elnökkel, Dwight D. Eisenhowerrel voltam együtt, aki egy elnökválasztás utáni golfpartin vett részt az Augustai Nemzeti Golfjátékokon. A tényt, hogy a republikánusok elvesztették a választást, még csak most kezdtem felfogni, az egész elnöki adminisztráció nagy változások előtt állt, s ami kevés maradt a régiben, azok közül az egyik a titkosszolgálat volt. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Eisenhower elnök személyes testőrségében szolgálhattam, s miközben keserédes érzés volt látni a korábbi elnök távozását, izgatottan vártam az új elnök védelmével járó kihívást és élményeket. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy állásom ne lenne annyira biztos, mint ahogy én gondolom.

Mindössze negyvenen szolgáltunk a Fehér Ház titkosszolgálatának testőrségében, az elit csapatban, melynek egyetlen feladata, hogy az elnök személyes védelmét a nap huszonnégy órájában ellássa. Nem volt kapcsolatunk egyetlen párttal vagy politikai csoportosulással sem, és szoros férfiközösséget alkottunk. Az átmenet megkívánja, hogy a titkosszolgálat alkalmazkodjon az új elnök életviteléhez, és noha még nem találkoztam a leendő elnökkel, John F. Kennedyvel, nyilvánvaló volt, hogy védelme egészen más kihívást jelent majd, mint amilyen Ike1 védelme volt. Egy hetvenéves, egykori tábornokot, aki a Fehér Házat katonás fegyelemmel irányította, most egy energikus, negyvenhárom éves ír katolikus demokrata követte az elnöki székben, aki Massachusettsből származott, s aki új eszmékkel telve azon fáradozott, hogy a 60-as évekbe vezesse Amerikát.

A golfpartin két másik ügynökkel dolgoztam, s miután az elnök négyes játszmája véget ért, Jim Rowley, a Fehér Ház titkosszolgálatának vezető ügynöke üzent, hogy hármunkkal beszélni szeretne. Az volt az érzésem, hogy ez volt az utolsó golfjátszmánk Eisenhower elnökkel, és arra számítottam, hogy Rowley mindhármunkat a leendő elnök, Kennedy védelmére oszt be.

Amikor beléptünk az irodába, Rowley épp azt magyarázta, hogy a személyzetet meg kell osztania Eisenhower és a leendő elnök, Kennedy között a januári beiktatási ceremóniáig.

Először a másik két ügynököt szólította meg, Jerry Blaint és Bill Skilest.

– Jerry és Bill, maguk a leendő elnök védelmére lesznek beosztva. Az elnök úr a jövő hónapot és az ünnepeket apja Palm Beach-i birtokán tölti Floridában, úgyhogy még ma este elrepülnek oda, fiúk. Figyelmeztette őket, hogy valószínűleg egészen a beiktatásig Floridában kell maradniuk, ami azt is jelenti, hogy karácsonykor és újévkor is távol lesznek családjuktól, és azt javasolta, hogy feleségeikkel csomagoltassanak nyári ruházatot maguknak. Miközben Rowley-t hallgattam, amint Blainnek és Skilesnak kiosztja új beosztásukat, nyugtalan érzés fogott el. Végül Rowley felém fordult, és azt mondta:

– Clint, Tom Gates védelmi miniszter itt van, hogy jelentést tegyen az elnöknek, majd nemsokára visszatér Washingtonba. Ön visszarepül vele, majd bemegy a tikosszolgálat központjába, és beszél Baughman elöljáróval, aki már várja önt.

– Igenis, uram – válaszoltam egy bólintásal. Miért akar Baughman beszélni velem? Miért nem megyek én is Palm Beachre Skilesszal és Blainnel? Számtalan kérdés fordult meg a fejemben, de soha nem kérdőjeleztem volna meg Rowley tekintélyét és döntését: ő volt a vezetőnk. Mégis az az érzés motoszkált bennem, hogy bármi is várjon rám, az nem sok jót jelent nekem.

 

A titkosszolgálat főhadiszállása az Egyesült Államok pénzügyminisztrériumának épületében volt, a Fehér Ház szomszédságában, a Pennsylvania Avenue-n. Még soha nem voltam a főnök irodájában, s valójában még soha nem találkoztam személyesen U. E. Baughmannel, aki 1948 óta töltötte be a titkosszolgálat vezetői pozícióját. Mondhatni kissé ideges voltam, amikor bejelentkeztem a titkárságán, de megpróbáltam a lehető legmagabiztosabbnak mutatkozni.

– Hill különleges ügynök vagyok. Azért jöttem, hogy Baughman igazgató úrral találkozzam.

– Igen, Hill ügynök, a főnök várja magát – mondta a hölgy. – Fáradjon be.

Amint beléptem a főnök tágas szobájába, az első dolog, amit észrevettem, egy falon lógó emlékplakett volt, amin ez állt: Nem tanulsz addig semmit, amíg beszélsz. Jó tanács, gondoltam.

Aztán amikor körülnéztem a szobában, és nemcsak Baughmant láttam, hanem a helyettesét és egy beosztottját, valamint két felügyelőt is, hirtelen elfogott a rémület. A titkosszolgálat teljes vezérkara ott állt, és arra vártak, hogy megérkezzem.

– Jöjjön be, Clint – mondta Baughman felém jövet, és megrázta a kezem. – Foglaljon helyet, és helyezze kényelembe magát!

Szívélyes stílusa, úgy tűnt, arra jó volt, hogy segítsen egy kicsit ellazulnom, de továbbra is nyugtalan voltam amiatt, hogy idehívattak. Miután bemutattak a jelenlévő uraknak, Baughman mellékesen megkérdezte:

– Clint, mióta van a titkosszolgálatnál?

– A denveri irodában kezdtem 1958. szeptember 22-én, uram.

– És mikor helyezték át a Fehér Ház testőrségébe? – kérdezte Baughman.

– Alig egy évvel ezelőtt. 1959. november 1-jén.

Ez furcsa, gondoltam. Az összes információ megtalálható az aktámban.

Baughman még feltett néhány ártatlan kérdést, majd a jelenlévők is kérdezősködni kezdtek a múltamról, személyes és munkával kapcsolatos kérdéseket tettek fel, rákérdeztek testőri feladataimra.

Mit csinált, mielőtt ügynök lett? Hol nőtt fel? Hova járt iskolába? Nős, vagy egyedül él? Vannak gyerekei? Tud úszni? Tud teniszezni? Lovagolt már életében? Megpróbáltam a lehető legőszintébben megválaszolni a kérdéseket, de minden egyes új kérdés csak fokozta aggodalmamat, mivel fogalmam sem volt arról, hogy miről is van szó. Az agyamban forogtak a gondolatok, amint felidéztem az elmúlt hetek eseményeit, s megpróbáltam rájönni, hogy hol ronthattam el. Noha a gyomrom görcsbe rándult, megpróbáltam nyugodtnak és higgadtnak tűnni.

Időnként a férfiak félrevonultak a sarokba tanácskozni, s mivel elég messze voltak, nem hallottam, miről beszélnek. Meg voltam győződve róla, hogy ki fognak rúgni. Mi más oka lenne, hogy nem küldtek el Palm Beachre?

A kihallgatás közel másfél órán át tartott. Másfél órán át beszéltem, és ahogy Baughman plakettjén olvasható, semmit sem tanultam.

Végül Baughman azt mondta:

– Clint, döntöttünk. Az ön következő feladata Mrs. John F. Kennedy személyes védelmének ellátása lesz. Jim Jeffries a first lady védelméért felelős vezető, ön hozzá lesz beosztva.

Egy szót sem tudtam szólni a meglepetéstől. A first lady védelme? Én? Miért?

– Igenis, uram – mondtam. Nem lehetett mást mondani. Megkönnyebbültem, hogy nem rúgtak ki, de belül mély csalódottságot éreztem, hogy nem leszek ott az új elnök testőrségében.

Baughman megkért, hogy jelentkezzek a 3307 N Street Northwesten, a Kennedy család georgetowni otthonában. Mrs. Kennedy nemsokára megérkezik Hyannis Portból, Massachusetts államból.

A fejemben zakatoltak a gondolatok, miután elhagytam a főnöki irodát. Miért engem választottak erre a feladatra? Milyen korábbi tettem vagy tapasztalatom adott okot erre a döntésre? Úgy éreztem, hogy lefokoztak, és a versenypályáról a kispadra ültettek. Általános iskolától kezdve a főiskoláig sztárjátékos voltam, bármilyen csapatban is játszottam, amerikai futballban, kosárlabdában vagy baseballban. Életem legdöntőbb játszmájában mégis kiraktak a kezdőcsapatból. Teljesen magam alatt voltam.

Minél többet gondolkodtam erről, annál jobban elfogott a düh. A Fehér Ház testőrségében szolgáltam több mint egy éve, Eisenhower elnököt számos rendkívüli útjára kísértem el, Európától Ázsián át Dél-Amerikáig. Akkoriban, huszonhét évesen még soha nem utaztam lökhajtásos repülőn. Észak-Dakota fennsíkjain nőttem fel, soha nem képzeltem, hogy egyszer az Egyesült Államok elnökét fogom elkísérni olyan ősi városokba, melyekről eddig csak a történelemkönyvekben olvastam: Róma, Ankara, Karacsi, Kabul, Újdelhi, Teherán, Athén, Tunisz, Toulon, Párizs, Lisszabon, Casablanca. Ráadásul diplomáciai útlevelet kaptam, ami különleges elbánást biztosított, mintha magam is valami méltóság lennék. Nagyon privilegizált helyzetben éreztem magam, és szinte szárnyaltam az állandó megbízatásoktól.

A legjobban azt a bajtársias légkört élveztem, amit a többi ügynökkel együtt kialakított csapatmunka teremtett. Most minden ilyen izgalomnak vége, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi vár rám. Amíg a társaim az elnöki testőrségben az élet forgatagában lehetnek, addig én előre láttam a lehangoló jövőt: divatbemutatókat, teadélutánokat, balettelőadásokat. Úgy éreztem, karrierem csikorogva megtorpant.

Elővettem a zsebemből a titkosszolgálat kézikönyvét, és a kezembe fogtam. A díszes, sötétkék, puha tapintású bőrtokba a titkosszolgálat ötpontos aranyozott csillagmintáját vésték. A csillag közepén ez volt olvasható: az Egyesült Államok Titkosszolgálata.

Miután újra és újra végigmentem gondolatban a történteken, arra a következtetésre jutottam, hogy azért választottak engem erre a pozícióra, mert Mrs. Kennedy és én korban meglehetősen közel álltunk egymáshoz – én huszonnyolc, ő harmincegy éves –, és nekem is volt egy hasonló korú gyermekem, mint neki a hároméves lánya, Caroline. Más magyarázatot nem találtam.

Végül rájöttem, hogy nincs visszaút. A titkosszolgálat ügynöke voltam a Fehér Házhoz beosztva, és a first ladynek védelemre volt szüksége. Valakinek el kellett látnia ezt a feladatot. Összeszedtem magam, elővettem a kocsikulcsot, és elindultam Georgetown történelmi útjain.

 

A Kiadó engedélyével.