Főkép

Pontosan február huszonötödikén lesz egy éve, hogy útjára indult a verses rovat. Akik olvassák, legalábbis gyakran visszatérnek, tudják, hogy eddig nem volt olyan költő, akitől két verset is idéztünk volna. Ennek oka pedig igen egyszerű, pont az, amiért megszületett a Heti vers – hogy tágítsuk a saját ismereteinket, hogy ne ragadjunk le csupán egyetlen költőnél, hiszen a paletta széles, mondhatni végtelen, akár az űr.

 

Készséggel beismerem, hogy bár a legtöbb verset én hoztam, mégsem ismertem korábban számos költőt, így ha másnál nem is, nálam már megvalósult a kezdeti törekvés. Ám én most szakítok a hagyományokkal, legalábbis átmenetileg. Arra gondoltam ugyanis, miért ne ünnepelhetnénk az egy éves évfordulót azzal a négy költővel, akik elsőkét kopogtattak be a virtuális ajtónkon. Annak idején nem véletlen kerültek ők a sor elejére, és bár számtalan egyéb személyből választhatnék, bevallom, most is őket kedvelem a leginkább.

 

Edgar Allan Poe (1809 – 1849) amerikai költő, novellista, szerkesztő és kritikus. A leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismerté vált szerzőt az első amerikai novellistaként tarják számon, és bizony ő a detektívregények apukája is, valamint az akkoriban még szintén ismeretlen sci-fi műfajában is alkotott. Mivel pusztán az írásból kívánt megélni, folyton anyagi nehézségei adódtak. Halálának körülményei épp olyan rejtélyesek, mint némely írása. 1849. október 3-án találták meg egy padon ücsörögve Baltimore-ban. Négy nappal később halt meg, de közben sosem volt teljesen magánál, összefüggéstelenül motyogott, többször is említett egy bizonyos Reynoldsot, akinek személyét a mai napig sem fejtették meg. Ezt a momentumot ragadta meg A holló című film is, és egy jó kis Poe-s történetet kreáltak köré. Ötletként felmerült a saját önpusztító életformája, öngyilkosság, erőszakos leitatása is.

 

Poe-ra nagy hatással volt feleségének korai elvesztése. Ez a motívum gyakran visszaköszön verseiben, ahogyan a Lee Annácskában is. Nem egyformán éljük meg a gyászunkat, de mindig nehéz feldolgozni valakinek a halálát, főleg, ha ennyire fiatal volt. Mégis, amíg drága kincsként őrizzük a szívünkben, sosem hagy el igazán a boldogság. Akkor sem, ha az élet megy tovább, és másfelé sodor a végzet. Az emlékeinket nem vehetik el, magunkkal vihetjük azokat, amíg csak akarjuk, vagy amíg csak bírjuk.

 

Edgar Allan Poe: Lee Annácska

 

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány – ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

 

Gyermek volt s gyermek voltam én,
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején.
Irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.

 

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhők közül jött egy csunya szél
s meghült Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el őt
tengerpart bús mezején.

 

Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghült s meghalt a szegény.

 

De szerelmünk több volt mint soké
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
s sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik, hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.

 

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hoz
Annácska küldi felém:
s csillag ha ragyog, már véle vagyok,
Annácska szemét lesem én;
s igy az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
melletted a sir fenekén,
tengerpart bús mezején.

 

(Fordította: Babits Mihály)