Főkép

Olyan gazdagsággal vagyunk áldva klasszikusokkal, hogy nehéz kiválasztanom csak úgy egyet. Nem is én választok, pontosabban: nem a pillanatnyi én, amikor Arany Jánostól hozok verset az ekultura.hu HETI VERS rovatába. Hanem a gyerek, aki voltam. Ez amolyan világnézeti kérdés volt nálunk, kölök koromban: Karcsi cimborám volt Petőfi, a hevület, a lángolás, a futótűz – én Arany, a higgadt mérték, a józanság alól felparázsló fénylés. A dolog persze így valójában nem igaz, se ránk, se Petőfire és Aranyra – de a későn érő, önmagát pályája folyamán verseiben is szoros gyeplőn tartó költőt valóban akkoriban szerettem meg.

 

Aki aztán öregségére gyönyörű virágzást produkált – a balladák, s a Kapcsos könyv Őszikéi az adott koron messze túlmutató gyöngyszemek. A közösség költője végre a maga módján befelé fordul – és felméri, mit talál ott. Egyrészt meséket, amiket nem mesélt el, modorokat, amikkel nem játszott, humort és kor érlelte bölcsességet – másrészt a szerepet, amellyel végre szembe néz. S ami a legszebb: vállalja azt; utólag is, előre is; ahogy a címben mondja: mindvégig. E versében ráadásul végre gátlástalanul, igazán játszik: Balassi strófáira hajazva, s első erős hangú magyar nyelven író költőnk modorában dudorássza a magáét (bár hallanám, milyen nótára!), magával a stílussal is a humor idézőjelébe téve mondandóját. Mert ez egy hallatlan mélységű szakadékon át ívelő időhíd: ugyanis Balassi csaknem-strófájával és hangi paródiájával együtt is a Nyugat modern én-központú líráját előlegezi.

 

 

Arany János: Mindvégig

 

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.

 

Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
Balsors keze mért?...

 

Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.

 

Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.

 

S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.

 

Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.

 

Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.