FőképFülszöveg
"A macskaróka" című lírai hangulatú kisregény az 1880-as évek Izlandjára kalauzolja az olvasót. A két történetszál egyikében a vad és a vadász párharca bontakozik ki: a falusi tiszteletes napokon keresztül követi a barna bundás sarki rókát, mely "olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet". Ennek a történetnek, mely a regény feszes és feszült kerete is egyben, a pap és a nőstény róka mellett a kegyetlenségében kegyes, fenséges természet a harmadik főszereplője. Mintha az emberi és az állati összeolvadna, végső soron minden természetté válik ebben a balladai élességgel megírt műben.
A másik történetszál ugyanekkor játszódik a komor hegyek tagolta Völgy egyik településén. A szerző lélektani empátiával és társadalomtörténeti pontossággal ábrázolja, és a mindennapokban mutatja meg a korabeli izlandi közösség évszázados hiedelmeit, átörökített babonáit és szokásait. A hagyományhoz, paraszti értékvilághoz foggal-körömmel ragaszkodóknak szembe kell nézniük az európai modernizáció kihívásaival. Sjón ezeket az elvont problémákat eleven, tragikus és kedélyes élethelyzetekben mutatja meg: születéskor és temetéskor. Regénye -alcíme szerint- népi történet: ez egyszerre jelenti, hogy népmesei elemek tagolják a balladai históriát, és azt is, hogy néprajzi igényességgel ismerteti meg az olvasóval egy rusztikus társadalom belső határait.
Egyszerre metaforikus legenda és naturalisztikus parabola "A macskaróka" komor mese a titkokkal teli skandináv horizontról.

Részlet a regényből
A barna bundás sarki róka olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet. Mikor télen a földre kushad, lehetetlenség a szemnek elválasztania a szikláktól, bizony, sokkal nehezebb, mint a fehér szőrűt, ami árnyékot vet vagy sárgán villan a havon.
A barna nőstény róka szorosan a kőhöz lapul és hagyja, hogy a vihar átsöpörjön felette. Hátsó felét a szélnek fordítja, gyűrűbe kucorodik, orrát a combja alá rejti; szeme csak résnyire nyitva, épp csak a szembogara látszik. Így figyeli az embert, aki meg se moccant azóta, hogy a hóperem alá telepedett itt, az Isten-hegy legfölső meredélyén – teljes tizennyolc órája. Azóta úgy behavazta a förgeteg, hogy nem lehet megkülönböztetni egy kőrakástól.
De az állatnak vigyáznia kell, hogy el ne feledje: az ember vadász.

Délen, a Völgyaljában kezdte a hajszát. Az ég tiszta volt, a hajnal pírja sötét, mint a legkomorabb télben. Az ember leereszkedett a réten és észak felé, a hegyeknek vette az irányt, a Kis-sziklához. Ott még nem esett hó.
Ahogy odaért, mozgást látott a domb tetején. Benyúlt a kabátja alá, elővette a messzelátót, széthúzta és a jobbik szeméhez emelte:
Igen, kétség nem fér hozzá!
Csalfamenyét volt az.

A róka teljesen gyanútlannak tűnt. Mozdulataiból ítélve falat után kajtatott, hogy éhét csillapítsa. Nyugodtan viselte magát, semmi más nem foglalkoztatta.
Az ember jobban szemügyre vette.
Csak a rókára figyelt; bár megtudhatná, mire készül, merre veszi az útját, miután a dombháton felhagyott a szimatolással. Az állat hirtelen nekiiramodott, a férfi nem tudta, mivégre. A róka egész magatartása arról tanúskodott, hogy nagy veszedelmet érez. Az emberről nem szerezhetett tudomást – szokványos úton legalábbis.
Az egyedüli magyarázat az lehet, hogy megérezte a szándékát:
Az ember vadászni akart.

Felkapaszkodott a dombra. Próbálta a róka képét élesen az elméjébe vésni, hogy később könnyebben megtalálja: „Úgy surran a havon, mint a nyíl.”
A dombtetőre felérve megvizsgálta a róka nyomait. Az egyik lábnyomot hüvelyk- és mutatóujja között méregette; jókora állat lehet. Az ujjbegyén egy hópelyhen fényes szőrszál maradt – világosan látszott a színe: gesztenyebarna.
Nyugat felé függőleges felhősávok.
Talán vihar készül.
A róka sehol.

A csapás tisztán kivehető volt, egészen míg a szem ellátott.
A férfi fürgén gyalogolt, hátában a széllel. Most nem számított, ha a róka megérzi a szagát; tudja már úgyis, hogy követik.
Néha meg-megállt és körülkémlelt. Ugyanazt a módszert használta, mint az imént. Minden gondolatát erre irányította, hogy kitalálja, melyik úton szalad a róka és hol érhet a nyomába.
Egyszerre valami megsúgta neki, hogy merre igyekszik a róka, hol érhet a nyomába:
„Északra tart a fennsíkon. Élesen elkanyarodik keletnek, ott meg a Kövesmező kezdődik, nincs ott semmi, csak kavics; jó rejtekhely a barna bundás ravaszdinak.”
Túlzásba vitte volna a z óvatosságot a róka? Mi nden idegével átadta magát a veszélynek – és beengedte ezáltal az embert a tudatába? Nem ügyelt volna, hogy az embert távol tartsa magától?
Üzent a róka az embernek?

A mezőn szélcsend volt és harapós fagy; csupán enyhe szellő érintette az arcát. A férfi barna rögöt pillantott meg a messzi-meszi távolban, észak felé. Megtorpant, várt. Némi idő múlva a rög megmozdult. És kisvártatva barna róka emelkedett fel a szik lák közül.
– Igen, ott van!
Micsoda pompás állat volt! Sötét, mint a föld, bozontos, hatalmas farokkal, láthatóan ideges,
rebbenékeny. A róka felszökkent és hirtelen, fürge ugrásokkal elszaladt.
A férfi nekilódult.
Úgy lett, ahogy sejtette; a róka egyenesen az omlás felé tartott. De épp mielőtt elnyelte volna a fehér örvény, egyszerre megállt és a férfi irányába nézett.
Aztán megint nekiiramodott, mint a kilőtt nyíl.

Süvített valami a levegőben.
Hirtelen hófajd suhant el közvetlenül a férfi mellett; a szél sodorta. Sólyom követte, magasan repülve, egyenletes és biztos szárnycsapásokkal.
Hátat fordított a szélnek, szorosabbra húzta magán a sálat és a vállszíjat háromszorosan körbetekerte a jobb karján, hogy a tarisznya a csípőjéhez simuljon.
Még épp idejében elérte a vihart.

Súlyos léptek kel küzdött a vak hófúvásban.
Eleinte kavics volt a lába alatt, s az út nem volt nagyon rossz, de a hó gyorsabb volt; nehezebb lett a járás.
A sejtésére kell hagyatkoznia:
„A róka néha gyermekien kényes a rossz időre. Beássa magát a hóba vagy elbújik mélyre a lyukba, a fagyhatár alá; s ott is marad, míg a förgeteg tovább nem áll.”
Most van esélye, hogy csökkentse a távolságot maga és a ravaszdi között.

Épphogy tovább tudott araszolni.
Mikor már azt hitte, hogy beérte a rókát, hirtelen mélyült a hó. Már egészen az ágyékáig ért – s a következő lépésnél az ember megrekedt a hóban.
Nem jutott se előre, se hátra; az orráig se látott.
Hó örvénylett körülötte mindenfelől, felülről és alulról.

Az este folyamán a vihar erősödött, fagy kúszott a ruhája alá, noha vastagon volt öltözve, fázni kezdett, reszketése ébren tartotta.
Úgy döntött, hagyja, hogy a hó belepje.
Közben mozgolódott egy keveset, így a hókéreg biztos menedéket nyújtott neki a szél ellen.

Közepes termetű volt, zömök, mellkasa vaskos. Vonásai durvák, homloka közepesen magas, de széles, és ez adta arca jellegzetességét. Apró, acélszürke szeme mélyen ült a bozontos, összenőtt szemöldök alatt. Orra nagy volt, húsos. Arcvonásait és állát elrejtette a vörhenyes, ezüsttel csíkozott szakáll, amely egészen a mellkasáig leért. Földbarna haja már szürkült. Felül a bal orrcimpáján domború anyajegy ült.
Ilyen volt az ember a hóbucka belsejében.

Fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.

A Kiadó engedélyével.