Főkép

HATODIK FEJEZET

 

Lámpák derengtek a víz alatt. Zöld, szürke, hidegfehér és borostyánszínű gömbök, egyenesen a homáremberek gyáraiból. Bevilágították be a város alsó részét.
Fény csillant a vízben lebegő részecskéken. Nem pusztán az ezernyi lámpából áradt a derengés. A reggeli napfény folyosókat vájt a vízbe, rézsútosan hatolt le a felszín alá, járatokat fúrt a hullámoktól a mélyebb rétegekig. Halak köröztek közöttük vagy haladtak át rajtuk némán.
Alulról nézve a város árnyékok alkotta szigetvilág volt. Szabálytalan volt, szétterülő és hihetetlenül összetett. Eltérítette az áramlatokat. Tőkesúlyok sorai álltak egymásra merőlegesen. Horgonyláncok lógtak hosszú szőrszálakként, lazán és elfeledetten. A város nyílásaiból hulladék bugyogott elő; szilárd és szemcsés salak, nehézkesen örvénylő, kis csomókban felszínre buggyanó olaj. A szemét szüntelen áradata bemocskolta a vizet, de végül lassan feloldódott benne.
A város alatt néhány száz méterre gyorsan gyengült a fény, majd mérföldeken át csak sötét víz következett.

Armada alatt burjánzott az élet.
Halak cikáztak a hajógerincek között. Gőteszerű alakok suhantak céltudatosan az alsó kibúvók körül. Dróthálós ketrecek préselődtek üregekbe és lógtak láncokról, tele kövér tőkehalakkal és tonhalakkal. A homáremberek élőhelyei daganatokként duzzadoztak.
A város határain túl, lejjebb, a fény legalsó régióiban hatalmas, félig megszelídített tengeri sárkányok forgolódtak és táplálkoztak. Tengeralattjárók merev árnyai dohogtak. Egy delfin fáradhatatlanul rótta vidám köreit. A város elmeszesedett aljának önálló, mozgó gazdasága és politikája volt.
Körülötte a tenger anyagiasult zajtól vibrált: szaggatott csattogástól és a konduló fém rezgéseitől, az egymásba érő áramlatok vizének tompa súrlódásától. Vakkantásoktól, amelyek szertefoszlottak, amikor kiértek a levegőre.
A város alatt kapaszkodó és lebegők lények sokaságában akadt néhány tucatnyi férfi és nő is. Elnyújtott, lassú mozdulataikkal esetlennek tűntek az elegáns páfrányok és szivacsok mellett.
A víz hideg volt, a felszíniek vulkanizált bőröltözéket, rézből meg edzett üvegből készült sisakokat viseltek, és légzőcsövek kötötték össze őket a fenti világgal. Létrákon álltak és köteleken lógtak, ingatagon lebegtek az elképzelhetetlen mélység fölött.
A sisakjuk szigetelésén nem jutottak át a hangok, és nehézkesen mozogtak társaik mellett teljes magányukban. Tetvekként kúsztak a fordított kéményekre emlékeztető cső mentén. A homályos tengerbe nyúló fémet hihetetlen mintázatokkal és árnyalatokkal vonták be az algák és a kagylók. A hínár és csípős moszat kúszóborostyánként nyújtotta csápjait a planktonokért.
Az egyik búvár meztelen mellkasából két hosszú csáp nőtt ki. Néha maguktól is megrebbentek, nem csak az áramlatok mozgatták őket.
Tanner Sack volt ez a búvár.

A delfin nagyot csapott a farkával, és elsüvített a város széle és a fény felé. Áttört az egyre csökkenő nyomású vízen, és kibukkant a levegőre. A levegőbe szökkent, a hasára érkezett vissza, megfürdött a felcsapott vízpermetben, és okos szemével a várost méregette.
Ismét lebukott és megfordult saját barázdájában. Valamivel távolabb hatalmas formák derengtek a víz homályos tömegén és a thaumaturgia csillámlásán túl. Kipányvázott cápák tartottak távol mindenkit a közelükből. A szem nem tudott az alakokra fókuszálni.
Ott nem lebegtek búvárok.

Bellist beszélgetés hangjai ébresztették.
Hetek teltek el azóta, hogy megérkezett Armadára.
Minden reggel ugyanolyan volt. Felkelt, felült, várt, hitetlenkedve körülnézett kis szobájában, de a borzongató hitetlenkedés még mindig nem múlt el benne. Sőt egyre erősödött, még az Új-Crobuzon utáni vágyakozásánál is jobban.

Hogyan kerültem ide? Ez a kérdés motoszkált benne állandóan.
Elhúzta a függönyt, belekapaszkodott az ablakkeretbe, azután csak állt és nézte a várost.
Amikor megérkeztek, azon az első napon még szedett-vedett csoportban ácsorogtak a csomagjaikkal a Terpsichoria fedélzetén, az őrök gyűrűjében. Férfiak és nők jöttek listákkal és nyomtatványokkal. A kalózok arca kemény volt, vonásaikat durvára cserzette az időjárás. Bellis félelme ellenére is nyíltan figyelte őket, és semmit sem értett. Számtalan etnikum és kultúra keveredett itt. Szinte nem akadt két egyforma bőrszínű kalóz. Egyeseken absztrakt tetoválások díszelegtek, mások batikolt köpenyeket viseltek. Úgy tűnt, komorságukon kívül nincs bennük semmi közös.
Amikor hirtelen mind vigyázzállásba merevedtek, Bellis azonnal tudta, hogy megérkeztek a feletteseik. A hajó korlátjánál két férfi és egy nő állt meg. A gyilkos – a támadó csapat szürke páncélos vezére –melléjük lépett. A ruhája és a kardja már makulátlanul tiszta volt.
A fiatalabb férfi és a nő a kalózkapitányhoz lépett. Amikor Bellis közelebbről is meglátta őket, elakadt a lélegzete. A férfi sötétszürke öltönyt viselt; a nő egyszerű kék ruhát. Magasak voltak, hatalom sugárzott a testtartásukból. A férfi rövidre vágott bajusza könnyed felsőbbrendűséget tükrözött. A nő vonásai kemények voltak és szabálytalanok, de telt ajka érzékiségről, kegyetlen tekintete pedig kérlelhetetlenségről árulkodott.
Bellis azonban nem emiatt bámulta őket undorral vegyes ámulattal, nem ez keltette fel a figyelmét, hanem a sebeik.
A nő arcán a bal szeme külső sarkától a szája bal sarkáig egyetlen hosszú, ívelt, folytonos sebhely húzódott. Egy másik, vastagabb és rövidebb forradás az orra jobb cimpájától indult el kifelé, az arcára, majd felkanyarodott, mintha a szemét akarná megkerülni. És más sebek is éktelenkedtek az arcán. Esztétikus tökéllyel torzították el okkerságra bőrét.
Amikor Bellis tekintete a nőről a férfira villant, összerándult a gyomra.
 Miféle kibaszott perverzió ez? – gondolta feszengve.
A férfi arcát pontosan ugyanolyan sebek csúfították el, csak éppen a nő hegeinek tükörképeként. A hosszú, finomabb ív az arca jobb oldalán, a rövidebb, vastagabb forradás a bal szeme alatt. Mintha a nő eltorzított tükörképe lett volna.
Miközben Bellis halálra váltan bámulta a sebhelyes párost, a nő megszólalt.
– Mostanra biztosan észrevettétek – mondta ragamoll nyelven, hangosan, hadd hallja mindenki –, hogy Armada más, mint a többi város.
Ez lenne az üdvözlés? – gondolta Bellis. – Mindössze ennyit kínálnak a Terpsichoria halálra rémült utasainak?
A nő folytatta.
Beszélt nekik a városról.
Időnként elhallgatott, ilyenkor a férfi vette át a szót, a legkisebb zökkenő nélkül. Úgy fejezték be egymás mondatait, mintha ikrek lennének.
Nehéz volt odafigyelni arra, amit mondtak. Bellist ámulatba ejtette a sebhelyes férfi és nő közötti érzések erőssége, ami tisztán látható volt, ahányszor csak egymásra pillantottak. Mindenekelőtt éhséget látott bennük. Úgy érezte, csapdába esett az időben: mintha csak álmodta volna az érkezést.
Akkor csak a páros közötti intenzív érzésekre figyelt, meg a döbbent izgalomra, ami a nő utolsó mondatát fogadta.
A szavak csak hosszú másodpercekkel később jutottak el Bellis tudatáig, mintha a koponyája vastag falán át lassabban terjedt volna a hang.
A reszkető, bűzölgő, kimerült újraformáltak csoportja először felhördült, aztán ujjongani kezdett, végül pedig zabolátlan örvendezésben tört ki. A hangzavar egyre csak fokozódott, a kezdeti hitetlenkedés pillanatok alatt fékezhetetlen, diadalittas ujjongássá változott.
– Emberek, kaktuszok, zagyvak, homárok… és újraformáltak! – mondta fél perccel korábban a nő. – Armadában tengerészek és polgárok vagytok. Armadában nincs megkülönböztetés. Itt szabadok vagytok. És egyenlők.
Ez valóban üdvözlés volt. És az újraformáltak hangos, könnyes köszönettel fogadták.
Bellist és mellé sodródott társait kiterelték a városba, ahol a helyi szakmák képviselői vártak rájuk – szerződésekkel és kemény, mohó tekintettel. Ahogy Bellist a tömeg lassan magával sodorta, visszanézett a fedélzetre, és döbbenten látta, hogy valaki csatlakozott az ott álló sebhelyes arcúakhoz. Johannes Tearfly értetlenül meredt a forradásos arcú férfi felé nyújtott kezére – nem lenézés volt ez, hanem nem tudta, mit kellene csinálnia. A sebhelyes párossal érkezett idősebb férfi előrelépett, végigsimította ragyogó fehér szakállát, és hangosan, a nevén szólítva üdvözölte Johannest.
Bellis csak ennyit látott és hallott, mielőtt elvitték. Le a hajóról, ki Armadába, új városába.
A lakóházak flottillájába. A vén hajók csontvázára épült városba.

* * *

Mindenhol kopott ruhák lobogtak az állandó szélben. Ott csattogtak Armada utcáin, magas téglafalai, tornyai, kéményei és ősöreg kötélzetmaradványai mellett. Bellist az ablakából átalakított árbocok és orrfák, orrtőkék és felépítmények látképe fogadta. A több száz egymáshoz rögzített hajó és a rájuk épített város, ami mérföldekre nyúlik a tengerbe minden irányban.
Rengeteg tengeri jármű; lecsupaszított hosszúhajók; skorpiógályák, luggerek és brigantine-ok, több száz méter hosszú gőzhajók és alig embernagyságú kenuk. Voltak idegen hajók is: ős-ketchek és egy bárka, amit egy bálna konzervált testéből vájtak ki. A hullámokon ringatózó, különböző irányba fordult hajókat kötelek és imbolygó fapallók hálója tartotta gúzsba kötve.
A város zajos volt. Láncra vert kutyák acsarkodása, mozgóárusok kiáltozása, motorok dohogása, kalapácsütések és esztergasivítás, kőtörők csattogása. Műhelyek szirénái. Nevetés és kiabálás, sósvízi nyelven, a tengerészek keverék nyelvén, Armada nyelvén. A városi zajokba a bárkák mélyebb neszei keveredtek. Fa panaszos nyikorgása, bőrhevederek és kötelek pattogása, az egymáshoz súrlódó hajók zörgése.
Armada folyamatosan mozgott. Hidak ringatóztak, tornyok emelkedtek fel és süllyedtek le. A város egyfolytában változtatta az alakját.
A hajókat kívül-belül használatba vették. Az egykori rakterekből házak lettek; a régi ágyúfedélzeteken műhelyek nyíltak. A várost azonban nem kötötte gúzsa a hajók régi bőre. Mindent átalakított. A bárkákra épületeket emeltek; több száz nép és nemzet történelmének és esztétikájának stílusait és anyagait halmozták egymásra.
Évszázados pagodák meredeztek ősöreg evezőshajók fedélzetén, a déli tengerekről lopott lapátkerekes gőzhajókon betonmonolitok törtek az ég felé, mintha fölös kémények lennének. Az épületek között szűk utcák kanyarogtak. Áthaladtak az átalakított hajók közötti hidakon, szerteágaztak az útvesztők és terek és majdnem-paloták között. A klippereken parkok burjánzottak a fedélközbe száműzött fegyvertárak fölött. A házak állandóan recsegtek-ropogtak a hajók mozgása által keltett feszítőerőktől.
Bellis ellátott a Télpiac vászontetős bódébirodalmába, ami több száz kis csónakon és lapos fenekű csatornahajón terpeszkedett. Egyik sem volt hosszabb öt méternél, pusztán számuk miatt töltötték ki a nagyobb hajók közötti teret. A láncokkal és foszladozó kötelekkel összekötött kis csónakok egyfolytában egymásnak koccantak. Az árusok épp most kezdtek kinyitni, szalagokkal és táblákkal díszítették fel kis üzleteiket, és lassan rakodták ki az árut. A korán kelő vásárlók meredek kötélhidakon ereszkedtek le a piacra. Rutinosan lépkedtek csónakról csónakra.
A piac mellett kúszóborostyánnal és egyéb indaszerű növényekkel befutott corbita ringott. Csodaszép faragásokkal díszített, alacsony házak zsúfolódtak rajta. Az árbocait nem döntötték le, és az indáktól úgy festettek, mintha öreg fák lennének. Volt egy tengeralattjáró, ami évtizedek óta nem merült le. A periszkópja körül hátúszóként sorakoztak a keskeny házak. A két hajót a piac felett átívelő, izgő-mozgó fahidak kötötték össze.
Egy gőzhajóból bérház lett, törzsén új ablakokat nyitottak, a fedélzetére gyermekmászóka került. Egy szögletes lapátkerekű gőzösön gombafarmok működtek. Egy csillogóra suvickolt vontatóhajót elborítottak a piros téglából emelt házsorok, amik teljesen kitöltötték a hajótest íveit. A kéményeiből füst szállt fel.
Voltak épületek, ahol csontfaragványok borították a falakat, máshol pedig rengeteg különböző szín a szürkétől a rozsdavörösön át a címerek rikító pompájáig – Armada az ezoterikus alakzatok városának tűnt. Hibridsége rideg volt és a legkevésbé sem bájos, rothadás és falfirka csúfította. Úgy tűnt, mintha az épületek lekuporodnának, majd kihúznák magukat, hogy aztán ismét csak összekucorodjanak – az állandó emelkedés és süllyedés megfoghatatlanul fenyegető érzést keltett.
Nyomornegyedek vagy villák telepedtek bele szabadkereskedő teherhajók testébe, vagy szlúpokon fedélzetén imbolyogtak. Templomok és szanatóriumok és elhagyatott házak tűrték az állandó nedvesség nyalakodását és a körvonalaikra rakódó sót, elmerülve a hullámok morajlásában meg a tenger egyszerre friss és rothadt szagában.
A hajókat láncok és csuklópántos kötőgerendák tartották össze. Minden jármű pontonná vált a kötélhidak dzsungelében. Csónakok billentek egymás felé a beágyazott hajók közötti tengerzugokban, vagy a szabadon lebegők köré gyűltek. Armada hajói és a látogatók a viharoktól védett Bazilio-dokkban kötöttek ki, rakodtak ki és javították meg mindazt, ami elromlott.
A legnagyobb óceánjárók a város körül állomásoztak, túl az Armadához kötött vontatókon és gőzhajókon. A nyílt tengeren halászhajók, hadihajók, vontahajók, fenékhálósok és még számos más vízi jármű cirkált. Ezek alkották Armada kalózseregét, ami az egész világot bejárta, majd rakterét az ellenségtől vagy a tengerből szerzett zsákmánnyal megtöltve tért újra és újra haza.
És mindezen túl, túl a város madaraktól és egyéb formáktól terhes egén, a hajók tömegén túl ott volt a tenger.
A nyílt tenger. A hullámzása szünet nélkül mozgásban lévő rovarokra emlékeztet.
Kábító és üres.

Bellis tudomására hozták, hogy foglyul ejtői egyben a védelmezői is. Tarvíz kerületben lakott, a sebhelyes férfi és nő fennhatósága alatt. A páros munkát és szállást ígért mindenkinek, akit magukkal vittek, és hamar teljesítették is ígéretüket. Ügynökök keresték fel a rémült érkezőket, neveket olvastak fel listáikról, egyeztették a személyes adatokat és a képzettségeket, majd teketóriázás nélkül, keverék sósvízi nyelven elmagyarázták, milyen munkát tudnak ajánlani.
Eltartott néhány percig, míg Bellis felfogta, aztán el is hitte, hogy egy könyvtárban kínálnak neki állást.
Aláírta az előkészített iratokat. A Terpsichoria tisztjeit és matrózait fegyveresek vitték el „értékelésre” és „átnevelésre”, és Bellisnek semmi kedve nem volt akadékoskodni. Megvetően, feszülten odafirkantotta a nevét. Legszívesebben az arcukba üvöltött volna: Ezt nevezitek szerződésnek? Itt nincsen választásunk, és ezt mindenki tudja is. De azért aláírta.
Teljesen megzavarta a szervezettség, a törvényesség látszata.
Ezek kalózok. Ez egy kalózváros, amit könyörtelen merkantilizmus vezérel, megbújik a világ pórusaiban, balszerencsés hajókról rabol magának új polgárokat; ez egy szabad kikötő, ahol lopott javakkal kereskednek, és az erősebbnek van igaza. Ez mindenhol és mindenben megmutatkozott: a lakók szigorú, kemény arcán, a nyíltan viselt fegyvereken, a tarvízi hajók kalodáin és korbácsoló-oszlopain. Armadát a tengerészek fegyelmező ereje, a korbács tartotta össze.
A hajóvárosban azonban nem azzal az alantas bürokráciával találkozott, amire számított. Ezt a helyet más logika működtette. Gépelt szerződések és regisztrációs hivatalok fogadták az érkezőket. És hivatalnokok is: létezett egy végrehajtó, kormányzó kaszt, akárcsak Új-Crobuzonban.
Armadán az ököljog mellett – vagy azt alátámasztandó, vagy arra épülve – létezett bürokratikus szabályzat is. Armada nem hajó volt, hanem város. Bellis egy másik országba érkezett – egy másik, de ugyanolyan összetett és szervezett országba, mint a sajátja.
A hivatalnokok a Chromolithra kísérték, egy régóta rohadó lapátkerekes gőzhajóra, itt kapott szállást. A lakás két kicsi, kerek szobából állt, egyik a másik fölött, és egy csigalépcső kötötte össze őket – a lakrész az egykori kémény belsejébe épült. Valahol mélyen alatta, a hajó gyomrában pihent a kazán, ami egykor Bellis új otthonán keresztül okádta a kormot. Valószínűleg már jóval azelőtt kihűlt, hogy ő megszületett.
A lakás az övé, mondták, de fizetnie kell érte, hetente, a Tarvízi Letelepedési Hivatalban. Kapott némi előleget a fizetéséből, egy maréknyi bankjegyet és aprót – „tíz szem egy zászló, tíz zászló egy kőrózsa”. A bankjegyek nyomása durva volt, széleiket egyenetlenül vágták le. Nem akadt két
egyforma árnyalatú.
Aztán tört ragamoll nyelven közölték vele, hogy soha többé nem hagyhatja el Armadát, és azzal otthagyták új otthonában.
Bellis várt, de ez volt minden. Egyedül maradt a városban, a börtönében.
Az éhség végül rákényszerítette, hogy kimenjen, és egy árustól vegyen némi zsíros ételt. A fickó túl gyorsan hadart sósvízi nyelven, alig értette. Tett egy bátortalan sétát, és meglepte, hogy senki sem szólítja meg. Annyira idegennek érezte magát, szinte görnyedezett a kulturális sokk migrénszerűen rátörő rohama alatt. Kihívó, bár rongyos ruhákat viselő férfiak és nők vették körül, az utcákon gyerekek nyüzsögtek, kaktuszok, kheprik, zagyvak, llorgissok, hatalmas gessinek, vu-murtok és egyéb teremtmények jártak-keltek mindenfelé. A város alatt élő homáremberek nappal a felszínen is megjelentek, lassan araszoltak páncélos lábaikon.
Az utcák szűk barázdák voltak a fedélzetekre zsúfolt házak között. Bellis kezdte megszokni a város hullámzását, a fel-le járó horizontot. Körülötte harsogott a zsivaj és a sósvízi nyelven folytatott beszélgetések ezernyi foszlánya.
Könnyen megtanulta a nyelvet. A szókincse magától értetődő volt, hiszen más nyelvekből lopták elemeit, a szintaktikája pedig könnyű. Használnia kellett – ételt kellett vennie, útmutatást kellett kérnie, beszélnie kellett más armadaiakkal –, és az akcentusáról azonnal tudni lehetett, hogy újonnan érkezett, nem a város szülötte.
Akikkel beszédbe elegyedett, azok nagyrészt türelmesek voltak vele. Ha néha nyersen tréfálkoztak is, általában elnézték tévedéseit. Talán arra számítottak, hogy megnyugszik majd kissé, ha beilleszkedik és elfogadja új hazáját.
Bellis nem fogadta el.

Azon a reggelen, amikor Bellis kilépett a Chromolith kéménylakásából, ismét beléhasított a kérdés: Hogy kerülök én ide?
Kint állt a hajóváros egyik utcáján, a napsütésben, körülötte az elrablói nyüzsögtek. Férfiak és nők, kemény arcú emberek és egyéb fajok, még konstruktok is kerülgették. Alkudoztak, dolgoztak, társalogtak. Bellis úgy járt-kelt Armadában, mint egy fogoly.

* * *

Masinarejtek Sarkantyú felé tartott. Ez a kerület, vagy ahogyan ott nevezték, sodrás, Tarvízzel volt szomszédos, és általában csak Könyvbolynak vagy khepri negyednek hívták.
A Tengelyfő Könyvtárat alig ötszáz méter választotta el a Chromolithtól. Az út legalább hat hajón vezetett át.
Az eget repülő szerkezetek népesítették be. Gondolák lengtek a léghajók alatt, utasokat szállítottak a hullámzó épületrengeteg fölött, kötéllétrákat engedtek a házak közötti szűk résekbe, fürgén kerülgették az árut és gépeket szállító nagyobb légi járműveket. A repülő masinák felépítése minden rendszert nélkülözött. Az összekötözött, gázzal töltött ballonok között ötletszerűen dudorodtak a kabinok és a motorok, mintha csak egymásra dobálták volna az alkotóelemeket. Kikötőpóznákként a hajók árbocai szolgáltak, a különböző alakú léghajók duzzadó, mutáns gyümölcsökként sorakoztak körülöttük.
Miután Bellis elhagyta a Chromolithot, egy meredek kis hídon átért a Jarvee nevű szkúnerre, ami tele volt dohányt és édességet áruló kis bódékkal. Aztán felballagott a Lynx Sejant nevű háromárbocosra, ahol a kereskedők Armada zsákmányolt selyemféléit árulták a fedélzeten. Jobbra fordult, elhaladt egy vészjósló horgászúszóként ringatózó, törött llorgiss tengeri oszlop mellett, majd át a Taft-hídon.
Ezzel feljutott a Severere, egy hatalmas klipperre, a Könyvboly nevű sodrás határára – ez már a kheprik birodalma volt. Armada beltenyészettől beteges ökrei és lovai által húzott kordékat kerülgetve elhaladt három khepri őrnővér mellett.
A hasonló triók megszokottak voltak az új-crobuzoni khepri gettókban, Kinkenben és Csermelyparton is. Amikor Bellis először látta őket, teljesen megdöbbent. Az armadai kheprik az új-crobuzoniakhoz hasonlóan az Irgalom Hajóin menekülők leszármazottai lehettek, és a Bered Kai Nev pantheonjából fennmaradt, még el nem feledett hitet vallották. Hagyományos fegyvereket használtak. Karcsú, emberi női testük széltől és naptól cserzett volt, óriási skarabeuszfejük irizált a hideg napfényben.
A sok néma khepri lakó miatt Könyvboly utcái csendesebbek voltak, mint Tarvízéi. A hangok helyett erős illatok terjengtek a levegőben: azoknak a khémyai felhőknek a maradványai, amelyek szerves részét képezték a kheprik kommunikációjának. Ez volt a harsány zsivaj khepri megfelelője.
A sikátorokban és a tereken khepri köpetszobrok álltak, akárcsak az új-crobuzoni Szobrok terén. Mitológiai lények, absztrakt formák, tengeri állatok öltöttek alakot a nyálkás anyagból, amit a kheprik bogárfeje állított elő. A színek fakók voltak, mintha itt kevesebb vagy rosszabb minőségű
lett volna a festékbogyó.
A Compound Dust nevű khepri óramű-hajó – a Purgálás elől menekülő Irgalom Hajóinak egyike – utcáján Bellis önkéntelenül is lelassította a lépteit, annyira magával ragadta a fogaskerekek és a különböző gépezetek látványa. Rovarok és maghéjak potyogtak eléje egy farmhajó tatfedélzetének gondozott mezőjéről, az alsó fedélzetek nyílásaiból pedig baromfi félék hangja szűrődött fel.
Aztán felért a testes gyárhajóra, az Aronnax Labra, elsétált az öntödék és finomítók mellett, ki a Krómm térre, ahol egy nagy platform nyúlt át a víz fölött a leghátsó hajó, a Pinchermarn fedélzetére, amely otthont adott a Tengelyfő Könyvtárnak.

– Nyugalom… senkit sem érdekel, hogy elkéstél – szólt az elsiető Bellis után Carrianne, az egyik ember munkatársa. – Új vagy, kényszerrel hoztak ide, joggal utálod az egészet. – Bellis még hallotta, hogy a nő felnevet, de nem válaszolt.
A folyosókat és az átalakított étkezőket zsúfolásig megtöltötték a könyvespolcok és a füstös olajlámpások. Mindenféle fajú tudósok rágták a szájuk szélét – már ha volt nekik –, és néztek elgondolkodva Bellis után. Az olvasótermek tágasak és csendesek voltak. Az ablakaikat por és kiszáradt bogarak lepték vékony rétegben, amitől mintha megöregedett volna a nagy asztalokra és a tucatnyi különböző nyelven írt kötetekre vetülő napfény. Amikor Bellis belépett a beszerzési osztályra, bocsánatkérően elfojtott köhögés hangja fogadta. A szekrényeken, a kiskocsikon és a padlón mindenfelé ingatag könyvtornyok meredeztek.
Bellis órákig csak módszeresen rendszerezett. Halmokba rakta az ismeretlen betűkkel írt könyveket, a többi adatait pedig kartonokra vezette fel. Ábécésorrendbe rakta őket – a sósvízi nyelv ábécéje alig tért el a ragamollétól – szerző, cím, nyelv, téma és tárgy szerint.
Nem sokkal ebédidő előtt lépteket hallott. Biztos Sékel lesz az – gondolta. A fi ú volt az egyetlen a Terpsichoriáról, akivel továbbra is kapcsolatban állt. Elmosolyodott a gondolatra: ő és a hajósinas. A fi ú közel két hete kereste meg, fontoskodva, tele kamaszos idegességgel. Még mindig nem foszlott le róla az izgalom, amit elrablásuk és új helyzetük okozott. (Valaki beszélt neki „egy ijesztő, feketébe öltözött, kék ajkú hölgyről”, aki „nagyon fent hordja az orrát, és a könyvtárban dolgozik”, magyarázta Sékel Bellisnek. Vigyorogva mesélte, és a nő kénytelen volt elfordulni, nehogy viszonozza a vigyort.)
A fi ú mindenféle homályos ügyletekből élt, és a Terpsichoria egyik újraformáltjával osztozott egy lakáson. Bellis egy réz zászlót ajánlott neki, ha segít a könyveket felrakni a polcokra, és Sékel nem utasította vissza. Azóta többször is eljött, dolgozott egy kicsit, mesélt Armadáról és a Terpsichoria városban szétszéledt egykori utasairól.
Bellis nagyon sok mindent megtudott tőle.
Most azonban nem Sékel közeledett a szűk folyosón, hanem Johannes Tearfly, arcán ideges és rejtélyes mosollyal.

Bellis később kissé szégyenkezve emlékezett vissza rá, de a férfi érkezésekor felállt (az istenek szerelmére, örömében még fel is kiáltott, mint egy érzelgős gyerek!), és a karjaiba vetette magát.
A férfi is átölelte, és szemérmes melegséggel elmosolyodott. A hosszúra nyúlt ölelés után szétváltak, és végigmérték egymást.
Csak most tudott elszabadulni, magyarázta Johannes, Bellis pedig tudni akarta, mit csinált addig. Dolga akadt a könyvtárban, és megragadta az alkalmat, hogy megkeresse, magyarázta a férfi, de Bellis makacsul ragaszkodott a kérdéshez, hogy mi a fenét csinált az elfogásuk óta. Amikor Johannes közölte, hogy erről nem beszélhet, ráadásul mennie is kell, a nő majdnem toporzékolni kezdett dühében, de a férfi azt mondta, legyen türelemmel, most már több szabadideje van, és legalább egy pillanatra figyeljen rá.
– Ha ráér holnap este – mondta Johannes –, szeretném elvinni vacsorázni. Tarvíz jobb peremén, a Raddletongueon van egy hely, a Beteljesületlen Idő. Ismeri?
– Megtalálom – felelte Bellis.
– Elmehetek magáért… – kezdte a férfi, de a nő nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Megtalálom.
Johannes rámosolygott, azzal a szórakozott örömmel, amire Bellis jól emlékezett. Ha ráérek! – gondolta gúnyosan. – Tényleg azt hiszi… Lehetséges? – Hirtelen tört rá a bizonytalanság és félelem. – A többiek minden este elmennek valahová? Csak én lennék magányos számkivetett? A Terpsichoria utasai minden este mulatoznak új hazájukban?

Amikor este elindult a könyvtárból, úgy érezte, agyonnyomják Armada zsúfolt házai és szűk utcái. Amikor azonban felemelte a tekintetét, és elnézett a tetők fölött, teljes súlyával, gránittömbként nehezedett rá a Duzzadó-óceán, és elállt a lélegzete. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a víz és az ég hatalmas tömege nem nyeli el, nem falja fel Armadát egyetlen pillanat alatt. Bellis megszámolta az aprópénzét, és odament egy légibricskához, ami az Aronnax Labon töltötte fel gázzal a ballonját.
Lágyan ringatózott a gondolában, ahogy a léghajó zúgva, lassan haladt háromszáz méterrel a legmagasabb fedélzet fölött. Bellis ellátott egészen a város tétován bukdácsoló széléig, ahol az Armadát sodró áramlatok belekapaszkodtak a település peremébe. Rálátott a Lidércnegyed távoli árbocerdejére. Látta az arénát. A Brukolak erődjét.
Tarvíz sodrás közepén pedig valami igazán rendkívülit látott, aminek a látványához még mindig nem sikerült hozzászoknia – a sodrás erejének forrását. Valamit, ami roppant árnyékként tornyosult a körülötte elterülő városrész fölé: a város legnagyobb hajóját, sőt a legnagyobb hajót, amit Bellis valaha látott.
Közel háromszáz méter hosszú fekete vas. Öt gigászi kémény, hat, vitorláitól megfosztott, hatvan méternél is magasabb árboc; jóval fölöttük pedig egy óriási, mozgásképtelen léghajó lebegett. A hajó két oldalán egy-egy iszonyatos lapátkerék, önmagukban is ipari műalkotások. A fedélzetek szinte kopárnak tűntek, sík felületüket nem népesítették be a többi hajót eltorzító szedett-vedett építmények. A Szeretők erődje, a Grand Easterly mint egy tengeri titán, komoran ringatózott Armada barokkos látképében
– Meggondoltam magam – szólalt meg Bellis hirtelen. – Ne a Chromolithra vigyen.
Tatfelé és jobbra, utasította a pilótát – a városban a gigantikus Grand Easterlyhez viszonyították az irányokat. A férfi finoman elfordította a kormánylapátot, Bellis pedig lenézett az utcákon nyüzsgő tömegre. Légörvények keltek körülöttük, ahogy az Armada egére törő árbocok és kémények erdejében haladtak. Bellis a tornyok körül városi madarak látott: sirályokat, galambokat és papagájokat. Sok más állattal együtt a tetőkre és a fedélzetekre rakott fészkekben éltek.
A Nap már lement, a városban felszikráztak a fények. Bellis érezte, hogy lassan úrrá lesz rajta a melankólia. Karnyújtásnyira suhantak el mellette a kötélzetekre erősített lámpák. Már látta úticélját, a St. Carcheri sugárutat a Glomar’s Heart gőzösön. A színes, halvány lámpákkal megvilágított, egyszerre elegáns és kissé lepusztult sétányt göcsörtös rozsdafák és stukkós homlokzatú épületek szegélyezték. Ahogy a léghajó ereszkedni kezdett, Bellis a parkon túl felderengő sötétebb, baljósabb alakzatra függesztette tekintetét.
Az egymásba fonódó kötőgerendákból álló tornyot körülbelül százhúsz méter széles, szennyesen csillogó víztükör választotta el a várostól – csúcsa, amelyből lángcsóva tört fel, belelógott a léghajók útvonalába. A hatalmas betontest négy óriási oszloplábon állt a mocskos tengerben. Sötét daruk mozogtak rajta minden látható cél nélkül.
Iszonytató, bámulatos, ronda és baljós építmény volt. Bellis hátradőlt az ereszkedő léghajóban, és némán figyelte a Sorghumot, az ellopott új-crobuzoni fúrótornyot.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.