Főkép

Gyerekkorom egyik kedvenc műsora volt a Zseb Tv, amiben időről időre felbukkant a kedves versmondó lány. Azt hiszem, sokan nőttünk fel lágy és dallamos rigmusain, és biztosan nem véletlen az sem, hogy hangja a mai napig itt cseng a fülemben. Talán akkor és ott észrevétlenül plántálódott belénk a versek szeretete, amit most ez a rovat igyekszik kihasználni azzal, hogy hétről hétre hoz valamit a régi kedvencek közül, vagy esetleg bemutat egy eddig még ismeretlent. És ezzel, Kedves Olvasó, elsősorban nem a tanítás a célunk, hanem hogy teljesen elvarázsoljunk.

 

Én személy szerint szeretem Tóth Árpádot, akire mostanában divat azt mondani, hogy meghatározó, de nem jelentős alakja volt korának. Valamikor Ady után másodikként állt a képzeletbeli rangsorban, mostanra pedig egysíkúnak titulálják, de az az igazság, hogy nálam egy fikarcnyit sem változott a megítélése, igenis szeretem a borongós, lassan csordogáló, gyönyörű költői képeit. És teszem ezt pont a stílusáért.

 

Számomra ez egy elégia az életről, az apró szépségeiről, de legfőképpen a felhőtlen nyugalom és szabadság utáni vágyról, no meg a tulajdon béklyóinkról. Hátradőlhetnénk egy mezőn, gyönyörködhetnénk a természet csodáiban, de hosszú távon erre képtelenek vagyunk. A legtöbbünket kötnek a körülményeink, környezetünk, a társadalmi elvárások, és a temérdek ember, akikkel nap, nap után összehoz balsorsunk, ebben a zajos, tülekedő, békétlen világban, amit tökéletes önhitséggel a saját képünkre formáltunk. 

 

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívembõl, míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodrú vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdaguló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drágagyöngyként a hajnal harmatát
Gyűjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a léten túli lét
Titkos mágnes hegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?... a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák
Ó a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Noé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.