FőképFülszöveg:
Miközben a keresztény világ a vallás szabadság 1700 éves évfordulójának ünneplésére készül, három magyar egy apokrif történet nyomba ered. Kutatásuk tétje nem kevesebb mint megtalálni Isten létezésének kézzelfogható dokumentumát és bebizonyítani hogy a katolikus egyház meghamisította a Bibliát.

Részlet a regényből:
Egy
Ma’rib, Sába
KR. E. 935. VIII. 22. 21:00 ÓRA

– Elrejtetted? – kérdezte a királynő. Hangja tompán visszhangzott a hatalmas trónteremben. Az ágyán feküdt, melyet közvetlenül a vörös aranyból készült trón közelébe helyeztetett el. Ezzel is tudatta mindenkivel, hogy habár beteg, mégis ő uralkodik. Menelik válasz helyett csak még mélyebb fájdalommal nézett rá. Az édesanyja előtte feküdt. A királynő. Aki oly sok terhet viselt. Aki egész életében azon fáradozott, hogy őt megóvja. Most pedig gyengén, lefogyva, arcán a fájdalom marta mély barázdákkal néz fel rá. De a szemében még mindig ott a tűz. Az Istentől kapott tudás és akarat fénye. A fény, ami beragyogta egész életét. A fény, ami bár még ott ragyog, de már egyre halványabb. És ő, Menelik, a büszke harcos, nem tehet semmit. Nem védheti meg. Anyját hamarosan egy nálánál sokkal nagyobb hatalom ragadja magával.
– Elrejtetted? – kérdezte újra, most már türelmetlenebbül Mahram Bilqis. Nem szerette, ha a fia nem válaszol azonnal. Igazából senkitől sem tűrte el, ha nem felelt azonnal a kérdéseire. Már ereje végén járt. A betegséggel való küzdelem megviselte. Még csak pár hónap telt el azóta, hogy az első rosszullétek elfogták. A hátfájdalmak és erős, szúró érzések a mellkasánál. Majd a véres köhögés. Már akkor tudta, hogy a földi pompából hamarosan megtér őseihez.
– El, anyám – hangzott végül a megadó válasz. Menelik elfordult. Sohasem tudott jól hazudni. Félt, hogy ha anyja ránéz, rögtön tudni fogja, hogy valójában semmit sem rejtett el. De azért sem akart visszafordulni, mert megviselte anyja látványa. Nem mutathatta ki előtte, hogy mennyire gyenge. Hogy ő is csak egy érző ember. Közelebb lépett az egyik aranyoszlophoz. Nekitámaszkodott kinyújtott bal kezével, míg jobbjával beletúrt rövidre vágott, dús barna hajába. Magas, izmos teste beleborzongott az ablakon beszökő nyári fuvallatba. Mintha már a túlvilág szellemei érkeznének anyjáért. Bilqis nem láthatta, mert hátat fordított neki.
– Fiam! Biztos vagy benne, hogy soha senki nem leli meg? – aggódott a királynő. Menelik torkát fojtogatta a sírás. A könnyeivel küszködött. Nem engedheti meg magának ezt a gyengeséget! Erősnek kell lennie. Egyedül fog maradni. Se testvére, se felesége nincs. Ő örökli az országot. Az egész felelősség rá hárul majd. A tömjén- és mirhakereskedelem. A rubint- és aranybányák. Minden.
– Biztos, anyám, biztos – fordult vissza hozzá. Anyja már tehetetlenül feküdt, a levegőt is csak zihálva vette. Újabb fájdalom hasított Bilqis mellkasába. Arca görcsbe rándult. De nem, csak azért sem kiáltott.
– Itt, itt a vég – hörögte elfúló hangon. Még utolsó erejével felült, de nyomban oldalra is dőlt. Menelik odaugrott, s elkapta, mielőtt leeshetett volna az ágyról. Karjai közt tartotta azt, aki egykor a karjaival védte. Rettenet fogta el, mikor kibuggyant a bíborszínű vér anyja ajkai közül. Bilqis öntudatlan volt. Tekintete a semmibe meredt. Mintha farkasszemet nézne a halállal. Menelik tanácstalanul tartotta. Mit tegyen? Egyre többfelé áradt szét a vér. Lecsurgott a karján, s az ágyon kis tócsába gyűlt össze. Könyörtelenül és megállíthatatlanul folyt tovább Bilqis szájából. Mint a betegsége, lassan, de feltartóztathatatlanul tört utat magának. Mikor a takaró képezte gátat is áttörte a folyam, Menelik úgy döntött, hogy lefekteti. Nem méltó halál egy királynőnek így kiszolgáltatva elvérezni. A hátára fektette. Lelki szemei előtt látta, ahogy a főütőér átszakadt falán át ömlik a vér anyja tüdejébe. Miután az ott már betöltött minden szabad teret, légcsövén és nyelőcsövén át a gyomrában gyűlt össze. Végül a szájüreg is megtelt. Egy utolsó, szinte ösztönös megfeszülés rántotta görcsbe Bilqis testét, majd elernyedt. A fény kihunyt a szeméből.
Most már elindult Isten színe elé – gondolta Menelik. De utolsó kívánsága teljesült. Még ha nem is úgy, ahogy szerette volna. Most már csak ő, Menelik tudja a rejtekhelyet.


Kettő
Troyes, Francia Királyság
KR. U. 1108. XI. 10. 10:00 ÓRA

André odasietett az ablakhoz. Óvatosan kikukucskált rajta. Még csak most töltötte be a tizenegyedik életévét, de már arról álmodott, hogy a Szentföldre menjen. Hallotta a csodás történeteket Jeruzsálemről. Az Isten szeretetével támogatott diadalokról. Elképzelte a csatákat, ahogy a hős lovagok megütköznek a szaracénokkal. Semmi kétsége afelől, hogy belőle is erős lovag lesz, gondolta, hisz erős, jó fi zikumú gyerek volt. Nemesi neveltetésében a kardforgatás tudománya is komoly szerepet kapott. Nem kételkedett abban, hogy bárkit kettékaszabol, ha úgy hozza a sors. Kortársaihoz képest kiemelkedő logikája volt. Képes volt a felnőtteket is sarokba szorítani az érveléseivel. Kiváló stratégiai látásmódja fi atal kora ellenére is ismertté tette a nemesek körében. De most tanácstalanul állt az ablak előtt. Nem értette, mi történik, és ez dühítette. Látta, ahogy Hugues de Champagne leszáll a lováról. A vállát borító köpeny alól elővillant ragyogó fehér, fémszállal átszőtt selyemszövet ruhája. Felső részén a keresztesek címere. Oldalán a híres, hosszú kard, mely gyors, hatékony és sokoldalú fegyver. Tudta, hogy nemrég tért vissza a Szentföldről. Biztos onnét hozott híreket. A gróf mellett Stephen Harding lépdelt fel a lépcsőn. A közel ötvenéves, vaskos testalkatú férfi fehér habitust viselt fekete skapuláréval. A mellette baktató férfit André nem ismerte, de barna posztóból készült, bő ujjú felsőjét apró csengők díszítették, így biztos, hogy ő is nemesember. Minden lépésénél megrezdültek a csengők és csilingeltek.
Mintha jövetelét az angyalok akarnák a jelenlévők tudtára adni – gondolta André, s tovább töprengett. – Biztos fontos dolog lehet. Ritkán van együtt ennyi nemes ezen a helyen egyszerre. Hirtelen felriadt gondolataiból, mert a vendégek feléje indultak. Kicsit arrébb szaladt, nehogy a lépcsőfordulóban észrevegyék. Az urak egymás után lépdeltek be a szemközti szobába. Ott volt mindenki, aki számít: ugyanúgy a Brienne, Joinville és Chaumot családok képviselői, mint Godefroy de Omer, Payen de Montdidier,Geoffroy Bissol, Archambault de Amand és Rolland, valamint Gondemare et Rosal. André látta már őket egyszer így együtt. De az rég volt, több mint négy éve. Akkor még nem sokat értett az egészből. Csak azt tudta, hogy a nemes urak Jeruzsálembe készülnek. Becsukták az ajtót.
Oda a remény! – gondolta André. – Most már sosem derül ki, miért jöttek össze ennyien. Hirtelen ötlettől vezérelve elszaladt a konyhához és felkapott egy kancsót. Úgy rohant vele vissza, hogy a benne lévő víz minden lépésénél kiloccsant a földre. Félénken nyitott be. Már nagyban ment a tanácskozás. Mindenki az asztalnál ült, csak Hugues, Champagne grófja állt. Miközben föl s alá járkált, komoly tekintettel tartotta a beszámolóját.
– Elhihetitek, hogy sokat kutattunk, de kevesen vagyunk! – André az asztalra tette a kancsót, és csak lassan lépdelt kifelé.
– Be kell vonnunk Ranierót – javasolta Godferoy, aki ahhoz képest, hogy lovag, elég testes volt. Hatalmas szakállával mégis tekintélyt parancsolt kinézete. André kilépett a szobából, de résnyire nyitva hagyta az ajtót. Óvatosan a másik ajtófélhez simult. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy a bentiek észrevegyék, hogy hallgatózik. Érezte, ahogy a szíve gyorsabban ver. A pulzusa felszökött. Óvatosan és lassan nyelt, de még ezt is hangosnak találta. Erőltetnie kellett magát, hogy a fülénél lüktető ér ritmusos zúgása mellett hallja, miről beszélnek odabent.
– A pápát? – hitetlenkedett Hugues. – Nem tehetjük! Még nem.
– De ő adhatna fegyvert és pénzt! – erősködött Godferoy.
– A pápának hitet kell adnia! – szólt közbe Stephen, aki ponttőle, II. Pascaltól kapott nyolc évvel korábban védelmi okiratot a szinte frissen alapított új szerzetesrendjének Cîteaux-ban.
– Nem, ezt most még nem lehet a pápa elé tárni! – folytatta a gondolatot Hugues.
– Ha bizonyosságot nyertünk, akkor igen. De addig nem. Először is biztosítanunk kell a Szentföldet. Létre kell hoznunk egy fegyveres lovagrendet. Ha ezt sikerül megtennünk, akkor már könnyebben kutathatunk utána.
André lélegzetvisszafojtva figyelt. Neszt hallott a folyosó vége felől, de szerencsére senki sem jött arra. Még mindig nem tudta megfejteni,miről beszélnek. Mi az, amiről még a pápa sem tudhat?
– Egyetértek Hugues-gel – vágott közbe Bissol –, ezt saját erőnkből kell megtalálnunk. Ha a miénk lesz, akkor miénk a hatalom is. Kiépíthetjük a saját egyházunkat.
– Godferoy testvérem úgy véli, létezhet az Úrnak két egyháza is? Nem egy-e az Isten? – kötekedett Stephen.
– Az Úrnak csak egy egyháza lehet – erősítette meg az előtte szólót Hugues –, de ahogy engedi, hogy II. Pascalnak is legyen ellenpápája immár harmadik alkalommal, talán elnézi azt is, ha az ő egyházán belül kiépül egy új, eddig ismeretlen szövetség.
– S mi lenne e szövetségnek az alapja? – kötekedett Stephen.
– Mi az, mi bizonyítja, hogy Isten maga akarja ezt?
– Ez – mondta Hugues, Champagne grófja, s elővett egy tekercset. André még mindig háttal támaszkodott az ajtónak, így nem látta, hogy mit mutat a gróf. Óvatosan előrehajolt, hogy belessen a résen, amit az ajtón hagyott. A fordulása kissé sutára sikerült. Megbillent és előredőlt. A lendület, amellyel fordult, magával ragadta, s kíméletlenül húzta a föld felé.
Lebuktam – gondolta André, miközben hangos puffanással a földre esett és testével becsapta a korábban résnyire nyitva hagyott ajtót. Nem telt el fél perc sem, s már Champagne gróf alakja tornyosult föléje.
– Ááá – kezdte Hugues. – André de Montbard! Kissé fiatal vagy a kémkedéshez, nem gondolod?
André nem tudta, mit mondjon. Lassan felkelt, leporolta magát.
– Nem kémkedni jöttem, hanem lovagnak állni! – vágta ki magát végül szorult helyzetéből.
– Nem vagy te túl fi atal az öldökléshez? – gúnyolódott Stephen.
– Ahhoz lehet – fortyogott André –, de ahhoz semmiképp sem, hogy ha már a kardot nem forgathatom, akkor pennát ragadjak, s betűim harcoljanak a pápánk igazságáért!
– Merész kölök! – mordult fel Bissol. – Nem félsz ennyi lovaggal ujjat húzni?
– Uraim, ugyan! – nyugtatta a többieket Hugues. – Mint tudjuk és most tapasztaltuk is, az ifjú André de Montbard igen éles észjárású fiú. Szükségünk lehet egy olyan stratégára, akit még nem homályosított el sem a világi, sem az egyházi élet.
Andrénak most már kevésbé vert hevesen a szíve. Talán megússza.
– Szavazzunk! – javasolta Hugues. – Kezet fel, aki bevenné a fiút! Aki ellene, az számoljon vele, hogy neki kell nemes vért ontania!
Felemelte a jobb karját és kérdőn körbenézett. A nemes urak vonakodva bár, de egymás után emelték fel jobbjukat.
– Nos, fiam, köszöntelek a titkos társaságunkban! – veregette meg André vállát Hugues. – Minden, ami itt elhangzik, titok. Esküdj meg, hogy életed árán is megőrzöd e titkokat és véded a testvériség tagjait!
– Esküszöm! – mondta komor ábrázattal André.
– Akkor folytassuk, uraim! – javasolta Hugues. – Ezt a tekercset Jeruzsálemben találtuk egy rejtett helyen. Gyanítjuk, hogy a történelem 2000 éves rejtélyét leplezi le. Ez adja a mi felhatalmazásunkat arra, hogy egyházat hozzunk létre az egyházon belül.
– Nem túl nagy felelőtlenség az ily rég elfeledett titkokat napvilágra hozni? – akadékoskodott Stephen.
– Ha az nem kérdőjelezi meg hitünk alapjait és megerősít minket, akkor semmiképpen sem! – vágta rá rögtön Hugues.
– És mégis ki fogja ezt a tekercsből megállapítani? – kérdezte Stephen Harding.
– Te, drága barátom, Stephen! – mondta ellenvetést nem tűrő hangon Hugues. – Tiéd a dicsőség, hogy ezt az arámi szöveget lefordítva megtudd: a titok csak gyermekmese, vagy létezik mögötte olyan valóság, melyet az általad hevesen védett keresztény egyház már majdnem nyolcszáz éve elhallgat, s ezáltal mindenkit megtéveszt.


Három
Budapest, Magyarország
KR. U. 2013. I. 01. 18:00 ÓRA

András kézfejét összekulcsolva lehajtott fejjel ült a Mátyás-templomban. Már csak baloldalt, hátulról a harmadik sorban kapott helyet. Előrébb szeretett ülni. Igaz, innen jobban rálátni a szószékre.
Viszont távolabb van az oltártól, és így a mise végén túl hosszú sor gyűlik össze előtte. No meg az sem nagyon tetszett neki, hogy pont mellette volt az egyik tartóoszlop. Egyszerű, de elegáns ruhát vett fel. Ez jól illett az alkalomhoz, az újévi szentmiséhez. Az indulás előtt sokat válogatott, miben is jöjjön. Végül úgy vélte, hogy a sötét nadrág, fehér ing és sötét zakó együttes hatása jól tükrözi majd azt az emelkedettséget, amit érzett, ha a Mátyás-templomba lépett. Úgy vélte, ez a templom különös tiszteletet érdemel. Ha másért nem, hát azért, mert Magyarország egész történelmét végigkísérte.
Kezdve az első királytól, Istvántól, egészen napjainkig. A leggyakrabban használt nevét a templom a messze földön is ismert Mátyás királyról kapta, aki két esküvőjét is itt tartotta. Mint heraldika szakos tanárnak, mindig melegség öntötte el a szívét, mikor a bejáratnál lesétált azon a tíz lépcsőfokon. Ilyenkor tekintetét a bal oldali falra emelte. Igen, ott a koronás magyar címer. Az Árpád-ház fehér és vörös csíkjaival és a kettős kereszttel. Mindez egy tökéletes pajzsba foglalva. Mindig a korlátba kapaszkodott ilyenkor. Félt, hogy megbotlik, míg a címer feletti arannyal, kékkel és bíborral festett képeket csodálja. Most is szemügyre vette a festményeket, míg leért a padsorokhoz és megtalálta azon pár hely egyikét, amely még üresen árválkodott.
Szerencsére ő kis helyen is elfér, hisz vékony testalkatával nem foglal el nagy teret. Mellette egy túlsúlyos asszonyság ült, s bámulta az impozáns templom ragyogó belsejét. András köhögött párat, mert sajnos a hirtelen jött hidegben megfázott, mikor vizsgáztatni ment az egyetemre. Ráadásul a feje is fájt, mert – bár már este 6 körül járt az idő – még nem heverte ki a szilveszter éjszaka fáradalmait. Tanítványai hívták el, hogy köszöntsék közösen az újévet. Jól is érezte magát, szeretett a fi atalok között mozogni. Úgy érezte, hogy 35 évesen még ő maga is fiatal.
Felhangzott a kezdőének, és a celebránsok bevonultak a szentélybe. András magában énekelt, mert nem szerette, ha megvetően figyelték hamiskás dallamviteléért. Felnézett és látta, amint megkezdődött az oltár körül az incenzálás. Ez a művelet, melynek során tömjénnel füstölik körbe az oltárt, valahogy mindig áhítattal töltötte el. Úgy érezte, ő is ott áll a tömjénfüstben. Felemelkedik Istenhez, és a mise alatt együtt hallgatják a prédikációt. Körülnézett. Úgy látta, nincs sehol sem szabad hely. Szokatlanul sokan voltak. Még a szószék elé is tettek széksorokat, hogy mindenki le tudjon ülni. Ismerős arcokat keresett, de mivel elég hátul kapott helyet, az emberek többségét nem látta. Felhangzott a jól ismert gregorián ének: – „Kyrie eleison, kyrie eleison.”
András újra előrenézett. Látta, ahogy a jól ismert János atya az igehirdetéshez készülődik. A hosszú, cipőig érő fehér alba fölé most aranyszínű kazulát vett fel. Ez is jelezte, hogy kiemelt ünnep a mai.
Nyakában fehér stóla lógott, melynek mindkét végén arannyal hímzett kereszt díszelgett. Jól ismerte János atyát. Ez a 70 év közelében járó, fi atalos mosolyú, pocakos férfi keresztelte meg. Kedvességét, szelídségét és bölcsességét csak növelték az évek. Ha bármilyen problémája akadt, hozzá mindig fordulhatott tanácsért.
János atya megkezdte az igehirdetést. Mózes első könyvét választot ta erre a napra. – „És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem hal tok meg; Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy ked ves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.”
András érdekesnek találta, hogy pont most beszél a bűnbeesésről. Tegnap este neki is nehéz volt ellenállnia a bűnnek. A nála 12–15 évvel fi atalabb tanítványai már nagyon érettek. És a lányok szemtelenül kacérkodnak vele. Ettől függetlenül szeret velük lenni, mert visszaidézik benne egyetemi éveit. Akár tanítja őket, akár csak elmegy velük egy buliba. Régóta magányos volt. Több mint öt éve ért véget az első, igazi nagy szerelme. Még csak éppen hogy elkezdett a bölcsészkaron tanulni, amikor belebotlott Évába. Milyen véletlen – gondolta. – János atya is Éváról beszél, csak ez az Éva a bibliai történet szereplője. Bár ő is ugyanúgy az első szerelme volt Ádámnak, mint neki az ő Évája. Szép szerelem volt. Igazi mintakapcsolat. De nyolc év után valahogy megváltoztak a dolgok. Még két év telt el veszekedésekben, haragban. Végül ő hagyta ott Évát. S most tessék... János atya is Évát kiáltja ki bűnösnek az újév hajnalán.
Úgy elmerült a gondolatiban, hogy észre sem vette: már túl vannak a zsoltár éneklésén és a lectio is a végénél jár. Valami furcsát érzett. Úgy érezte, mintha valaki fi gyelné. Mintha szemrehányást akarnának tenni neki, amiért nem fi gyelt rendesen. Körbenézett, de nem látta, hogy bárki is őt bámulná. Visszafordította tekintetét János atyára, aki épp a szószékhez tartott a prédikációra. Lassan, komótosan fellépdelt. Mikor már mindenki felett állt az emelvényen, a tekintete Andrásra tévedt. Biccentett egyet köszönésképpen. András elmosolyodott. Jólesett neki a kivételezés. Mert hát neki külön köszönés járt ki... Nem úgy, mint másoknak! Ez is jelképezte azt a bensőséges kapcsolatot, ami közte és János atya közt kialakult az elmúlt hosszú évek, évtizedek alatt. Úgy tekintett rá, mint édesapjára. Valójában János atya úgyis bánt vele. András édesapja korán meghalt. Szörnyű autóbalesetet szenvedett, mikor András még gyerek volt. Ő is vele utazott, és csak kis híja volt, hogy nem maradt ott ő is.
– Amint azt az igehirdetésben is hallhattuk – kezdte János atya –, az első emberpár új életet kényszerült kezdeni, mert bűnbe estek. Addig Isten gondoskodott róluk, mindenük megvolt... Minden, ami a boldogsághoz kell! Semmire sem volt gondjuk.
András ismét úgy érezte, hogy valaki nézi. Óvatosabb akart lenni, nehogy elriassza az illetőt. Biztos volt benne, hogy valaki figyeli. Megszokta már ezt, hiszen mikor az egyetemen órát ad, akkor is egyszerre 30–40 ember hallgatja. Tudja jól, hogy ki nézi és ki nem. Az érdeklődőbbek tekintete egyfolytában rajta csüng. Tudja, érzi, még ha nem is fordul oda. Olyan ez, mint amikor a napsugár simogatja az arcát. Nem néz oda, de érzi a melegséget, ami elárasztja az egész testét. Lassan, mintha nem is akarná, a fejét balra fordította. Lefelé nézett és megpillantott egy arcot. Egy húsz év körüli fi atal lány, aki érdekes módon épp akkor kapta el a tekintetét, mikor ő ránézett. Most kitartóan kezdte bámulni a lányt. Az meg mereven nézte János atyát a szószéken. Mivel a szószék a jobb oldali padsor közepe felett volt, így a lány, aki onnét három sorral előrébb ült, kénytelen volt hátrafordulni, ha látni akarta János atyát. Bár ez kapóra jöhetett neki, ha tényleg ő volt az, aki bámulta Andrást, mert így kevésbé volt feltűnő, ha őrá nézett és nem a papra.
– Azzal, hogy ettek a tudás fájáról – hallotta János atya egyre ingerültebb hangját –, bizonyították: önös érdekük teljesülését jobban akarták, mint Istennek engedelmeskedni. Mert ezt az egyet tiltotta meg nekik az Úr. De nekik fontosabb volt megszerezni a tudást, mint élvezni Isten szeretetét! Minek kell az embernek a tudás? Mire való a tudomány? Mire mentük vele?
A lány ismét Andrásra nézett. Ez az! – gondolta András, miközben még mindig a lányt figyelte. – Most megvagy! Diadalérzés öntötte el a szívét. Még mindig ki tudja szúrni a tömegből, hogy ki az, aki nézi!
A lányon zavarodottság látszott. Nem tudta, mitévő legyen. Lebukott. Meneküljön a tekintetével, vagy nézzenek farkasszemet? Ez utóbbit választotta. Alig tizenöt méter volt köztük, de mintha egy pillanat alatt eltűnt volna minden körülük. Sem János atya, sem a sok ember, aki addig ott ült mellettük, nem volt már ott. Csak ők ketten léteztek. András mélyen a lány szemébe nézett, mintha a lelkét akarná megragadni. Ezt a lány is megérezte, és elkapta a tekintetét. Hirtelen minden visszatért. Ismét ott termett mindenki, aki egy pillanattal ezelőtt még sehol sem volt.
És János atya heves érzelemkitörése újból a fülébe csengett. „A tudás semmit sem ér! Csak és kizárólagosan Isten szeretete az, ami megsegíthet minket. És ki a hibás azért, mert itt tartunk?
Igen, csakis mi. Éva, az első nő az, aki bűnbe vitt minket! Ha ő nem csábul el, még ma is a paradicsomban élnénk. Ádámot szinte megbabonázta. Bűvkörébe vonta és tettestárssá tette őt az engedetlenségben. De utána Isten gyermekeket adott nékik. Megbékélt velük, szerette őket. Így újulunk meg mindannyian évről évre. Ez az év is a megújulás éve lesz. Idén ünnepeljük a vallásszabadság 1700. évfordulóját, de erről majd a hirdetményekben beszélek.”
András újból a lányra figyelt. Nem bírta elfelejteni azt a zöld szempárt. Mikor egymás szemébe néztek, mintha eggyé váltak volna egy pillanatra.

A lány nem nézett újra rá, így tekintetével János atyát követte inkább, aki visszabattyogott az oltárhoz. Az Eucharisztia dialógusa térítette magához újra.
– Az úr legyen veletek – mondta János atya.
– És a te lelkeddel – mormolta a hívők tömege.
A lány már ismét háttal ült neki. Szőke haja a vállára omlott. András emlékeibe idézte a lány arcát. Formás orr, kacér szemek, tökéletes arányok. Miért nézte őt? Most vette észre, hogy pár könnycsepp gurult végig az arcán. Lehet, hogy ezt vette észre a lány? András mindig meghatódott János atya érzelmekkel teli prédikációján.
A hívők megindultak az oltár felé. András próbált mielőbb kijutni, hogy a lány közelébe érhessen. Végül úgy 5-6 ember került kettejük közé a sorba. András próbált újra úgy helyezkedni, hogylássa a lányt, de nem sikerült neki. Látta, hogy már János atya előtt térdel, míg a pap felmutatja az oltári szentséget, majd a lány nyelvére helyezi. Ezután a lány felkelt és visszament a helyére.
Végre ő is János atya előtt térdelhetett.
– Krisztus teste – hangzott a megszokott mondat.
– Ámen – mondta András igenlésének hangot adva. S már indult is vissza a széksorok mellett, de csak szép lassan, hogy még egyszer megcsodálhassa a lány arcát. Miközben közeledett a lány felé, az szemérmesen a padlót nézte. Mikor mellé ért, egy nagyon rövid pillanatra Andrásra emelte a tekintetét. Mint egy lassított felvételű filmben, úgy érezte magát András. Örült minden másodpercnek, amíg a lány szemébe nézhetett. De ez az álom is véget ért, mert a lány újból lesütötte a szemét. Ő pedig sodródott tovább a tömeggel a helye felé. András a hirdetések végét már alig bírta kivárni. Mindenképp beszélni akart a lánnyal. Érezte, hogy valami közös van bennük. Ki akarta deríteni, kit is rejt valójában ez az angyali arc! Végre megkezdődött a kivonulási ének, és az emberek megindultak kifelé. Ő csak lassan mozdult, mint aki udvariasan elenged mindenkit. A testes asszonyság azonban fizikai valójával arra kényszerítette, hogy menjenek. Sajnos nem tudta eléggé feltartóztatni, így a lány még jóval mögötte volt, mikor ő már az ajtó felé sodródott. Nem baj, gondolta. Majd kint megvárja.
A kapu előtt összegyűlt a tömeg. Arrébb ment, hogy jobban lássa a kifelé jövőket. Egyébként sem szeretett az ajtóban állni a mise után, amióta egy őrült bombát robbantott a Halászbástya felőli kapuban 1994-ben.
Egy-két autó suhant el a bámészkodók mellett. Némelyik kicsit közelebb ment hozzájuk, ezzel érve el, hogy az úttest helyett visszamenjenek a járdára. András mellett turisták beszélgettek. Tanakodtak, merre menjenek tovább. Mindenféle nemzet nyelve keveredett a levegőben. Angol, német, orosz. András azon gondolkodott, hogy ezek az emberek miként értettek bármit is a szentmiséből.
Meglátta, ahogy a lány feltűnik a kapuban. Egy másikkal beszélgetett. Kedve lett volna integetni, hogy ide gyertek, erre vagyok! A lányok viszont a másik irányba indultak el. Próbált utánuk menni, de át kellett verekednie magát a tömegen. Addigra ők már távolabb értek és a Budavári Sikló felé haladtak. András nem akart utánuk szaladni, mert az túl feltűnő lett volna, ezért csak megszaporázta a lépteit.
Amire odaért, a lányok már beszálltak a siklóba. Tudta, hogy ez a különleges vasút, melyet Lyonban látott példa alapján Széchenyi Ödön kezdeményezésére építettek, innen 95 méteres utat tesz meg a 48 százalékos lejtőn lefelé. A lány és a barátnője háttal álltak. Míg András szuggerálva nézte az egyre távolodó kabint, a lány megfordult. Ismét őrá nézett. András önkéntelenül felemelte a kezét és integetett. A lány elmosolyodott, majd a barátnője felé mondott valamit. Egy fél pillanat múlva mindketten őt nézték és széles vigyorral az arcukon integettek.
Andrásnak ennyi is elég volt. Elindult a Király lépcső felé. Annak idején, 1870 előtt, mikor a sikló még nem létezett, a királyi várban dolgozó hivatalnokok ezen a lépcsőn jutottak a várba. Ha kényelmesen megy az ember, 10-15 perc alatt fel lehet érni. Gondolta, ha futva megy lefelé, talán azelőtt megérkezik, mielőtt a lányok kiszállnának a siklóból. Nekiiramodott. Szerencsére ezen a kanyargós úton nem mindenhol van ténylegesen lépcső. Ott, ahol volt, kettesével szedte a fokokat. Szinte már repült. De a lendület az egyik lépcsőfordulóban sajnos magával ragadta. Túl gyorsan akarta bevenni, és a teste nem engedelmeskedett. Kisodródott, és nekiesett a korlátnak. Szerencsére nem ütötte meg magát igazán, ezért gyorsan talpra ugrott és szaladt tovább.
Pár perc elteltével megérkezett a sikló bejáratához a Clark Ádám térre a Lánchíd budai hídfőjénél. Ám a sikló már visszafelé indult. Lemaradt róla. A lány hamarabb távozott. Ennyi – gondolta András. Egy angyali arc démoni tréfát űzött vele. Ha másra nem volt jó ez az egész, legalább egy jót sportolt a futással. Biztosra vette, hogy többet nem látja ezt a lányt.

A Kiadó engedélyével.