FőképFülszöveg:
A magának való és kissé neurotikus, tizennégy esztendős Lorenzo azt hazudja, hogy iskolatársaival síelni megy, ám ehelyett római bérházuk pincéjébe zárkózik be, hogy ott, a kellemetlen külvilág konfliktusait és képmutatását kirekesztve, egy héten át csak heverésszen, olvasgasson, kedvenc időtöltéseinek éljen. Nem számol azonban egy váratlan fordulattal: a pincébe egyszer csak betoppan alig ismert féltestvére, a huszonhárom éves Olivia is. A drog, a világ és önmaga elől menekülő, törékeny és esendő Olivia megjelenése nyomán minden megváltozik. Lorenzo kénytelen levetni a problémás kamasz álarcát, és tenni valamit, mert nagy baj van…

Kis terjedelme ellenére valóságos fejlődésregény az Én és te, melynek szerzője a nagy sikerű előzmények – az Én nem félek vagy a Magammal viszlek – után most újabb emlékezetes kamaszhős ábrázolásával ad bizonyságot rendkívüli tehetségéről.

A Strega-díjas író könyvét Olaszországban eddig már több mint félmillióan olvasták. Sokatmondó tény, hogy a világhírű alkotó, Bernardo Bertolucci éppen az Én és te megfilmesítésével tért most vissza hosszú évek után a rendezéshez.

Részlet a regényből:
Az állatkert elázott választási plakátokkal teli kerítésfalát bámultam a BMW ablakából. Följebb, a ragadozó madarak röptetőjében magányos keselyű csücsült egy száraz ágon. Mint egy gyászruhás öregasszony, aki bóbiskol az esőben.
Alig kaptam levegőt a fűtés miatt, a torkomban éreztem a reggeli kekszet.
Elállni látszott az eső. Egy pár, a férfi kövér, a nő sovány, gimnasztikázott a modern művészetek múzeumának ázott levelekkel borított lépcsőjén.
Rápillantottam anyámra.
– Mi van? – kérdezte anélkül, hogy levette volna a szemét az útról.
Felfújtam a mellkasomat, próbáltam utánozni apám mély hangját: – Arianna, le kellene mosatnod ezt a kocsit, olyan, mint egy négykerekű disznóól.
Nem nevetett. – Elköszöntél apádtól?
– El.
– Mit mondott?
– Azt, hogy ne marhuljak, és ne úgy síeljek, mint az őrült. – Szünetet tartottam. – Meg hogy ne hívogassalak ötpercenként.
– Ezt mondta?
– Ezt.
Sebességet váltott, és ráfordult a Flaminiára. Kezdett benépesülni autókkal a város. – Hívj csak, amikor akarsz. Elraktál mindent? A zenét? A mobilodat?
– Igen.
A szürke égbolt súlyosan telepedett az antennák közt a tetőkre.
– Az orvosságos táskát is elhoztad? Beletetted a lázmérőt?
– Igen.
Egy srác nevetett egy robogón, mobiltelefonja a bukósisak alá dugva.
– Pénz?
– Van.
Átmentünk a Tiberis fölött a hídon.
– Azt hiszem, tegnap este a többit ellenőriztünk együtt. Megvan minden.
– Igen, megvan minden.
Álltunk a lámpánál. Egy ötszázas Fiatban egy nő meredt maga elé. A járdán egy öregúr vonszolt két labradort. A sárszínű vízből meredező, nejlonzacskókkal borított csupasz fa egyik ágán egy sirály gubbasztott.
Ha megjelent volna Isten, és megkérdi, akarok-e az a sirály lenni, igent mondtam volna.
Kicsatoltam a biztonsági övet. – Hadd szálljak ki itt.
Anyám értetlenül rám nézett. – Hogy? Itt?
– Igen, itt.
Zöldre váltott a lámpa.
– Állj meg, légy szíves.
De továbbment. Szerencsére egy kukásautó cammogott előttünk.
– Mama! Állj meg!
– Kösd be magad.
– Állj meg, kérlek.
– De miért?
– Egyedül akarok menni a találkozóra.
– Nem értem…
Fölemeltem a hangom. – Légy szíves, állj meg!
Anyám lehúzódott, leállította a motort, és kezével hátrafésülte a haját. – Most meg mi lelt? Lorenzo, kérlek, ne kezdjük már megint… Tudod, hogy ilyen korán rosszul viselem.
– Nem, csak… – Ökölbe szorítottam a kezem. – Mindenki egyedül megy. Nem állíthatok oda veled. Nagyon gáz.
– Ha jól értem… – Megdörzsölte a szemét. – Azt akarod, hogy itt rakjalak ki?
– Azt.
– És meg se köszönjem Alessia szüleinek?
Megvontam a vállam. – Nem kell. Majd megköszönöm én.
– Szó se lehet róla. – Elfordította a slusszkulcsot.
Rávetettem magam. – Ne…! Ne…! Légy szíves!
Ellökött. – Mit legyek szíves?
– Engedj egyedül menni. Nem jelenhetek meg az anyámmal. Kicikiznek.
– Milyen hülyeség ez? Tudni szeretném, minden rendben van-e, és hogy segíthetek-e valamit. Azt hiszem, ez a legkevesebb. Nem vagyok olyan surmó, mint te.
– Én nem vagyok surmó. Olyan vagyok, mint a többiek.
Kitette az indexet. – Nem. Felejtsd el.
Nem számoltam vele, hogy anyám ennyire ragaszkodni fog hozzá, hogy elkísérjen.
Éreztem, hogy megy föl a pumpa. Bokszolni kezdtem a lábam.
– Most meg mit csinálsz?
– Semmit. – Úgy szorítottam az ajtónyitó fogantyút, hogy belefehéredtek az ujjbütykeim. Legszívesebben letéptem volna a visszapillantó tükröt, és betörtem volna vele az ablakot.
– Miért viselkedsz úgy, mint egy kisfiú?
– Te bánsz velem úgy, mint egy… seggfejjel.
Letorkolt. – Ne légy közönséges. Tudod, hogy nem bírom. És semmi szükség ezekre a jelenetekre.
Ököllel rácsaptam a műszerfalra. – Mama, egyedül akarok menni, a rohadt életbe! – Feszítette a torkomat a harag. – Jól van. Nem megyek sehova. Boldog lehetsz.
– Lorenzo, kezdek tényleg kijönni a sodromból!
Kijátszottam az utolsó kártyámat. – Mindenki azt mondta, hogy egyedül megy a gyülekezőre. Csak én leszek, akit az anyucikája visz. Ezért vannak problémáim…
– Ki ne találd, hogy miattam vannak problémáid!
– Papa azt mondta, hogy önállóvá kell válnom. Hogy a saját életemet kell élnem. Hogy el kell szakadnom tőled.
Anyám félig lehunyta a szemét, és összeszorította vékony ajkait, mintha így akarná megállni, hogy visszaszóljon. Elfordult, az elsuhanó autókat bámulta.
– Most hívtak meg először… mit fognak gondolni rólam? – folytattam.
Körbenézett, mintha azt remélné, valaki megmondja neki, mit tegyen.
Megszorítottam a kezét. – Mama, légy nyugodt…
Megrázta a fejét. – Nem. Egyáltalán nem vagyok nyugodt.

A lécemet átölelve, kezemben a bakancszsákkal, vállamon a hátizsákkal néztem, ahogy anyám megfordul a kocsival. Integettem neki, és megvártam, amíg a BMW eltűnik a hídon.
Elindultam a Mazzini fasoron. Elhagytam a tévészékházat. Úgy százméternyire a Col di Lana úttól lelassítottam, miközben a szívem egyre sebesebben vert. Keserű volt a szám, mintha megnyaltam volna egy rézszálat. Macerás volt a sok cuccal. És szakadt rólam a víz a tollkabátban.
Odaértem a kereszteződéshez, és kikukucskáltam a sarkon.
Távolabb, a modern templom előtt egy hatalmas SUV Mercedes állt. Láttam Alessia Roncatót meg az anyukáját, a Sumert és Oscar Tommasit, amint a táskákat pakolják a csomagtartóba. Egy Volvo parkolt be a SUV mellé, tetején egy pár síléccel, kiszállt belőle Riccardo Dobosz, és odarohant a többiekhez. Kicsivel később kiszállt Dobosz apja is.
Visszahúztam a fejem, a falnak dőltem. Letámasztottam a sílécet, szétnyitottam a kabátomat, és újra kihajoltam.
Alessia anyja és Dobosz apja éppen a léceket rögzítette a Mercedes tetejére. A Sumer ugrándozott, és a levegőt püfölte Dobosz orra előtt. Alessia és Oscar Tommasi a mobilján beszélt.
Sokat pepecseltek, Alessia anyja berágott a lányára, mert nem segített, a Sumer felmászott a kocsi tetejére, hogy ellenőrizze a léceket.
Aztán végre elindultak.

A villamoson egész úton komplett idiótának éreztem magam. Síléccel és bakanccsal bezsúfolódva az öltönyös-nyakkendős hivatalnokok meg az iskolába tartó csemeték és anyukáik közé.
Ha becsuktam a szemem, mintha a sífelvonón lettem volna. Alessia, Oscar Tommasi, Dobosz és a Sumer között. Még a napozókrémek kakaóvajszagát is éreztem. Lökdösődve, nevetgélve, hangoskodva szállunk majd ki a kabinból, fütyülünk mindenkire, mint a bunkók, ahogy anyám és apám hívja őket. Miközben felcsatolunk, szórakoztathatnám és megnevettethetném a többieket. Paródiákkal, poénokkal. Nekem mások előtt sosem jut eszembe semmi poénos. Nagyon magabiztosnak kell lenni, hogy az ember mások előtt poénkodjon.
– Humorérzék nélkül szomorú az élet – mondtam.
– Szent igaz – hagyta helyben mellettem egy asszony.
Ezt a humorérzék dolgot apám mondta, miután egy vidéki kirándulás alkalmával Vittorino, az unokatestvérem megdobott tehénszarral. Dühömben fölkaptam egy bazi nagy követ, és odavágtam egy fához, miközben az a féleszű a földön hempergett a röhögéstől. Apám és anyám is nevetett.
Vállamra vettem a sílécet, és leszálltam a villamosról.
Ránéztem az órámra. Hét ötven.
Túl korán van még hazamenni. Papa ilyenkor megy munkába, biztos egymásba botlanánk.
A Villa Borghese felé indultam, az állatkert melletti kutyafuttató völgybe. Leültem egy padra, elővettem a hátizsákból egy kis üveg Coca-Colát, és kortyoltam belőle egyet.
Zsebemben megcsörrent a telefon.
Vártam egy pillanatot, mielőtt fölvettem volna. – Mama…
– Minden rendben?
– Igen.
– Elindultatok?
– El.
– Nagy a forgalom?
Egy dalmata húzott el előttem. – Elég nagy…
– Adnád nekem Alessia anyukáját?
Lehalkítottam a hangom. – Nem lehet. Vezet…
– Akkor majd este beszélünk, és megköszönöm neki.
A dalmata ugatni kezdett, azt akarta, hogy gazdája eldobjon neki egy botot.
Befogtam a mikrofont, és kirohantam az útra.
– Rendben.
– Majd hívlak.
– Rendben, mama, majd hívj… De hol vagy? Mit csinálsz?
– Semmit. Ágyban vagyok. Még aludnék egy kicsit.
– És mész valahová?
– Később elugrom a nagyihoz.
– Papa?
– Most ment el.
– Aha… értem. Na, szia.
– Szia.
Tökéletes.

A Kiadó engedélyével.