FőképFülszöveg:
Honce szövevényes úthálózatának kiépülése nagy reményekkel töltötte el a föld lakóit. A javak és áruk immár jóval szabadabban áramolhattak - és ugyanígy a hadseregek is. Mely seregek, remélték sokan, végre megszabadítják őket az ádáz véressapkás törpéktől és a goblinoktól. Az utaknak köszönhetően a Honce földjét birtokló számos független királyság és uradalom emberemlékezet óta először került közel ahhoz, hogy egyetlen nagy birodalomban egyesüljön. Az utóbbi évek során azonban az egyeduralomért küzdő két nagyúr háborúja e vágyott birodalom ígéretét az egyszerű emberek számára rémálommá változtatta.
Bransen Garibondot, az Útonállót a legkevésbé sem érdeklik Honce hatalmi viszonyai. Az ő szemében a térség két egymással hadakozó nagyura ugyanannak a pénzérmének a két oldalát jelenti csupán: bármelyikük is arasson diadalt, a népre ugyanakkora szenvedés zúdul. Azonban északra vezető útja során Bransennek rá kell döbbennie, hogy alaposan leegyszerűsítve szemlélte eddig a helyzetet... mert akadnak dolgok - mint például a becsület és az igaz barátság -, amelyek valóban fontosak.

Részlet a regényből:
Előhang

Pinower testvér barna gyapjúcsuhája nyakába hurkolta mutatóujját, hogy lazítson rajta kissé – egyszerre ugyanis kiverte a víz. Emellett furcsa viszketés kapta el, olyasfajta kellemetlen érzés, mintha apró rovarok ezrei másznának a bőrén. Persze nem a napsütés, és nem is a feltámadó szellő volt az oka annak, hogy az abelliánus rend ezen szerzetesét – aki a rendben belül egyre erősebben hallatta ifjú, tiszta hangját – ilyen kellemetlen érzések fogták el. Tudta: azon nyomban le kellene sietnie a mellvédről, hogy feljebbvalóinak jelentse a szeme elé tárult megrázó, aggasztó látványt. Ám egyszerre azon kapta magát, hogy lábai nem engedelmeskednek akaratának. Képtelen volt elfordulni az elé táruló képtől, akárcsak az Abelle-nagytemplom többi szerzetese, akik aznap az útra néző főfalon dolgoztak. Az úton ugyanis rettenetes sérüléseket elszenvedett férfiak serege vánszorgott feléjük végtelenül hosszú sorban.
– Valakinek tájékoztatnia kellene az atyát – nyögte ki nagy nehezen az egyik lenyűgözve álló szerzetes, és e szavaknak egyszerre sikerült megtörniük a Pinowert gúzsba kötő bénultságot.
– Vezessétek őket az udvarra! – kezdett utasításokat osztani számos alárendeltjének. – Hívassatok szolgálókat, hozzanak pokrócokat és friss vizet, és hívjátok össze testvéreinket, annyi lélekkővel, amennyivel csak lehet!
Tűnődő pillantást vetett a sebesültek végtelen hosszúságúnak tűnő menetoszlopára, és megpróbált nem gondolni arra a rengeteg, pokoli kínok övezte halálra, melynek aznap éjjel a tanúja lesz.
Amikor lemászott a falról, és a rettenetes látvány végre eltűnt a szeme elől, ismét magára talált, és immár határozott léptekkel sietett keresztül a hosszú udvaron, el a hatalmas klastrom melléképületei mellett, egyenesen a központi toronyhoz. Artolivan atya dolgozószobájába tartott, aki Áldott Abelle rendjének legidősebb képviselője volt közöttük.
Az atyán aznap jól látszott több mint nyolcvan esztendejének minden egyes apró nyoma. Roskatagon gubbasztott székében, bőrét ezernyi ránc szabdalta, és üres, elgyötört tekintettel meredt maga elé. Még kevés szálú, ősz haja is valahogy ritkásabbnak, élettelenebbnek tűnt ezen a napon. Tanácsadóival együtt meglepetten pillantott fel, amikor Pinower testvér minden előzetes bejelentés nélkül váratlanul beviharzott a helyiségbe.
– Sebesültek érkeznek a csatamezőkről – szólalt meg az ifjú szerzetes levegő után kapkodva. – Rengetegen!
Artolivan aggódó pillantást váltott a körülötte állókkal.
– Hát igaz a szóbeszéd a Pollcree körüli harcokról? – szólalt meg az egyik testvér, ugyanis néhány napja kapták a hírt, hogy a kis falu felé két oldalról két ellenséges haderő közelít, és bizton számítani lehet egy komolyabb, véres összecsapásra. Pollcree egyáltalán nem esett messze az Abelle-nagytemplomtól – lovon alig egy nap volt az út –, és tudták, hogy ha az érkező sebesültekről szóló hírek igaznak bizonyulnak, akkor ez azt jelenti, hogy a harc közelebb ért a nagytemplomhoz, mint korábban valaha.
– Rengetegen? – kérdezett vissza az atya.
– Többen, mint ahány sebesültet eddig összesen láttunk – felelt Pinower, és bár nem lehetett biztos benne, hogy számszerűen valóban így van-e, úgy érezte, ezzel írja le legpontosabban a falról látottakat.
Az öreg megdörzsölte ráncos arcát, és komoly erőfeszítések árán felkelt székéből. A hozzá legközelebb álló szerzetes odasietett, hogy támaszt nyújtson neki, de a büszke férfi félresöpörte a segítő kart, és egyedül lépett elő az asztala mögül.
– Ha akadnak köztük Pollcree-be valósiak, akkor nem szerencsés itt tartani őket – érvelt Pinower testvér. – Ismerem a megállapodást, de túl közel vannak az otthonukhoz. Tartanék attól, hogy visszavágást vagy szökést kísérelnek meg.
Atrolivan elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott, és sárga fogú mosolyt villantott az ifjú Pinowerre.
– Jobban festesz, mióta rád bíztuk a foglyok kezelését – mondta, pedig az abelliánus egyház vezető atyjának ajkait ritkán hagyták el dicsérő szavak. – Már nem vagy olyan sápadt, mint azelőtt.
Pinower kényelmetlenül egyik lábáról a másikra nehezedett, és fogalma sem volt, mit feleljen.
– Ezért lehet az is, hogy elég bátor vagy ahhoz, hogy ezekről az elvekről ily nyíltan szólj egy elöljáróiddal teli helyiségben – beszélt tovább Artolivan.
Pinower vállai megroskadtak, hisz hirtelen rádöbbent, hogy talán túllépett a hatáskörén. Körülnézett – az idősebb szerzetesek mind őt figyelték.
– Szükségünk is van erre a magabiztosságra az ilyen sötét időkben, Pinower testvér! – folytatta az atya, mire a körülállók közül többen is elmosolyodtak. Az ifjú szerzetes megkönnyebbült. – A krízis idején végigkövettem a fejlődésedet, mely túlszárnyalta várakozásaimat.
Az ifjú szerzetes arcát pír öntötte el.
– Krízis… – ismételte meg az atya, és hangja immár fáradtan csengett. Oly fáradtan…
Artolivan és a háborúskodó tartományurak már megtalálták a kompromisszumos megoldást, hogy miként használhatja mindkét fél Abelle rendjének semleges klastromait, és főként a hatalmasra nőtt nagytemplomot a foglyok gyűjtőhelyeként az egyre hevesebben dúló harcban, és persze ispotályként mind Delaval, mind pedig Ethelbert nagyúr sebesült katonái számára. Elvégre – amint azt Artolivan bölcsen meglátta – ez kellett, hogy legyen Abelle egyházának legfőbb szerepe. Ez volt a módja annak, hogy egyházuk valamiféle rendet és békességet hozzon egy olyan földre, ahol folyamatos háború dúl.
Így aztán az Abelle-anyatemplom vált a hadakozó nagyurak foglyainak legfőbb gyűjtőhelyévé. Ethelbert, Honce legdélebbre fekvő tartományának, Ethelbert dos Entelnek az ura és Delaval, a szárazföld leghatalmasabb tartományura, a Masur Delaval folyó legdélebbi kikötőjét, a stratégiai szempontból fontos erődvárost is az uralma alatt tartó uraság egyaránt ide küldték a rabokat. Tízesével, sőt olykor százasával érkeztek a foglyok az abelliánus egyház egyre hatalmasabbá váló központjába az utóbbi hónapokban.
Pinower testvért bízták meg a foglyok felügyeletével. Az ő feladata volt gyógyítani a sebeiket, munkára beosztani őket, és gondoskodni arról, hogy az ellenséges táborok képviselői között békesség legyen. Ez a munkája vívta ki számára Artolivan atya és több más egyházi elöljáró elismerését, és az ifjú szerzetes úgy érezte, hogy ellátott feladatai híven kifejezik Áldott Abelle szellemiségét. Ebből a gondolatból merített most is erőt, hisz pontosan tudta, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. A korábban érkezett sebesültek közül egynek sem volt súlyosabb sérülése, hisz a harcok annyira messze folytak, hogy a életveszélyesen megsebesült katonák nem élték túl az ide vezető hosszú és viszontagságos utat. Így aztán az eddig érkezettek csupán kisebb sérülésektől szenvedtek, ha voltak sebeik egyáltalán. De többnyire pusztán csak olyan foglyok voltak, akik az életükért cserébe letették az esküt, hogy részvételük a harcokban véget ért, és készek kemény munkában szolgálni a háború végéig. Megfogadták: ahelyett, hogy tovább gyilkolnák honce-i testvéreiket, akik történetesen épp a másik tartományúr szolgálatában álltak, erejüket az egyház szolgálatába állítják, és részt vesznek ennek a hatalmas klastromnak az építésében, melynek talán nem is akadt párja az ismert világban.
– Kinek a zászlaja alatt vonulnak, Ethelberté vagy Delavalé alatt? – kérdezte motyogva Artolivan atya. A beszéde olyan volt, mintha ivott volna, pedig erről szó sem volt.
– Nem tudtam kivenni, atyám, de könnyen lehet, hogy mindkét oldal katonái érkeznek, már csak a hatalmas számból kiindulva.
Artolivan és az egyházi elöljárók ismét összenéztek, ám a tekintetek ezúttal kétkedést tükröztek. Valaki bizonyára veszített és valaki győzött, és bár a sebesültek kétségkívül mindkét uraság seregeinek sorából kikerülhettek, a rabok, akik végül hadifoglyokként végzik, nyilvánvalóan csupán az egyik tábort képviselhetik.

A karcsú, hajlékony, barna bőrű nő fél lábon állva lábujjhegyre emelkedett és lassan, kecsesen körbefordult. Megőrizte tökéletes egyensúlyát, tartásából méltóság sugárzott. A másik lábát felemelte, szinte kacéran, először behajlított térddel, majd kinyújtotta a lábát, és a testére merőlegesen megtartotta.
Ugyanakkor lágy selyemruhája félrecsúszott puha bőrén, felfedve kecses lábát, izmos vádliját, sima combját egészen a csípőjéig.
Bár mély transzba merülve táncolt, s egy Jhesta Tu-harcművész pontosságával mozgott, Affwin Winek mégis sikerült hatalmas barna szeme sarkából egy gyors oldalpillantást vetni az öregre, aki a közelben ülve áhítattal bámulta őt.
A hetvenéves aggastyán, Honce legdélebbi tartományának ura, Ethelbert nagyúr hatalmasat sóhajtott a csábító pörgés láttán, amint a nő finom selyemruhája egy pillanatra arrébb lebbent, s felfedte a kecses test vonalát. A nő hallotta az aggastyán sóhajában csengő vágyat és szerelmet, s látta az elmélázó tekintetet a még mindig éles pillantású szemekben. Szórakoztatta ugyan a férfit, de nem volt a háremének a hölgye; holmi alárendelt, tehetetlen szolga.
Ő Jhesta Tu-mester volt – legalábbis hajdanán. Bármilyen férfit vagy nőt könnyűszerrel legyőzött volna Ethelbert seregében, és ezt a tartományúr is pontosan tudta. Nagy hatalommal, és függetlenséggel bírt. Azért volt itt, és azért szórakoztatta táncával a férfit, mert így akarta, nem pedig azért, mert megparancsolták neki.
És pontosan ebben rejlett a hatalma.
Egyre csak táncolt és táncolt, és mozgása sorra csalta ki a vágyakozó sóhajokat a férfiból, aki bár vágyott rá, hogy szenvedélye lángjával eleméssze a csodás teremtést, többé már nem volt képes erre.
Lassanként lecsukódtak Ethelbert szemei, és arcán megelégedett mosoly áradt szét. Affwin Wi odapördült elé, finoman leereszkedett trónjának egyik karfájára, és apró melleihez szorította a férfi arcát, míg az kellemes, mély álomba merülve lassan, egyenletesen nem lélegzett.
A nő még akkor is mosolygott, amikor kilépett a helyiségből. Merwal Yahna keresésére indult. Az ifjú harcos erőtől duzzadó teste viruló férfiasságot sugárzott, és megjelenését csak még jellegzetesebbé tett tarra borotvált feje. Nem volt hatalmas termetű, vagy olyan nagydarab, mint a legtöbb Honce-béli harcos. Azoknak szükségük is volt a nagy testre és az óriási izmokra, hogy forgatni tudják méretes kardjaikat és csatabárdjaikat, míg a ruganyos, finom izmú, sivatagi harcos az ottani harcművészetek előnyeit rejtette magában, ahol a gyorsaság és a pontosság sokkal fontosabbnak számított a puszta izomtömegnél.
– Nem szeretem, hogy táncolsz neki. – E szavakkal fogadta a férfi, akit ő képzett ki a Jhesta Tu harcművészete szerint, és aki legremekebb tanítványa volt.
A nő nevetve legyintett.
– Szeret téged!
– De nem szeretkezhet velem – emlékeztette a férfit, miközben kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta Merwal Yahna finom izomzatú vállát és felkarját. – Vágyik rá, de túl öreg hozzá.
– De hagynád neki, ha képes volna rá! – mordult fel a férfi vádlón.
– A féltékenységed hízelgő – felelt Affwin Wi játékosan. – És izgató. – Csábosan közelebb lépett a férfihoz, de ő megragadta a felkarjánál fogva, és eltolta magától.
– Hagynád! – mordult rá.
Affwin Wi karjával apró mozdulatot tett, majd könyökével megtörvén a férfikéz szorítását, könnyedén kihúzta a kezét Merwal Yahna markából. Ezután megmarkolta a másik alkarját, majd szélesre tárta a karjait és hagyta, hogy keze felcsússzon a férfi csuklójáig, amit aztán keményen megszorított.
A mozdulatsor kifinomult volt, gyengéd és veszélyes – akár-csak maga Affwin Wi.
– Azért vagyunk itt, hogy harcoljunk – emlékeztette a férfi.
– Zsoldosnak szegődtünk ide, nem ágyasnak!
A nő lefegyverzően felkacagott.
– Ethelbert szolgálatában állunk.
– Hogy harcoljunk!
– És pontosan ezt is tesszük, ahogy eddig is ezt tettük. A harcosai félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek ránk. Jól megfizeti a szolgálatainkat, de vajon nem remélhetnénk többet?
Itt jelentőségteljesen elhallgatott, ami elgondolkodtatta Merwal Yahnát, és felébresztette kíváncsiságát.
– Ethelbert egy hatalmas város és vagyonos föld ura, gazdagsága vetekszik Jacintha sejkjeiével – magyarázta a nő. – És nincs örököse!
Merwal Yahna meg sem próbált ellenállni a nő szorításának, és csupán egy sóhajjal nyugtázta kedvese nagyon is gyakorlatias gondolatmenetét. Affwin Wiben nem volt semmi szégyenérzet sem a saját testével, sem a szeretkezéssel kapcsolatban. Számára fizikai valója egy eszköz volt csupán arra, hogy elérje érzelmi és spirituális céljait, avagy ebben az esetben a puszta hatalmat, melyet szövetsége és Ethelberttel folytatott enyelgése nyújtani tudott a számára.
Soha nem színlelte, hogy más lenne, mint egy nő, aki mindenképp megszerzi, amit akar. Egyetlen férfi – sem Ethelbert, sőt még Merwal Yahna sem birtokolhatta őt.
– Mindig felhevülök és vágyra gyúlok e tánctól – dorombolta hirtelen bársonyos hangon a nő. – Ugye nem hagysz csalódni?
Merwal Yahna kiszabadította a kezét a nő markából, és szorosan magához ölelte. Heves, szenvedélyes csókba bonyolódtak. A férfi próbálta hátra dönteni kedvesét, hogy finoman a puha párnák közé fektesse, de Affwin Wi tett egy lépést, és lábának könnyed mozdulatával őt billentette át, hogy végül a férfi került háttal a párnák közé.
De Merwal Yahna ezt a legkevésbé sem bánta…

A Kiadó engedélyével.