FőképFülszöveg:
Egy kislányt magára hagynak 1913-ban egy Ausztráliába tartó hajón.
Lélek egyedül érkezik, csak egy kis bőrönd van vele, benne néhány ruhadarab megy egyetlen könyv - egy gyönyörű mesekönyv. A gyermeket befogadja a kikötőmester és felesége, és mint a magukét nevelik fel. Huszonegyedik születésnapján elmondják neki az igazságot, és "Nell", aki úgy érzi, hogy kicsúszott alóla a talaj, nekivág, hogy megtudja, ki is ő valójában. Kutatása során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és nyomára jut a Mountrachet család titkainak. De csak Nell halála után folytatja a kutatást az unokája, Cassandra, és akkor áll össze a kirakós rejtvény valamennyi darabja.

Részlet a regényből:
1

London, 1913

S ötét volt, ahol kuporgott, de a kislány engedelmeskedett. A hölgy azt mondta, várjon, még nincsenek biztonságban, húzza meg magát, csöndben, akár a kamrában az egerek. Ez csak játék, épp olyan, mint a bújócska.
A kislány fülelt a nagy hordók mögül. Magában elképzelt mindent, ahogy Papa tanította. Közel-távol emberek kiabálnak egymásnak, biztosan a matrózok, gondolta. Nyers, harsány hangok, minden csupa tenger, csupa só. Valahol messze: hajókürtök fojtott hangja, sípszó, csobbanó evezők, a magasban sirályok vijjognak, szét-tárt szárnyuk elnyeli az érlelődő napfényt.
A hölgy azt mondta, visszajön. Remélhetőleg hamar, gondolta a kislány. Már nagyon régóta vár, olyan régóta, hogy a nap végiglebegett az égen, és most már a térdét melengeti az új ruháján át. Fülelt, hátha meghallja a hölgy szoknyájának suhogását a fedélzet deszkáján. Sarka pattogó, gyors kopogását – mindig siet, nem úgy, mint a kislány mamája. A kislány eltűnődött, a gyengéden szeretett gyerekek felületes, gondtalan módján, hol lehet Mama. Mikor jön majd? és a hölgyön is eltűnődött. Tudta, ki az, hiszen Nagymama beszélt róla. A hölgyet úgy hívják, hogy Írónő, és abban a kicsi házban lakik, a birtok túloldalán, a labirintus mögött. Igazából nem kellene tudnia. Nem szabad a tüskés labirintusban játszani. Mama is, Nagymama is mondta, hogy a szirt környéke veszedelmes. De néha, amikor senki sem nézett éppen oda, szívesen járt egy kicsit tilosban.
Porszemek táncoltak százával a két hordó közé befurakodott napfényszeletben. A kislány elmosolyodott, gondolataiból eltűnt a hölgy, a szirt, a labirintus és Mama. Kinyújtotta az ujját, megpróbált elkapni egy porszemet. Milyen mulatságos, ahogy a porszemek ide-oda cikáznak!
Búvóhelyén túl most már másféle zaj hallatszott. A kislány hallotta a lármás mozgást, az izgatott hangokat. Előrehajolt a fényfátyolba, arcát a hordó hűvös oldalához nyomta. Fél szemmel kilátott a fedélzetre.
Lábak, cipők, szoknyaaljak. Színes papírszalagok vége száll errearra. Ravasz sirályok vadásznak morzsákra a fedélzeten.
Lódulás, a nagy hajó felnyögött, mélyről fakadó hosszú, dörgő hangon. Még a kislány ujja hegyébe is elhatolt a fedélzet deszkáinak rezgése. Egy pillanat lóg a levegőben, a kislány visszafojtja a lélegzetét, maga mellé tenyerel, a hajó megemelkedik, és ellöki magát a parttól. Eldördült a kürt, éljenzés harsant fel, „Szerencsés hajózást!” – hangzott mindenfelől. Elindultak. Amerikába, egy New York nevű helyre, ahol Papa született. Hallotta már egy ideje, hogy erről suttognak, minél hamarabb induljanak, mondta Papának Mama, tovább már igazán nem várhatnak.
A kislány megint felnevetett, a hajó úgy suhant a vízen, mint valami óriási bálna, mint Moby Dick abban a mesében, amit apja szokott felolvasni. Mama nem szereti, ha ilyen meséket olvas neki. Túlságosan ijesztőek, és mindenféle gondolatot ültetnek a kislány fejébe. Papa mindig homlokon csókolta Mamát, mikor ilyeneket mondott, igaza van, mondta Papa, ezentúl majd jobban vigyáz. De továbbra is mesélt a kislánynak az óriási bálnáról. és mindenféle másról – a kislány kedvenceit a tündérmesés könyvből, az öreg nénéről, aki elveszítette a szemét, árva lányokról, hosszú, hosszú tengeri utakról. Csak arra vigyázott, hogy Mama ne tudja meg, ez a kettejük titka maradjon.
A kislány megértette, hogy Mama előtt titkolózni kell. Mama nincs jól; ő még meg sem született, Mama már akkor is beteges volt. Nagymama mindig figyelmeztette, legyen jó kislány, mert ha Mama felizgatja magát, valami szörnyűség történhet, amiről csakis ő tehet. A kislány szerette édesanyját, nem akarta elszomorítani, és azt sem, hogy valami szörnyűség történjen, hát inkább megőrizte a titkokat. Mint például a tündérmeséket, meg hogy a labirintus közelében játszik, és hogy Papa néha elviszi látogatóba az Írónőhöz, aki a birtok túloldalán lakik egy kicsi házban.
– Aha! – harsant egy hang közvetlenül mellette. – Megvagy! – A hordót félrelódították, és a kislány felpislogott a napsütésbe. Hunyorgott, míg a hang gazdája el nem takarta a fényt. Nagy fiú volt, úgy nyolc-kilenc éves. – De hiszen te nem vagy Sally! – mondta a fiú. A kislány megrázta a fejét.
– Hát ki vagy?
Senkinek sem szabad elárulnia a nevét. Tiltja a játékszabály, mondta a hölgy. A kettejük játékáé.
– Na?
– Titok.
A fiú felhúzta szeplős orrát. – Kinek a titka?
A kislány vállat vont. Nem szabad a hölgyről beszélni, Papa számtalanszor mondta.
– Akkor hova lett Sally? – A fiú türelmetlenül ide-oda pillantott.
– Láttam, hogy errefelé szaladt.
Kacagás harsant kissé távolabbról, futó lábak zöreje. A fiú felderült. – Gyorsan! – és már neki is lódult. – Még elszökik!
A kislány kinézett a hordó mögül, nézte, amint a fiú a tömegben kanyarog, üldözőbe vesz egy libbenő fehér alsószoknyát.
A kislány lába viszketett, annyira szeretett volna utánuk szaladni.
De a hölgy azt mondta, várjon.
A fiú már messze járt. Egy kifent bajszú, megtermett férfi olyan mérgesen nézett utána, hogy az arcvonásai összeszaladtak, mint megannyi riadt rák.
A kislány felkacagott.
Talán ez is a játékhoz tartozik. A hölgy sokkal inkább gyerekre emlékeztette, mint a többi ismerős felnőttre. Talán ő is játszik.
A kislány kibújt a hordó mögül, és lassan felegyenesedett. A bal lába elzsibbadt, és most bizsergett. Várt egy pillanatig, és nézte, amint a fiú eltűnik egy sarok mögött.
Aztán meg se gondolta, hanem utánaeredt. A lába rohant, a szíve énekelt.

2

Brisbane, 1930

Nell születésnapi partiját végül a Forester-házban tartották meg, fent a Latrobe Terrace-on. Hugh a városi új tánctermet javasolta, de Nell, mintha csak az anyja szólna belőle, kijelentette: butaság szükségtelen kiadásba verni magukat ezekben a nehéz időkben. Hugh engedett, de ahhoz viszont ragaszkodott, hogy Nell hozassa meg Sydney-ből azt a különleges csipkét, amit annyira megkívánt. A gondolatot még utolsó napjaiban Lil ültette Hugh fejébe. Odahajolt, megfogta a kezét, aztán megmutatta az újsághirdetést, a Pitt Street-i címmel, és elmesélte, milyen finom az a csipke, milyen sokat jelentene Nellie-nek, és igaz, hogy nagyon drága, de idővel majd átalakíthatják menyasszonyi ruhának. Aztán rámosolygott Hugh-ra, egyszeriben tizenhat éves volt megint, és Hugh elolvadt.
Lil és Nell már két hete dolgozott a születésnapi ruhán. Esténként, amikor Nell hazaért az újságosboltból, megvacsoráztak, a kisebb lányok kint marakodtak kedvetlenül a verandán, és olyan sűrűn szálltak a szúnyogok a nehéz esti levegőben, hogy már a döngésüktől majd megbolondult az ember, Nell elővette a varrókosarát, és széket húzott anyja betegágya mellé. Hugh néha hallotta őket, nevettek valamin, ami aznap az újságosboltban történt: hogy Max Fitzsimmons összekapott egy vevővel, hogy Mrs. Blackwell valami újabb nyavalyát észlelt magán, hogy Nancy Brown ikergyerekei miben törték a fejüket. Hugh az ajtóban ácsorgott, megtömte a pipáját, és hallgatta, amint Nell halkabbra fogva hangját, boldogságában kipirulva meséli, mit mondott Danny. Biztosan megígérte, hogy megveszi azt a házat, mihelyt összeházasodnak, meg hogy szemet vetett egy autóra, amit az apja szerint olcsón megkaphatnának, vagy a legújabb keverőgépet a McWhirter Áruházból.
Hugh kedvelte Dannyt, jobbat nem is kívánhatott volna Nellnek – még jó, hiszen azok ketten az első perctől kezdve elválaszthatatlanok. Elnézve őket, Hugh a maga meg Lil ifjú éveire emlékezett. Boldogok voltak, akár a gerlice, ha párjára talál, előttük terült ki a makulátlan jövő. és jó házasság volt az övék. éltek át nehéz időket, még mielőtt meglettek volna a lányok, de a dolgok így vagy úgy mindig elsimultak…
Megtömte pipáját, nem volt már ürügy az álldogálásra, be kell mennie. Keres majd egy zugot az elülső veranda csöndes végében, sötét helyet, ahol nyugalomban üldögélhet, vagy legalábbis viszonylagos nyugalomban, hisz tele a ház lármás leányzókkal, egyik izgékonyabb, mint a másik. Csak egyedül, a légycsapójával az ablakpárkányon, ha netán túlságosan közel merészkednének a szúnyogok. Aztán majd békében terelheti megint a gondolatait ugyanarra a titokra, amit oly sok esztendeje őrizget.
Hiszen érzi, hogy nyakán az idő. A hosszú évek óta féken tartott nyomás egyre erősödik. Nell már majdnem huszonegy éves, felnőtt nő, ideje, hogy megkezdje a maga életét, hiszen eljegyzett menyasszony. Joga van megtudni az igazságot.
Hugh tudta, mit szólna ehhez Lil, hiszen ezért is nem beszélt erről vele. A világért nem akart volna gondot okozni Lilnek, már azzal ne töltse az utolsó napjait, hogy megpróbálja őt lebeszélni, mint annyiszor a múltban.
Gyakran eltöprengett, hogyan is fogalmazhatná meg a vallomást, és néha azon kapta magát, mi lenne, ha valamelyik lányra bízná a dolgot. Aztán némán elátkozta magát, amiért akár sajátmagának bevallotta, hogy bizony van kedvenc leánya.
De hát Nellie mindig is egészen különleges volt, annyira más, mint a többi. Van benne spiritusz; csupa fantázia. Szakasztott mint Lil, gondolta nemegyszer, habár ennek persze semmi értelme.

Szalagokat aggattak a gerendákra – fehéret, hogy a ruhához, vöröset, hogy Nell hajához passzoljon. A fából ácsolt ósdi hodály talán nem olyan divatos és elegáns, mint a városbeli újabb téglaépületek, de patyolattisztára suvikszolták. A végében, a színpadnál Nell négy húga asztalt állított a születésnapi ajándékoknak, és már össze is gyűlt egy kisebbfajta halom. Az egyházközség hölgyei összeálltak vacsorát készíteni, Ethel Mortimer a zongorából romantikus, háborús dalokat csalt ki.
A fiatalság eleinte a falak mentén tömörült ideges csoportokba, de ahogy bemelegedett a muzsika, és a merészebb legények felbátorodtak, párokba szakadozva léptek a parkettre. A húgocskák vágyakozó pillantást vetettek feléjük, míg rájuk nem bízták, hogy a konyhából a vacsoraasztalra cipeljék a szendvicses tálcákat. 
Elérkezett a köszöntők ideje, a tánctól égtek az orcák, elpiszkolódtak a cipők. Marcie McDonald, a tiszteletesné, megkocogtatta a poharát, és minden szem Hugh felé fordult, aki a mellényzsebéből elővett kis papírlapot hajtogatta szét. Megköszörülte a torkát, végigsimított fésű szántotta haján. Sose volt ínyére a nyilvános beszéd. Magának való volt világéletében, a véleményét megtartotta, és boldogan engedte át a harsányabb fickóknak a szót. De hát az ember lánya egyszer lesz csak nagykorú, és az ő kötelessége ezt bejelenteni. Hugh mindig is kötelességtudó ember volt, nagy híve a szabályoknak. Legalábbis többnyire.
Egyik kikötőbeli cimborájának biztató kurjantása hallatán elmosolyodott, majd tenyerébe simította a papírt, és nagyot lélegzett. Sorról sorra felolvasta a fekete tintával pontokba szedett, apró betűs listát: mennyire büszke volt mindig is Nellre az édesanyja is, ő maga is; micsoda boldogság volt, amikor megérkezett; mennyire kedvelik Dannyt. Lilt, mondta Hugh, kiváltképp boldoggá tette utolsó napjaiban Nell eljegyzése.
Felesége nemrég bekövetkezett halálának említésére Hugh szeme könnyekkel telt meg. Elhallgatott. Várt egy kicsit, tekintete barátai, lányai arcát pásztázta, s egy pillanatra megállapodott Nellen, aki épp elmosolyodott Dannynek egy elsuttogott megjegyzése hallatán. Hugh homloka elfelhősödött; a nép azon tűnődött, vajon fontos bejelentésre készül-e, de elmúlt a pillanat. A felhő elszállt. Hugh zsebre tette a papírt. épp ideje, mondta mosolyogva, hogy még egy férfi kerüljön a házba, így valamelyest helyreáll az egyensúly.
A konyhatündérek akcióba léptek, szendvicset, teát osztogattak a vendégeknek, de Hugh ott álldogált még egy darabig, mellette tolongtak az emberek, sokan a vállát veregették – Jól beszéltél, cimbora –, az egyik hölgy teáscsészét nyomott a kezébe. A beszéd jól ment, mégsem tudta elengedni magát. Szaporán vert a szíve, és meleg nem volt ugyan, mégis kiverte a verejték.
Persze tudta az okát. Az est kötelezettségeinek még nem ért a végére. Amikor észrevette, hogy Nell kioson az oldalajtón a kis folyosóra, ráébredt, hogy itt az alkalom. Megköszörülte a torkát, a teáscsészét letette az ajándékok asztalának sarkára, aztán a szoba meleg zsibongásából kisurrant a hűvös esti levegőre.
Nell egy magányos eukaliptuszfa ezüstös-zöld törzse mellett állt. Valamikor ilyen fák népesíthették be az egész hegygerincet, gondolta Hugh, meg a vízmosás két oldalát. Csuda látvány lehetett azoknak az óriástörzseknek a tömege egy holdfényes éjszakán.
Na tessék. Már megint halogatja a dolgot. Még most is próbál kibújni a felelősség alól, még most is gyenge.
Két fekete denevér szelte át némán az éjszakai eget, és Hugh lebotorkált a rozoga falépcsőn, át a harmattól nedves gyepen.
Nell alighanem meghallotta – vagy talán megérezte –, hogy közeledik, mert feléje fordult, és elmosolyodott.
Anyus jár az eszében, mondta, amikor Hugh odaért. Vajon melyik csillagról néz le rájuk?
Kis híja volt, hogy Hugh el nem sírta magát. Az áldóját, hogy épp most kell Lilt szóba hoznia! Ráébreszteni, hogy Lil figyeli, és haragszik rá a szándéka miatt. Szinte hallotta Lil hangját, az elcsépelt érveket…
De ő határozott, és véghez is viszi. Végtére is ő kezdte el az egészet. Ha akaratlanul is, de ő tette meg mindnyájuk első lépését ezen az úton, és ráhárul, hogy egyenesbe hozza a dolgokat. A titkok előbb-utóbb előbújnak, és nyilván jobb, ha Nell tőle tudja meg az igazat.
Megfogta Nell két kezét, és mindegyikre csókot nyomott. Jól megszorította a puha, sima ujjakat a maga kérges munkáskezével.
A lánya. Az első.
Nell rámosolygott, valósággal sugárzott abban a finom, csipkés szélű ruhában.
Hugh viszonozta a mosolyt.
Aztán odavezette Nellt egy sima, fehér eukaliptusztönkhöz, maga mellé ültette, és odahajolt, hogy a fülébe suttogjon. Hogy átadja a titkot, amit ő meg Nell anyja tizenhét éven át őriztek. Várta a megértés villanásait, a kifejezés aprócska változásait, ahogy Nell sorra felfogta a hallottakat. Nézte, ahogy Nell lába alól kicsúszik a talaj, és a személy, aki volt, egy szempillantás alatt a semmibe foszlik.

A Kiadó engedélyével.