FőképFülszöveg
Kosáryné Réz Lola 1938-ban megírt könyve semmit sem vesztett lelki realizmusából és sajnálatos társadalmi aktualitásából sem. A könyv részvétteljes szembesítés és könyörtelen vádirat az alkoholizmus, szenvedélybetegség, az akaratgyengeség ellen: "Azzal kezdődik, hogy megkezdenek a korcsmárosék egy új hordó bort, s azzal végződik, hogy ez a hordó is kiürült, megint újat kell csapra ütni. Közben nem történik semmi különös, csak éppen hogy a könyv írója mindenkit elkísér egy darabig élete útján, aki abból a hordóból iszik. Borzalmak labirintusa ez az egynéhány életút..." - írja e könyvről első méltatói között a korszak kiváló teológusa, Karácsony Sándor.
Mégis, mitől szép, értékes és letehetetlen végül is ez a könyv? Mert az újra felfedezésre érdemesített írónő -igazi Mater Dolorosaként- a megtévedtek, a bűnbeesettek iránti részvéttel írja meg a súlyos emberi eltévelyedések e korhű krónikáját.

Részlet a regényből
Előszó

Vajon mi lenne, ha vidám, kedves úri társaságban egyszerre felállna valaki, rámutatna a legrokonszenvesebb, legelegánsabb, legvidámabb frakkos úrra, és azt mondaná:
– Ez rablógyilkos! Óvakodjatok tőle!
Mindenki felháborodotan tiltakozna azonnal, mindenki a vádaskodó ellen fordulna; azok, akik le vannak kötelezve a frakkos, vidám úr iránt, akik üzleteket kötnek vele, vagy akik rokonszenvet éreznek iránta, különösen. Kiközösítenék a társaságból az ilyen embert, rágalmazónak minősítenék…
Mégis vállalom ezt az ellenszenves szerepet. Vádaskodnom kell. Valakinek meg kell tennie végre. Az úri cimbora, akit annyian becéznek, akiről suttognak ugyan egyet-mást, de aki kifogástalanul előkelő is tud lenni, és amellet hatalmas és nagyon befolyásos… rablógyilkos. Igen, az.
Ez a könyv durva és borzalmas, mert igaznak kellet lennie. Alkohol rabszolga-felügyelő Úrnak, a halál miniszterének, minden asszony és gyermek legszívtelenebb ellenségének ajánlom szívem mélységes gyűlöletével.
Kosáryné Réz Lola

I.
A zöld vetések között kis kék szoknyácska libeget. Eleinte nem tudta az ember, hogy csakugyan rongydarab-e, vagy valami pillangó, de amint lejjebb-lejjebb ért, a falu házai közelébe, tisztán látszott már, hogy egy szőke hajú leányka szoknyácskája. Naptól fakult kék karton volt. A gyermek mezítelen karját és lábát csípte a hideg szél, a haját is meg-megcibálta, utána rohant, mint valami vásott fiú. Megkönnyeztet e. De azért nem fordult vissza, ment tovább, szemben a hideg alkonyati széllel, mert tudta, hogy mennie kell.
Sötétzöld palackot vitt a hóna alatt . A palack üres volt.
Beért a házak közé. Innen is, onnan is kutyaugatás fogadta. A csorda most jött. Kolompszó hangzott a kút felől. Piros foltos fehér tehénkék ballagtak az útszélen hazafelé, s leharaptak it is, ott is egy maroknyi füvet, hogy addig se vesztegessék az időt, míg hazaérnek. A bika lesunyt fejjel jött az út közepén, mindenki megállt és az udvarokba húzódott előle. A kislány azonban nem mert megállani. Összeszorított a száját, és a kerítés mellé lapulva osont el a bika mellet , aztán futni kezdet , hogy mielőbb a kocsmába érjen.
A csorda felkavarta az út porát, s a kislány most ebben a porfelhőben szaladt. Olyan volt, mint valami kis angyal, aki repülni kezd, az ember egyre várta volna: most, most repül fel a földről kék ruhácskájában, sápadt arcocskájával, nagy ibolyakék szemével, hogy fenn a mennyországban, puha fehér bárányfelhők között lihegve megpihenjen, és mosolygó megkönnyebbüléssel nézzen le a földre, a bikára, a kavargó szemétre, szél csapkodta fákra, a zsúpfedeles apró házakra, mindenre, amit itt hagyott.
De nem repült fel, talán mert tudta, hogy kötelességei vannak, mint valami öregembernek.
Borért küldték.
A kocsma ajtaja előtt egy pillanatra mégis meg kellet állnia, mert elfulladt a lélegzete, és mert nagyon félt. Mély, rekedt hangok zsivaja, edénycsörömpölés, ?esztő kacagás hangzott ki onnan, és nehéz szag jött ki az üveges ajtó alul, ahol széles rés volt. A kislány leült a magas lépcsőre a küszöb előtt, ráfeküdt a küszöbre, és úgy próbált belesni az ajtó alatt, nincs-e odabenn a falu bolondja, a szegény néma Mári, mert attól még jobban borzadt, mint a részeg emberektől. De csak feketeséget látott, vak feketeséget, mintha éjszaka lenne odabent, pedig bizonyos, hogy világos volt egészen. A deszka dobogott, amint valaki közelebb jött az ajtóhoz, és csizmabőr, hagyma, petróleum, dohos fa, meg emberi izzadság szaga ütötte meg arcát.
A kislány reszketett. Harcot vívott benne a kötelesség meg a szabadulás ösztönös vágya, harcot vívott benne a kocsma iránti irtózás az apja iránt érzet félelmével. Minden este így volt, minden este meg kellett vívnia ezt a borzasztó harcot, és minden este győzött az apjától való félelem: tudta, hogy be kell mennie, és bement.
Feltápászkodott, és a borzalomtól fájó gyomrára szorítva egyik vékony kezecskéjét, megfogta a kilincset. Behunyta a szemét – imádkozott vagy gyűlölködött ebben a pillanatban? –, és gyorsan kinyitotta az ajtót, mielőtt meggondolhat a volna.
Az ajtó fölött megszólalt a csengő. Vékony hangú, csilingelő csengőcske volt, vidám és boldog, mintha nem tudná, hol van, mintha onnan felülről nem látná, mi történik lenn, a homályos söntésben meg ivóban, mintha csak felfelé figyelne mindig, a mennyezetre meg odakint az égboltra – mert nemcsak az ajtó alatt, de az ajtó fölött is volt egy kis rés, és látszott az égbolt.
A kislány megállt a küszöbön. Vadul dobogó szíve egy pillanatra megcsendesedet . Nem, a bolond Mári nincs ma itt.
A fal mellé húzódva, mintha a bika mellet kellene elmennie megint, odaosont a söntés ablakához, amelyen kihajolva a kocsmáros éppen most adott ki egy üveg bort, és vékony hangocskáján, mintha csak a csengő szólalt volna meg újra odafenn, szólt:
– Egy liter bort kérek!
– Egy litert a legolcsóbból! – szólt hátra a kocsmáros, és beseperte a pénzt, amit a kislány odatett az ablak párkányára. Fel kellet állnia lábujjhegyre, hogy elérje.
Aztán a kocsmáros eltűnt, és a kislány várni kezdett.

– Egy liter bort a legolcsóbból – szólt odabenn a kocsmáros megint.
Fiatal felesége a boltban volt, a söntés másik oldalán. Egy vevőt szolgált ki, akinek zsákvarró tűre volt szüksége. Már öt perce válogatott. Az asszony unta. Türelmetlen volt. Az járt az eszében, minek is ment férjhez egy falusi kocsmároshoz, akinél ilyen dolga van, miért nem maradt otthon inkább, vagy ment volna el másik kérőjével… Nem felelt az urának.
A boltban csend volt megint, csak a nagy bajuszú ember csizmája csikorgott, amint bütykös ujjai közé fogva a tűket sorra odavitte a világossághoz.
Az ivóban ittak. Egy ember énekelni kezdett, a többi kiröhögte.
A kislány vékony hangja félénken, siránkozva megszólalt a söntés ablakánál:
– Bácsi… egy liter bort kérek!
– Még nem kaptál?
– Pedig már fizettem is!
– Egy liter bort a legolcsóbból!
Csend lett megint. A kislány egészen az ablakhoz húzódott, hogy kéznél legyen, amint kiadják a palackot. Most már nem törődött volna vele, ha itt a bolond Mári. Csak a bort adják már ide, mert mi lesz otthon!
Amint fülelt, hallotta, hogy a kocsmáros a feleségével beszél. Veszekednek. Az asszony valami olyat mondott, hogy egyszerre nem lehet két helyen. Aztán a kocsmáros morgott. Üvegcsörömpölés hallatszott, mintha sok palackot rakosgatnának. A kisleány szíve elszorult rémületében. Sejtet e már, mi lesz a vége ennek. Istenem! Istenem! Igen, tudta, mit fog a kocsmáros mondani neki, még mielőtt kihajolt volna a söntésablakon:
– Várj egy kicsit, a legolcsóbb bor elfogyott, új hordót kell kezdeni.
– De én kikapok otthon! – fakadt sírva. Mint valami nagyon öreg asszony, felvete a szoknyája szegélyét, és törülgete a könnyeit mélyre hajtottfejjel.
– Miért kapnál ki? – vigasztalt a kocsmáros morgó hangján. – Megmondod, hogy nem volt lehúzva a bor. Majd én megmondom apádnak holnap, ha látom.
– Az késő lesz – mondta a gyermek.
A kocsmáros megint eltűnt.
– Istenem, Istenem! – sírt a kisleány hangosan.
– Miért is nem siettem jobban! Miért álltam meg a küszöbön! Akkor adták ki az utolsó palackot, mikor jöttem! Én kaphattam volna!
– Ne bőgj itt – mondta egy ember az asztalok mellől, és a kislány elhallgatott. Olyan csendben maradt, olyan mozdulatlan lett, mintha meghalt volna. Aztán, mikor úgy gondolta, hogy talán elfelejtkeztek róla, óvatosan sompolyogni kezdet a fal mentén kifelé. Tudta, hogy sokáig kell várnia. Megfogta a kilincset, kinyitotta… a csengő megszólalt… a gyermek kiment.
Az emberek tovább ittak.
A gyermek az udvarra került – tudta, hogy így fogja leghamarább megkapni a bort, a pince ajtaja előtt. Ott ült le egy kőre, és csendesen, valami leírhatatlanul kétségbeesett, alázatos, fáradt kifejezéssel az arcán várakozni kezdet – lábujjai közül szedeget e ki a port meg apró kavicsot.
A kocsmáros rosszkedvű volt, új vendég jött, a régieket sem hagyta szívesen egyedül az ivóban. Magyarázta a feleségének, hogy elviszik az üvegeket, és rászólt, hogy üljön be a söntésbe, míg ő lemegy a pincébe borért. De az asszony nem akart a söntésbe beülni. Szeszélyes kedve volt, mindenféle komédiákat talált ki. Azzal vádolta az urát, hogy túl akar adni rajta, azt akarja, hogy valamelyik részeg szemet vessen reá, s aztán azt mondhassa, hogy ő a hibás. Nem, azt már nem. Ő a boltban marad. Azt sem lehet úgy hagyni. Két helyen pedig, mint azt már sokszor mondta, nem lehet egyszerre az ember, elég gyalázat, hogy ezt kívánja a feleségétől.
A kocsmáros kijött az udvarra félrehajtott kötényével, és káromkodott, amint körülnézet minden irányban. Nem látott senkit. Két kezét a szája mellé tartva ordítani kezdett:
– Gábor bácsi! Gábor bácsi!
Bekiáltott a bolt felé:
– Hol van az a vén disznó?
– Tudod, hol van – felelte sírós hangon az asszony. – Te mondtad neki, hogy tisztogassa ki a gödröt.
A kocsmáros átment az udvaron, áthajolt a kerítésen, s még egyszer ordított, most már a kert felé:
– Gábor bácsi!
Gábor bácsi engedelmesen jött. Letet e a kezéből a lapátot, és igyekezet loholva az udvar felé. Hosszúra nyúlt, agyagszínű öregember volt, a ruhája, az elébe kötött zsákból szakított kötény, a haja, a szakálla, az arca, a keze: minden agyagszínű. Még a szeme is, ha kinyitotta nagy ritkán.
– Na, hiszen itt vagyok!
Olyan nehéz léptekkel jött, olyan csoszogva, mintha minden esztendejét a vállán kellene cipelnie.
– Itt a kulcs – mondta a kocsmáros. – Lemegy a pincébe. A jobb oldali ászokfán van egymás mellet három hordó. Kettő üres, a harmadik tele van. Ebből fog fejteni. Lehúz hat üveggel. Érti? Kihozza a bort az ivóba. Egy üveget ad ennek a kislánynak. De nehogy inni merjen a lopóból! Mert én pontosan tudom, hány liter van abban a hordóban, és ha a végén nem jön ki a számítás, akkor, azt a hétszentségit magának, Gábor bácsi, olyan pofont kap, amilyet még soha életében!
Gábor bácsi megtörülget e reszkető fekete kezét a zsákkötényben, úgy fogta meg a kulcsot, aztán hóna alá vette a hat üveget is, és eltűnt a pincegádorban.
A jobb oldali ászokfán ott feküdt a három hordó, megkopogtat a az elsőt. Üres. A másodikat. Az is üres. A harmadikat. Bólintott. Teli.
Leült a hordó mellé, és töprengett. Kellemes, langyos levegő volt a pincében. És jó szag. Régi időkre emlékeztető. Amikor még az övé volt itt minden, és az unokaöccse, a mostani kocsmáros talán meg sem született. Abból a hordóból ivott, amelyikből tetszet neki, és senki nem számoltat a meg érte… Nem tudta már egészen biztosan, igaz volt-e ez, vagy csak úgy álmodta, mint sok egyéb mindent, de azért lehetett rajta töprengeni. Végre lassan mégis felállt, nagy körülményességgel kiszedte a dugót a hordóból, és beleszagolt.
Elismerően bólintott.
A lopó ott volt a régi helyén, a falpárkányon. Talán századok óta feküdt ott mindig – mert régi volt a pince. Valamikor vár állott itt, a kocsma helyén, annak a félig beomlott pincéje tartozott a házhoz. Gábor bácsi olyan volt a homályos, boltozatos pince helyén, egyetlen gyertya libegő világosságában, mintha a régmúltból kelt kísértet lenne, amint előjött agyagos sírjából, mert megszomjazott.
Felhúzta az első korty bort. Jóleset neki. Óh, ha legalább ne lennének az emberek olyan gonoszak, hogy olyasmit kívánnak másoktól, amit ők maguk nem bírnak megtenni! Vajon a kocsmáros fejtene ebből a hordóból anélkül, hogy megkóstolná?
Lassan, jóízűen szürcsölt. Közben észrevette, hogy a dugó rosszul van betéve, kikaparta a körmével. Kicsi volt. Belecsúszott. Utánanyúlt a hűvös borba. Mást keresett. Megigazgatta. Lucskos kezéről is leszürcsölte a bort. Aztán fogta az első üveget, megtörülgette a száját a tenyerével, mert homokos lett a pince földjén. De újra letette. Még egyet ivott.
Egyszerre meghallotta a kocsmáros rekedt hangját odafentről:
– Még mindig nincs itt a vén disznó?
Vékony gyermekhang felelt sírva, szorongó ijedelemmel reá:
– Még nincs!
Sötét árnyék jelent meg a pince ajtajánál:
– Siessen, azt a mindenit magának!
– Sietek én! – felelt vissza Gábor bácsi, mintha a sírból beszélne, s a penészedő szemfedőben megfázott volna, attól lenne olyan rekedt. – Hogyne sietnék? Nem lehet azt csak úgy összevissza csinálni! Kicsi volt a dugó!
A kocsmáros eltűnt, s Gábor bácsi most már igazán felvet e az első üveget. Újra homokos lett. Újra megtörülget e. Újra húzott egyet a lopóból. Nem volt olyan gyakori eset, hogy őt a pincébe engedték volna, ki kellet használni… Dünnyögve kuporodott le a hordó mellé kicsit pihenni. Megtörülközött. Jó kedve kezdet lenni. Már nevetet is, amint törölte sorra a hat üveget.
Mikor felbotorkált vele az üregből, a kocsmáros ott állt az ajtóban, a gyermek pedig mellette sírt.
– Itt van már! – kiáltott a kocsmáros. – Jöjjön csak ide, vén disznó!
Gábor bácsi szolgálatkészen igyekezett, hadd lássák, hogyan siet a munkájával. Hozta a hat üveget. A kocsmáros gondosan átvet e tőle, egyet odaadott a gyermeknek, aki futni kezdet vele, ki a kapun, el a sötétedő este árnyékai között, mikor már csak az utolsó volt Gábor bácsinál, azt is a kezébe fogta, s közben a másikkal akkora pofont adott neki, hogy Gábor bácsi leült a földre.
– Ezért hívtál? – dünnyögött ködös szemmel az öregember, de a kocsmáros akkor már benn volt az ivóban.
Vagy huszonöt esztendővel ezelőtt ugyanezen a helyen bablugas állott. A lugasban Gábor bácsi ült, vasárnap délután volt, ivott és unatkozott . A felesége elment a litániára. Hiába nézet körül, nem volt kibe belekötni.
Meglátta kis unokaöccsét ott ődöngeni a kapuban. Hátulgombolós nadrágjából kockás ing fityeget elő. Az orrát törülgette.
– Gyere csak ide! – hívogatta. – Kapsz cukrot!
A gyerek eleinte félt, de aztán mégis odajött. Gábor bácsi elkapta, a térdére fektet e, szétnyitotta nadrágját, és jó néhányat húzott reá kemény tenyerével.
– Nesze! Itt a cukor.
Harsány nevetéssel nézte, amint a fiú bőgve, a testét tapogatva szalad kifelé az udvarból, s nagyot ivott utána. Megvolt a vasárnapi mulatsága mégis.
Lehet, hogy mind a ketten elfelejtet ék már ezt a régi vasárnapot. De a fi ú mégis visszaadta a kölcsönt, mert ez a törvény.

---

A kisleány kék szoknyácskája egyre magasabban, egyre magasabban libegett a vetés között. Sötétedet már, alig lehetet látni.
Fenn, a dombtetőn, a sok ferde fedelű ház közül egyikben apja várta. Már nem is káromkodott. Már nem is szólt semmit. Már egészen csendes volt. Csak a szeme égett feketén és vészt jóslóan. Az asszony remegő szívvel imádkozott, tett-vett. Óh, bár ütné meg őt! Óh, bár hurcolná végig az udvaron a hajánál fogva… Csak azt a gyönge gyermeket ne bántsa…
A kis kék szoknyácska meglibbent a kapuban.
Torkaszakadtából kiáltotta a gyermek:
– Nem volt lehúzva a bor! Nem volt lehúzva a bor!
– Nem volt lehúzva a bor? – ordította az apja, és felemelte nagy furkósbotját. – Nesze!
Az asszony sikoltott. A gyermek némán eset össze. A férfi kezében ott volt a bor, annak már nem eset baja. Ment be a házba.
Ettől az estétől fogva meg volt pecsételve a sorsa a kékszoknyás, angyalarcú kisleánynak.
Hosszú senyvedés után összenő majd törött lábcsontja, de ferdén. Sánta lesz egész életében. Nem játszhat többé a virágos réten vasárnap délutánonkint, nem szedhet pipacsot meg libavirágot a többiekkel, nem kergetőzhet… nem énekelhet velük. Csúfolni fogják. Sánta béka lesz a neve. És ha megnő, ott marad örökre részeges apja, a gyilkosa mellett, nem lesz, aki megszabadítsa, aki elvigye onnan, lehet, új rabszolgaságra, de mégis más életre, reménységre. Egész életében ott kell szolgálnia, ahol megszületet , ha pedig megöregszik, nem lesz senk?e, csak ütik-dobják majd… És nem fogja megismerni vigasztaló, csodatevő balzsamát sem a szerelemnek, sem a gyermekgügyögésnek.
Hogy miért? Mert a kocsmában elfogyott a legolcsóbb bor, és várni kellett, míg felhozzák a pincéből.

A Kiadó engedélyével.