FőképJól emlékszem arra a reggelre: szürke és havas volt, odakint igazi hóvihar tombolt. Talán éppen az ellentét következtében, mivel testem itt volt, a téli Urálban, tekintetem értetlenül követte az ablaküvegen lefolyó vízcseppeket, míg gondolataimban a trópusok meleg vizű, óceáni éjszakája jelent meg, ahol meztelen holttest ringatózik a tenger lankás, homokos partjára ki-kicsapó, foszforeszkáló habokban. Épp az előbb kaptam a Központtól az információt a harmadik halálesetről a Matuku-szigeten.
Ebben a pillanatban jelent meg előttem Tojvo Glumov, s én a látomást elhessegetve leültettem, s megkértem, hogy beszéljen.
Minden különösebb bevezetés nélkül megkérdezte tőlem, befejezettnek tekintjük-e a Bromberg doktor halálának körülményeiről folytatott vizsgálatot.
Némileg meglepődve azt feleltem neki, hogy voltaképp semmiféle vizsgálat nem volt, mint ahogy semmiféle különleges körülmény nem merült fel a másfél évszázados öreg halála kapcsán.
Akkor viszont hol vannak Bromberg doktor feljegyzései – a Monokozmoszról?
Megmagyaráztam neki: a legvalószínűbb, hogy ilyen feljegyzések egyáltalán nem is léteztek. Bromberg doktor levele – fel kell tételeznünk, hogy improvizáció volt. Bromberg doktor remek improvizátor volt.
Úgy kell ezt értenie, hogy Bromberg doktor levele és halálának híre, amit Makszim Kammerer közölt az Elnökkel, teljesen véletlenül került egymás mellé?
Néztem őt, határozottan összeszorított, vékony ajkát, konokul leszegett homlokát a rá hulló fehér hajtincsek alatt, s teljesen világos lett számomra, mit akart most tőlem hallani. „Igen, Tojvo, fiacskám – szerette volna hallani. – Nekem is az a véleményem, mint neked. Bromberg sok mindent megsejtett, s a Vándorok eltették őt láb alól, felbecsülhetetlen értékű iratait pedig elrabolták.” Természetesen semmi ilyesmit nem gondoltam, és semmi ilyesmit nem is mondtam Tojvo fiamnak. Miért kerültek ezek a dokumentumok egymás mellé; ezt magam sem tudtam. Legvalószínűbb, hogy tényleg véletlenül, így is magyaráztam neki.
Erre megkérdezte tőlem, kerültek-e gyakorlati kidolgozásra Bromberg ötletei.
Azt feleltem, hogy ezt a kérdést még vizsgálják. A szakemberek által ajánlott mind a nyolc modell szerfölött vitatható. Ami pedig Bromberg ötleteit illeti, a jelenlegi helyzet nem túlságosan kedvező ahhoz, hogy komolyan foglalkozzanak velük.
Ekkor Tojvo összeszedte bátorságát, és egyenest a mellemnek szegezte a kérdést: szándékomban áll-e nekem, az osztályvezető Makszim Kammerernek, kidolgozni Bromberg ötleteit. Nos, ekkor végre lehetőségem nyílt, hogy örömet szerezzek neki. Azt hallotta ugyanis válaszul tőlem, amit akart.
– Igen, fiacskám – mondtam neki. – Éppen ezért vettelek téged magamhoz az osztályra.
Boldogan távozott. Természetesen sem ő, sem én nem sejtettük-akkor, hogy éppen ebben a percben tette meg az első lépést a Nagy Felismerés felé.
Én gyakorló pszichológus vagyok. Ha valakivel dolgom van, álszerénység nélkül állíthatom, minden pillanatban nagyon pontosan érzem lelkiállapotát, gondolatai menetét, s meglehetősen eredményesen előre megjósolom tetteit. Ha viszont megkérdeznének róla, hogyan sikerül ez nekem, mi több, arra kérnének, hogy rajzoljam le, szavakkal magyarázzam meg, miféle kép áll összes tudatomban, szerfölött nehéz helyzetbe hoznának. Mint bármelyik gyakorló pszichológus, kénytelen lennék én is a művészet vagy az irodalom világából venni analógiákat. Hivatkoznék Shakespeare vagy Dosztojevszkij, Sztrogov vagy Michelangelo, esetleg Johann Surd hőseire.
Így hát Tojvo Glumov a mexikói Riverára emlékeztetett. Jack London minden szöveggyűjteményben fellelhető novellájára gondolok: XX. század. Vagy talán a XIX., már magam sem emlékszem.
Tojvo Glumov foglalkozását tekintve Progresszor volt. A szakemberek azt mondták nekem, hogy igazi, klasszis Progresszor válhatott volna belőle, profi Progresszor. Ragyogó képességekkel rendelkezett. Tökéletesen tudott uralkodni magán, hihetetlenül hidegvérű volt ritka gyors reakcióképességgel, született színész volt és mestere az alakváltoztatásnak. S lám, alig több mint három év progresszori munka után minden különösebb ok nélkül beadta a nyugdíjkérelmét, és visszatért a Földre. Alighogy túljutott a rekondicionáláson, beásta magát a központi adatbázisba, és különösebb nehézség nélkül kiderítette, hogy bolygónkon a Konbiz–2 az egyetlen olyan szervezet, melynek köze lehet az ő új céljaihoz.
2194 decemberében jelent meg nálam, tele volt hideg elszántsággal, hogy újból és újból válaszoljon a kérdésekre, miért történt, hogy a sokat ígérő, abszolút egészséges, mindenki által támogatott szakember hirtelen otthagyta munkáját, mestereit, társait, tönkretette a gondosan kidolgozott terveket, s eloszlatta a vele kapcsolatos reményeket. Magától értetődik, hogy én semmi ilyesmit nem kérdeztem tőle. Egyáltalán nem érdekelt, miért nem akar többé Progresszor lenni. Engem az érdekelt, miért akart váratlanul ellenprogresszor lenni, ha szabad ezt mondanom.
Válaszát jól megjegyeztem. Ellenszenvet érez a progresszorság eszménye iránt. S ha lehet, nem szeretne belemerülni a részletekbe. Egyszerűen ő, noha Progresszor, megveti a progresszori hivatást. S ott (mutatóujjával a háta mögé bökött) egy nagyon triviális gondolat jutott az eszébe: amíg ő buzogányát lóbálva és kardjával hadonászva az arkanari terek macskaköveit koptatja, itt (mutatóujjával a lába alá bökött) egy, a szivárvány minden színében pompázó, divatos ballonkabátot viselő, ügyeskedő alak, hátán a maszkírozó berendezéssel vidáman sétál Szverdlovszk terein. Amennyire előtte, Tojvo Glumov előtt ismeretes, ez az egyszerű gondolat keveseknek jut az eszébe, ha pedig az eszükbe jutott, akkor is ostobán humoros vagy romantikus köntösben. Őt viszont, Tojvo Glumovot ez a gondolat nem hagyja nyugton: semmilyen istenségnek nem engedhetjük meg, hogy beleavatkozzék ügyeinkbe, istenekre nincs szükség nálunk a Földön, mivel „az isteni jóság – szél, mely nemcsak vitorlákat feszít, de vihart is kavar”. (Később nagy nehezen megtaláltam ezt az idézetet – kiderült, Verblibentől van.)
Különösebb vizsgálódás nélkül is rájöhettem, hogy egy fanatikus áll előttem. És sajnos, mint minden fanatikus, rendkívüli túlzásokra hajlamos ítéleteiben. (Vegyük csak a progresszorságra vonatkozó kijelentéseit, amelyekről majd még szó esik.) Egy katolikus, mégpedig olyan katolikus, aki hitében magán a római pápán, vagyis rajtam is túltesz. De kész volt cselekedni. S minden további felesleges szófecsérlés nélkül felvettem, s nyomban megbíztam „Az öreg hölgy látogatása” témával.
Kitűnő munkaerőnek bizonyult. Energikus és kezdeményező volt, nem ismerte a fáradtságot. S – ez nagyon ritka tulajdonság az ő korában – nem ábrándították ki a kudarcok. Negatív eredmény nem létezett számára. Mi több, a nyomozás során kapott negatív eredmények ugyanúgy örömmel töltötték el, mint a ritkábban adódó pozitívak. Mintha kezdettől fogva arra készült volna, hogy életében semmi lényeges dologra nem derít fényt, s megvolt az a képessége, hogy örüljön az alig-alig gyanús rendkívüli esetek (gyakran meglehetősen unalmas) elemzésének. Figyelemre méltó, hogy régebbi munkatársaim – Grisa Szeroszovin, Sandro Mtbevari, Andrjusa Kikin és mások – mintha jelenlétében összeszedték volna magukat, abbahagyták az elménckedést, sokkal kevesebbet ironizáltak, és többet foglalkoztak az üggyel, nem mintha példát vettek volna róla, erről szó sem lehetett, túlságosan  fiatal volt számukra, túlságosan zöldfülű, de valósággal megfertőzte őket komolyságával, azzal, ahogy a munkára összpontosított. Azt hiszem, leginkább az lepte meg őket, milyen elszánt gyűlölet tölti el munkája tárgya iránt, ezt néha sejteni lehetett, s ez egyébként társaiból teljesen hiányzott. Véletlenül egyszer Grisa Szeroszovin jelenlétében megemlítettem a barna bőrű kisfiút, Riverát, s hamarosan észrevettem, hogy mindnyájan elővették és újraolvasták Jack Londonnak ezt a novelláját.
Akárcsak Riverának, Tojvónak sem voltak barátai. Hű és megbízható kollégák vették körül, s ő maga is hűséges és megbízható partner volt bármilyen ügyben, barátokra azonban végül sohasem tett szert. Feltételezem, azért, mert túlontúl nehéz dolog volt a barátjának lenni: soha és semmiért nem volt elégedett önmagával, éppen ezért soha, semmiben nem tett engedményt környezetének. Volt benne egyfajta kíméletlen céltudatosság, amit előtte csak a legnagyobb tudósoknál és sportembereknél tapasztaltam. Ugyan miféle barátságról lehetett esetében szó...
Mellesleg volt egy barátja. Gondolok itt a feleségére, Aszjára, Anasztaszja Pavlovna Sztaszovára. Amikor megismerkedtem vele, apró termetű, bájos asszony volt, eleven, akár a higany, csípős nyelvű, s hajlamos a hirtelen véleménynyilvánításra és a hebehurgya ítélkezésre. Ezért házukban a légkör mindig közel állt a háborúhoz, s kész gyönyörűség volt figyelni (kívülállóként) örökösen fellángoló szópárbajaikat.
Ez annál is meglepőbb volt, mert szokásos környezetében, vagyis munka közben, Tojvo inkább tétovázó és szófukar férfi benyomását keltette. Mintha állandóan valamilyen fontos, gondosan végiggondolt ötlet tartaná rabul. De nem Aszja társaságában. Vele Démoszthenész, Ciceró, Pál apostol volt, kinyilatkoztatott, maximákat alkotott, az ördög vinné, még ironizált is! Nehezen tudnák elképzelni, mennyire eltérő volt ez a két ember: a hallgatag és tétovázó, munkahelyi Tojvo Glumov és az eleven, csevegő, filozofáló, örökösen eltévelygő, ám tévedéseit szenvedélyesen védelmező, otthoni Tojvo Glumov. Otthon még enni is jóízűen evett. Sőt voltak kedvenc ételei. Aszja élelmiszeripari árukóstoló volt, és mindig maga főzött, így szokta meg anyjánál, így volt nagyanyja háztartásában is. Ez a Tojvo Glumovot lelkesítő hagyomány évszázadokra nyúlt vissza a Sztaszov családban, azokra az elképzelhetetlenül távoli időkre, amikor még nem volt molekuláris konyhaművészet, s egy hétköznapi vagdalt hús különböző, roppant bonyolult és nem túlságosan étvágygerjesztő műveletek során készült el.
S Tojvónak még volt édesanyja. Mindennap, akármit csinált, akárhol volt, feltétlenül szakított magának egy percet, hogy felhívja videotelefonon, s legalább néhány szót váltson vele. Ezt ők „ellenőrző hívásnak” nevezték. Jó néhány évvel ezelőtt ismerkedtem meg Maja Tojvovna Glumovával, megismerkedésünk körülményei azonban annyira gyászosak voltak, hogy a későbbiekben többé sohasem találkoztunk. Nem az én bűnöm volt ez. S egyáltalán, senki nem volt ebben bűnös. Egy szó, mint száz, szerfölött rossz véleménnyel volt rólam, s Tojvo ezt tudta. Soha nem beszélgetett velem édesanyjáról. Vele viszont többször is beszélgetett rólam – erről jóval később szereztem csak tudomást.
Ez a kettősség kétségkívül idegesítette és nyomasztotta. Nem hinném, hogy Maja Tojvovna valami rosszat mondott volna neki rólam. Az pedig végképp valószínűtlen, hogy elmesélte volna fiának Lev Abalkin pusztulásának iszonyú történetét. A legvalószínűbb, hogy amikor Tojvo szóba hozta közvetlen felettesét, anyja hidegen kitért a téma elől. Ám ez is bőven elegendő volt.
Hiszen én Tojvónak nem egyszerűen a főnöke voltam. Lényegében egyetlen cinkostársa voltam, az egyetlen ember az átfoghatatlanul nagy Konbiz–2-ben, akivel abszolút komolyan, minden köntörfalazás nélkül beszélhetett arról a problémáról, amely maradéktalanul a hatalmába kerítette. Mi több, óriási tekintélyem volt előtte. Akárhogy is vesszük, főnöke a legendás Mak Szim volt! Tojvo még a világon sem volt, amikor Mak Szim a Szarakson már fénytornyokat robbantott, és harcot vívott a fasisztákkal. Az utolérhetetlen Fehér Vezér! A „Vírus” hadművelet szervezője, akit a Szuperelnök a Big-Bag előnévvel tüntetett ki! Tojvo még iskolás volt, amikor Big-Bag behatolt a Szigetbirodalomba, közvetlenül a fővárosába... az első s mellesleg az utolsó földi ember volt, aki ezt megtette. Természetesen ez a Progresszor hőstette volt, de hiszen már kimondtuk, egy Progresszorral csak egy másik Progresszor tud elbánni! Tojvo pedig lelkesen hirdette ezt az egyszerű eszmét.
És még valami. Tojvónak fogalma sem volt, mit fog tenni, amikor végre felfedezi, hogy a Vándorok beleavatkoznak földi ügyeinkbe, s ez teljes bizonyosságot nyer. Semmiféle történelmi analógia nem segítette itt a földi Progresszorok évszázados tevékenységét. Trukanszkij herceg számára egy leleplezett földi Progresszor démon vagy legalábbis gyakorló varázsló volt. A Szigetbirodalom kémelhárítója szemében ugyanez a Progresszor a szárazföldről odakerült agyafúrt kém volt. S ugyan kicsoda egy leleplezett Progresszor Vándor a Konbiz–2 munkatársa számára?
A leleplezett varázslót máglyára kellett vetni; az se lenne rossz, ha kőbarlangba zárhatnák, s arra kényszerítenék, hogy saját ürülékéből készítsen aranyat. A szárazföldről beszivárgott agyafúrt kémet vagy be kellett szervezni, vagy meg kellett semmisíteni. De mit kell tennünk a leleplezett Vándorokkal?
Tojvo nem tudta, mit válaszoljon erre és az ehhez hasonló kérdésekre. A többség ezeket a kérdéseket nem tartotta korrektnek. „Mit kell tenned, ha motorcsónakod propellerére rácsavarodott egy vízimanó szakálla? Le kell tekerned róla? Vagy kíméletlenül le kell vágnod? Vagy el kell csípned a vízimanót?” Tojvo velem erről nem beszélt. S azt hiszem, azért nem beszélt velem, mert már a legelején arról győzte meg önmagát, hogy Big-Bag, a legendás Fehér Vezér, az agyafúrt Mák Szim már réges-régen mindent végiggondolt, végigelemezte az összes lehetséges változatot, részletesen kidolgozott mindent, és tervét jóváhagyatta a legfelsőbb vezetéssel.
Nem ábrándítottam ki. Egy bizonyos ideig.
Meg kell mondanom: Tojvo Glumov nem volt mentes az előítéletektől. (Ugyan, lehetett-e ez másképp ilyen fanatizmus mellett?!) Például sehogy sem akarta elismerni, hogy összefüggés van saját témája, „Az öreg hölgy látogatása” és a nálunk már régóta kutatás alatt álló téma, a „Rip van Winkle” között. Emberek egészen váratlan és teljességgel megmagyarázhatatlan eltűnése a hetvenes-nyolcvanas években s ugyanilyen váratlan és megmagyarázhatatlan visszatérésük volt a „Bromberg- memorandum” egyetlen momentuma, amelyet Tojvo egyáltalán nem akart elemezni és általában figyelembe venni. „Itt Bromberg valamit elírt” – bizonygatta. – „Vagy helytelenül értelmezzük. Mi szükségük van a Vándoroknak arra, hogy emberek megmagyarázhatatlan módon eltűnjenek?” S ezt annak ellenére mondta, hogy a „Bromberg-memorandum” katekizmusává, munkaprogramjává, egész életre szóló munkaprogramjává lett. Nyilván képtelen volt s nem is akarta elfogadni, hogy a Vándorok természetfeletti hatalommal rendelkeznek. Ha ezt beismeri, munkája teljesen elveszíti értelmét. Való igaz, mi értelme nyomozni, kutatni, majd elfogni olyan lényt, mely bármely pillanatban elpárologhat, majd egy másik helyen újból összeáll?
Annak ellenére, hogy hajlott mindenféle előítéletekre, sohasem próbált harcolni már megállapított tényekkel szemben. Emlékszem, hogy még egészen zöldfülű neofitaként meggyőzött, hogy csatlakozzam a Matuku-szigeten történt tragédia kivizsgálásához.
Ezzel az üggyel magától értetődően az Óceánia szektor foglalkozott, ahol hallani sem akartak semmiféle Vándorokról. Ám az ügy rendkívüli volt, ilyenre régebben nem volt precedens (őszintén remélem, hogy a jövőben többé semmi ilyesmi nem fordul elő). S minket Tojvóval minden ellenkezés nélkül bevontak az ügybe.
A Matuku-szigeten emberemlékezet óta ott emelkedett egy ősrégi, félig összedőlt rádióteleszkóp. Ki építette fel és miért – végül nem sikerült megállapítani.
A szigetet lakatlannak tartották, csak delfinidomárok csapatai látogatták néha s véletlenül odakeveredett párocskák, akik az északi part áttetsző vizű öblöcskéiben gyöngyöt kerestek. Nemsokára ismeretes lett, hogy néhány éve már ott él egy Nagyfejű család. (Manapság már kezdik elfelejteni, kik is ezek a Nagyfejűek. Emlékeztetem rá önöket: a Szaraks bolygóról származó értelmes kinoidok, akik egy időben igen közeli kapcsolatban álltak a földiekkel. Ezek a nagy fejű, beszélő kutyák szívesen kísérgettek bennünket a világűrben, sőt, bolygónkon még valamiféle diplomáciai képviselettel is rendelkeztek. Vagy harminc esztendeje elhagytak bennünket, s többé nem léptek kapcsolatba az emberekkel.)
A sziget déli oldalán volt egy kerek, vulkanikus eredetű öböl. Leírhatatlanul mocskos volt, partjait undorító hab borította. Úgy látszott, hogy ez a mocsok szerves eredetű, mivel hihetetlen tömegben vonzotta magához a madárrajokat. Különben az öböl vize élettelen volt. Még a moszatok is kelletlenül szaporodtak benne.
Ezen a szigeten történtek a gyilkosságok. Emberek gyilkolták egymást, és ez olyannyira iszonyatos volt, hogy néhány hónapig nem akadt ember, akit rávitt volna a lélek, hogy közölje ezeket az eseményeket a tömegkommunikáció csatornáin.
Igencsak gyorsan kiderült, hogy az egészben a bűnös – pontosabban, az egésznek az oka – egy gigászi méretű szilúr kori polip, egy, az  őskorból származó rettenetes lábasfejű, amely egy ideje tanyát vert a vulkanikus öböl fenekén. Nyilván egy tájfun vetette oda. A szörnyeteg biomezeje időről időre a felszínre tört, és nyomasztó hatással volt a magasabb szervezettségű élőlények pszichikumára, így többek között az embereknél katasztrofálisan lecsökkentette a cselekvés motivációs szintjét; a polip biomezejébe kerülve az egyén elveszítette szociális érzékét, képes volt megölni az ingét véletlenül vízbe ejtő barátját. S meg is tette.
Így hát Tojvo Glumov a fejébe vette, hogy ez a polip nem más, mint a Monokozmosz Bromberg által megjósolt képviselője, kialakulásának egy bizonyos szakaszában. Be kell ismernünk, hogy kezdetben, amikor még egyáltalán nem álltak rendelkezésünkre tények, fejtegetései eléggé meggyőzőnek tűntek (ha egyáltalán szó lehet meggyőző erőről ott, ahol a logika fantasztikus feltételezésen alapul). S látni kellett volna, hogyan visszakozott az újabb és újabb adatok hatására lépésről lépésre, melyeket a lábasfejűek és a paleontológia szakemberei napról napra elénk tártak...
A kegyelemdöfést végül egy biológia szakos egyetemi hallgató adta meg, aki Tokióban előhalászott egy tizenharmadik századbeli kéziratot, ahol egy ilyen vagy hozzá hasonló szörny leírására talált (idézem a naplót): „A keleti tengerekben látni töméntelen hosszú lábú, bíborszínű katacumoridakót, kerek házából bújik ki, harminc láb hosszú éles fogai és csápjai vannak, szeme mintha rothadt lenne, egészen benőtte a hályog. Amikor a felszínre emelkedik, s laposan szigetként elnyúlik a vízen, bűzt áraszt és valami fehér váladékot, hogy magához csalogassa a halakat és a madarakat. Amikor pedig azok köré gyűlnek, karjaival elkapdossa és válogatás nélkül befalja őket. Holdfényes éjjeleken a vízen ringatózva fekszik, szemét az égboltra szegezi, és a tenger mélyéről ábrándozik, amely kivetette. Ábrándjai oly komorak, hogy megrémisztik az embereket, s ettől tigrishez válnak hasonlatossá.”
Emlékszem, miután ezt elolvasta, Tojvo néhány percig mélyen eltöprengve hallgatott, majd hangosat sóhajtott – úgy láttam, hogy megkönnyebbülten –, és így szólt: „Igen. Ez nem az. S jó, mert borzalmasan undorító.” Elképzelései szerint a Monokozmosz, bár lehet visszataszító lény, de nem ennyire. A Monokozmosz a szilúr kori polip köntösében nem fért bele elképzeléseibe. (S éppen ezért nem fért bele ez a lábasfejű a szakemberek elképzeléseibe sem – mérgező biomezejével, széthúzható páncéljával és életkorával, mely négyszázmillió évnél is több volt.)
Az első komoly ügy tehát, amelybe Tojvo Glumov belefogott, eredménytelenül ért véget. Ilyen  fiaskó  később jó néhányszor előfordult vele, s ekkor, a 2198-as esztendő derekán megkért, engedélyezzem, hogy foglalkozhasson a tömeges fóbiák anyagával. Engedélyeztem neki.

© 2011, Metropolis Media Group Kft.