FőképBevezetés

Én mindentől félek.
– Stephen King

Aligha meglepő, hogy Stephen King létezésének minden másodpercét a félelmei uralják. Körülveszik őt, és aki csak egyetlen regényét is olvasta, tudja, hogy a legártatlanabb tényező a rettenet szálláscsinálójává válhat.
King az évek során különféle időszakokban félelmei valóságos katalógusát hordta össze: sötétség, kígyók, patkányok, pókok, vizenyős dolgok, pszichoterápia, alaktorzulások, bezártság, halál, írásképtelenség, repülés – tessék kitölteni az üresen hagyott részeket, a lista hosszúra nyúlik. Önjellemezése szerint „Paranoia Népköztársaság” állandó lakosa.
Különösen árulkodók a tizenhármas számtól való irtózását – triszkaidekafóbiáját – taglaló eszmefuttatásai. „A 13-as szám elmaradhatatlanul föl-alá húzogatja jó öreg fagyos ujját a gerincemen” – írta. „Írás közben soha nem hagyom abba a munkát úgy, hogy az oldalszám 13 vagy annak többszöröse; tovább gépelek, amíg veszélytelen számhoz nem érek.
A hátsó lépcsőmön az utolsó két fokot mindig egyszerre teszem meg, ezáltal tizenkettővé változtatom a tizenhármat. Elvégre 1900 tájáig tizenhárom lépcsőfok vezetett föl az angol bitófákhoz. Ha olvasok, nem állok meg a 94., 193. és 382. oldalon, mivel ott a számjegyek összege tizenhárom.”
Képben vagyunk. King – aki jobb szereti, ha Steve-nek szólítják – írásaiban igen szívesen támaszkodik félelmeire, ugyanakkor azonban részben éppen azért ír, hogy megkísérelje kifullasztani, elfojtani azokat, egyszer s mindenkorra megadja nekik a kegyelemdöfést, hogy soha többé ne kínozzák őt.
Na persze. Ezt maga sem hiszi el.
Csak olyankor tudja kirekeszteni őket, ha ír. Mihelyt nekigyürkőzik, és magával ragadja egy bizonyos félelemről szóló történet, a félelem már el is múlt, legalábbis időlegesen. Olyan gyorsan és szenvedélyesen ír, ahogy csak bír, mert ha van valami, amit Stephen King több évtizedes írás után tud, hát a következő: abban a pillanatban, ahogy megáll a toll vagy kikapcsolódik a számítógép, a félelmek nyomban ismét rárontanak, újabb csörtére készek.
Noha fél a lélekgyógyászoktól, egyszer fölkeresett egyet. Amikor sorolni kezdte félelmeit, a terapeuta félbeszakította, arra biztatta, hogy úgy képzelje maga elé a félelmét, mint egy golyót, amit a markába zárhat. Csak ennyit tehet, hogy ne akarjon világgá futni előle. „Hölgyem, önnek fogalma sincs, mennyi félelmem van – felelte King. – Futball-labdányira talán összenyomhatom, de a félelemből élek, és ennél jobban nem tudom lekicsinyíteni.”
Dennis Miller egykori televíziós beszélgetőshow-jában Steve izgatottan fedezte föl, hogy rokon lélekre talált a félelem birodalmában. A két férfi a repüléstől való közös rettegésükről diskurált, és King előállt azzal az elméletével, miszerint a gép utasainak kollektív félelme segít a szerencsétlenség elkerülésében.
„Persze – bólogatott hozzáértően Miller. – Testünk dermedtségének mértéke tartja fenn a szárnyakat.”
Steve erre kifejtette, hogy nem egészen. „Ez okkult dolog, és akinek egy szemernyi agya is van, tudja, hogy nem így működik. Hárman-négyen annyira rémültek a gépen, hogy szinte eszüket vesztik. Mi tartjuk fenn. Az olyan járattól kell félni, amelyiken senki sem fél a repüléstől. Azok a gépek szoktak lezuhanni. Nekem elhiheti.”
A nézőtéren itt-ott ideges kacaj hallatszott. A két férfi hunyorogva nézett a reflektorfénybe, majd egymásra. Ezek azt képzelik, hogy viccelünk?

*

Félelem nélkül mire jutott volna Stephen King? Szinte úgy fest, mintha kötődne a szorongásához, mintha az is ugyanúgy felpörgetné, ahogyan a szesz meg a drogok, amelyek függőségében évtizedeken át élt. Még csak nem is rejti véka alá a szerek elleni élethossziglani küzdelmét.
„A függőséget előidéző sokféle anyag mind a munkánk árnyoldalához tartozik – jelentette ki. – Szerintem ez is része annak a megszállottságnak, amely eleve íróvá tesz bennünket, arra késztet, hogy mindezt leírjuk. Az írás nálam függőség. Már az sem hagy nyugton, ha nem jól megy az írás, ha nem csinálom, maga a tény, hogy nem azzal foglalkozom.”
Stephen King életének egyik elképesztő vonatkozása, hogy nyakló nélküli kábítószerezése és alkoholizálása se mennyiségi, se minőségi tekintetben nem zavarta káprázatos termelékenységét. Ámbár miközben utóbb elismerte afölötti meglepetését (főleg a legködösebb időszakok esetében), hogy munkája nem sínylette meg e szenvedélyeit, ugyanakkor sajnálattal szólt arról, hogy nem emlékszik bizonyos könyvek, például a Cujo megírására. Ez egyértelműen bántotta, mert mindig is szívesen tekintett vissza valamennyi regényére és novellájára, régi barátokként idézte meg őket, elevenítette föl a finom részletek emlékeit, a fejéből valamiképp már kiröppent világgal és szereplőkkel kapcsolatos gondolatokat.
A horrorírás és mesemondás az évek során annyira rögzült benne, hogy a vérévé vált, az év minden áldott napján ezrével ontotta magából a szavakat, noha olyan adagban vette magához nap nap után a szeszt meg a drogot, ami egy diákot egyetlen hétvégi tivornyázás alatt könnyen a másvilágra küldhetett volna. Mi több, a meghökkentő tódítás és tagadás olykor sajtónyilatkozataiba is belopódzott. Évekig azzal traktálta a riportereket, hogy mindennap ír, csak a születésnapján, valamint július 4-én és karácsonykor pihen. Ezt a stílszerű valótlanságot később úgy módosította, hogy nem bírna nem írni az év minden napján, de úgy vélte, megnyerőbbnek hat a rajongói szemében, ha engedélyez magának három teljes napi írásszünetet. Akkor még nem eszmélt rá, hogy szerfüggőségének bevallásával még emberibb képet rajzolna magáról a híveiben.

*

Bár régtől fogva szégyentelenül csodál mindent, ami a tömegízlést követi – önmagát a szerzők Big Macjének titulálta –, és hamar, alig néhány évvel első regénye, a Carrie megjelenése után bebetonozódott a népszerű irodalom ikonikus pozíciójába, a piedesztálon nem mindig érzi otthon magát. Mégsem tartja rangon alulinak, hogy kihasználja a hírnevét, amikor kapóra jön.
Azt állítja, utálja a hírességét – Tabby, a felesége még inkább megveti azt, szerinte híres házastárssal olyan az élet, akár „egy aranyhalas medencében” –, de a nyilvánosság reflektorfényében töltött három évtized után is szóba áll mindenféle újságíróval, előadásokat tart, Red Sox-meccsekre jár, és dedikálásokon vesz részt. Pedig könyveinek kelendősége több mint harminc szakmabeli évvel a háta mögött nemigen függ attól, hogy ad-e egy rakás interjút. Jóllehet állítólag szégyenlős, mindmáig éppolyan közvetlen, mint pályája kezdetén, és túlzott szerénysége sem enyhült azóta.
Akadnak persze negatívumok is: „Amikor az ember belevág ebbe a mesterségbe, senki sem figyelmezteti, hogy majd macskacsontokat hoz a postás, eszelősök irkálnak neki, és turistabuszok állnak meg a kertkapujánál, hogy utasaik kattintgathassanak.”
Mivel igencsak a kirakatban él, találomra kiválaszthatunk egy New England-i lakost, és valószínűleg tud mesélni arról, hogy személyesen látta Stephen Kinget.
Egy New Hampshire-i férfi, aki rendszeresen járt a bostoni Fenway Park baseballstadionba, tudta, hogy Steve bérletet váltott a Red Sox mérkőzéseire. Az illető éveken át leste Steve-et, de nem sikerült megpillantania. Egyszer aztán a stadionban meglátta, hogy King jön szembe vele, és megdermedt. Nem jutott eszébe, mit mondjon. Végül amint közvetlen közelbe kerültek egymáshoz, annyit tudott kibökni, hogy „Huhúúú!” Steve viszonozta az ijesztgetést, és továbbment az ülőhelyéhez.
„Egyszerűen versengő fajta, aki a legjobb akar lenni abban, amit művel” – jellemzi egy bangori barátja, Warren Silver.
Ez annak ellenére igaz, hogy harmincöt év alatt – a társszerzőként jegyzett műveket, novellagyűjteményeket is figyelembe véve, illetve A halálsoron -t hat különálló kötetnek számítva – hatvanhárom könyvet publikált. A Carrie 1974-es közreadása óta minden könyve folyamatosan kapható, s ezzel a teljesítménnyel csak maroknyi, kiugróan népszerű szerző vetekedhet. Mégis bizonyos, hogy fenyegető félelmei nem csitulnak.
Vajon bizonyosfajta olvasókhoz szól? Bár bevallottan azért ír, hogy legyőzze a félelmét, és egyfős közönséget céloz meg – saját magát –, olykor bepillantást enged a függöny mögé, arra a valós személyre, akiről nem őriz tényleges emlékeket: az édesapjára, aki egy este elment otthonról egy doboz cigarettáért, és nem tért vissza, elhagyta a feleségét meg két kisfiát – David négyéves volt akkor, Steve kettő –, így a fiúk egész gyermekkorukban csak magukra számíthattak a sötét nyomor és nagy-nagy bizonytalanság közepette.
„Oszintén azt hiszem, hogy saját magamnak írok, de úgy látszik, mintha létezne egy célpont, amelyre rázúdítom a dolgaimat – mondta. – Mindig is foglalkoztatott a gondolat, hogy sok irodalmi szerző azért ír az apjának, mert elveszítette.”
Steve úgy birkózott meg keserves kölyökkorával, hogy előbb a könyvekhez fordult, majd saját elbeszéléseket kezdett írni. És miként megfogalmazta, ezt a világot sohasem hagyta el igazán.
„Kell egy kis flúg az íróvá váláshoz, mert olyan világokat kell elképzelnünk, amelyek nincsenek – magyarázta. – Hangokat hallunk, elhihetünk valamit, megtesszük mindazt, amiről gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy nem szabad. Vagy pedig azt mondták, hogy válasszuk külön a valóságot meg azokat a dolgokat. A felnőttek jobbára így reagálnak: »Persze, van egy láthatatlan barátod, ez aranyos, majd kinövöd.« Csakhogy az írók nem növik ki.”

*

Ki hát valójában Stephen King? Az alkalmi hódolók és ócsárlók szokványos előfeltételezése szerint hátborzongató egyén, aki imád ezt-azt fölrobbantani a háza kertjében. A hűséges rajongók rendszerint kissé mélyebbre hatolnak, tudni vélik róla, hogy ragaszkodó férj és apa, számtalan jótékonysági programot támogat, sokszor maine-i lakóhelyén, Bangorban s környékén.
A barátai azonban másfajta, összetettebb képet alakítottak ki róla.
„Ragyogó elme, mókás, nagylelkű, együtt érző ember, sokrétű jellem – mondja régi barátja és társszerzője, Peter Straub. – Nemhogy nem azt kapod tőle, amit látsz, még csak nem is azt látod. Steve sokszobás kastély, és mindettől csodás társaság.”
Bev Vincent, az a barát, akinek Steve a saját hétkötetes magnum opusához írt kalauz, a The Road to the Dark Tower (Út a Setét Toronyhoz) létrehozásában segédkezett, kissé meglepőnek tartja King énképét: „Steve ma is kisvárosi srácnak tekinti magát, aki véghezvitt egy-két érdekes dolgot, de nem hiszi, hogy a magánélete bárkit is érdekelne.”
És nem érti, miért akarna valaki egy egész könyvet olvasni róla – ilyesféle megírásáról már nem is beszélve. Ugyanakkor cseppet sem zavarja, ha akár szemtől szemben, akár könyben kívánják taglalni a munkáját.
De mindannyian tudjuk, hogy téved. Stephen King eddigi élete végtelenül izgalmas, és mivel szeretjük, csodáljuk könyveit, történeteit, filmjeit, amelyekkel a frászt hozza ránk, naná, hogy szeretnénk többet tudni arról, aki mindezeket kiötlötte. Ki ne szeretne?
Ez a kötet életrajz, az ő élettörténete. Természetesen a művei belejátszanak, kikerülhetetlenek, de itt nem a munkássága a leghangsúlyozottabb vonzerő. Hanem Stephen King.

A Kiadó engedélyével.