Főkép„Egyik beszélgetésünk a folyamatosan gyorsuló technológiai fejlődés és ennek az emberi életmódra gyakorolt hatása körül forgott, ami lehetőséget adna egy szingularitásra a történelemben, amely után az emberiség története, ahogy jelenleg ismerjük, nem folytatódhatna.”
Stanislaw Ulam, 1958 májusa: egy beszélgetésről Neumann Jánossal


„Határozzunk meg egy ultraintelligens gépet úgy, mint egy olyan gép, amelynek intellektuális tevékenysége túlmutat a legokosabb emberekén is. Mivel a gépek tervezése egyike ezen intellektuális tevékenységeknek, egy ultraintelligens gép még jobb gépeket lenne képes tervezni, ezáltal »intelligencia-robbanást« hozva létre, amely messze maga mögött hagyná az ember intelligenciáját. Emiatt az első ultraintelligens gép lenne az utolsó találmány, amit az embernek létre kellene hoznia.”
I. J. Good

I. GYORSULÓ TECHNOSZFÉRA
2046


[Prológus]

Janus-arcú Föld, ez jutott eszembe először, amikor megpillantottam a vörös törpecsillag körül keringő bolygónkat. Európa és Afrika, valamint az amerikai kontinensek keleti fele a rőt nap sápadtvörös fényében fürdött, míg a sötét féltekén Ázsiát, az amerikai földrészek nyugati területeit és Ausztráliát az örök jég rideg páncélja fedte, amiről csak gyéren tükröződött vissza a csillagok pislákolása.
Fogalmam sem volt, hogy ez a Föld hogyan került pont ide, azonban mostanában már semmin sem csodálkoztam. A Tejút átellenes oldalán találtunk rá, a Cygnus spirálkar közepén, hatvanezer fényévre az eredeti Naprendszertől és negyvenötezerre a mi egykori Földünktől.
Egy vörös törpenap körül… Diablo, ahogy az itteniek nevezik, már amikor névvel illetik, ugyanis a köznyelvben megmaradt a „Nap” kifejezés is. A Diablo nevet a gyűlölet szülte, mert annak ellenére, hogy az új nap is éltető fényt és meleget adott, a legtöbben félelemmel vegyes gyűlölettel tekintettek a felszínt nyomasztó vörös sugaraival elárasztó, időnként dühödt flerkitöréseket produkáló, alattomos törpecsillagra.
A Föld kötött pályán haladt, mindig ugyanazt az oldalát mutatta a Diablo felé. Az egykori háromszázhatvanöt napos keringési idő negyvenkettőre fogyatkozott, a naptávolság a tizedére csökkent. Azonban ez semmit sem jelentett, hiszen az új anyacsillag is jóval alacsonyabb hőfokon égett, mint a Nap, így nagyjából ugyanakkora hőmennyiség érte a felszínt, mint hajdanán. Ennek eloszlása a kötött pálya miatt azonban gyökeresen megváltozott, a hőmérséklet a napos oldal minden pontján állandó volt. A keringéssel megegyező, lassú forgás miatt a magnetoszféra alaposan legyengült, de szerencsére úgy tűnik, még így is képes volt többé-kevésbé megvédeni a bolygót a káros sugárzásoktól.
Az, hogy miféle erőhatások helyezték a Földet ilyen tökéletes és stabil pályára, ugyanolyan rejtély volt, mint az, hogy egyáltalán hogyan került ide a bolygó. És miért?

A Bárka az ötszázmillió kilométerre keringő harmadik bolygó, egy sárgásbarna gázóriás körül állt pályára, túl az itteniek észlelési távolságán. Amint kiléptünk a hengervilág látszatbiztonságából, a szokásos gyomorforgató érzés kerített hatalmába. Úgy tűnik, nehezen tudtunk elszakadni régi, emberi mivoltunktól. Az űr feneketlen mélysége ugyanakkor felüdülésként is hatott; túl sok időt töltöttem már bezárva. Vártam, hogy végre igazi égboltot láthassak, vad óceánokat, nyüzsgő városokat, kietlen, száraz sivatagokat, még ha a vörös nap miatt valószínűleg minden egészen más lesz is, mint amire emlékeztem. Nekem csak az számított, hogy újra egy élő Föld felszínére léphetek, és nőként sétálhatok hús-vér emberek között.
Egy mikrougrással elsőként vagy negyvenen szeltük át a Bárka és a Föld közötti űrt. Óvatosságból eredetileg csak tízen jöttünk volna, de többeket nem lehetett visszatartani. Túl sokan váltak öntörvényűvé, de erre valahol számítanunk kellett: a régi szabályok a Bárkában már régen értelmüket vesztették. Egy lakott és élettel teli Föld mindenkit érdekelt. Az otthonunk pusztulása óta nem láttunk ilyet.
Ez a Föld tizennyolc évvel ezelőtt került ide, de micsoda időszak lehetett az! Hajdanán mi egy, a Naphoz hasonló G típusú csillag mellett bukkantunk fel, gyakorlatilag nem sok minden változott a csillagképeken túl. Megmaradt a huszonnégy órás forgás, az évszakok, a színek, minden. Ellenben itt… Rákerestem a korabeli híradófelvételekre, és ahogy letöltöttem néhányat, mintha visszarepültem volna két évtizedet az itteni múltba.
Észak-Amerika keleti partján az éjszaka közepén lobbant fel az új, vörös nap, a nyugati országrész viszont örökre sötétben maradt. Ázsia országaiban fényes nappal volt, amikor végleg „lekapcsolták a világítást”, emiatt ott sokkal nagyobb pánik tört ki. A NASA és az ESA első feltételezése szerint valamiféle „térbeli ugrás” történt, legalábbis a téridő bizonyítható torzulásaiból, az áramszünetekből, az éjszakai oldalon tapasztalt, sarki fényhez hasonló elektromágneses jelenségekből és a szatelliták időleges megbénulásából erre következtettek.
Aztán elszabadult a pokol. Két nappal később, amikor már csak kis remény maradt arra, hogy ez csupán átmeneti jelenség, és a levegő is érezhetően hűlni kezdett a sötét féltekén, Kína totális területfoglaló háborút indított Oroszország és Kazahsztán ellen. Azonban a kétségbeesés szülte elkeseredett győzelem, a Novoszibirszkre, Voronyezsre és Cseljabinszkre kilőtt atomrakéták, valamint a két országból kihasított új, napos területek ellenére is csak a kínaiak töredéke menekült meg a fagyhalál elől. A nagy múltú ország számtalan más nemzettel együtt néhány hét múlva eltűnt a jégtakaró leple alatt. Hasonló háborúk zajlottak Dél-Amerikában a napos országokért, például Brazíliáért és Venezueláért, még úgy is, hogy a vörös nap ezeken a helyeken az alacsony beesési szög miatt csak erőtlenül sütött és kevés meleget adott. Észak-Koreára az Amerikai Egyesült Államok intézett megelőző atomcsapást, mivel az ország globális nukleáris támadásokkal fenyegetett, ha nem kap teljes körű segítséget.
Ezzel egy időben arabok, pakisztániak, indiaiak özönlötték el Európát, legfőképp a Balkán-félszigetet. Angola, Namíbia, Gabon és más afrikai országok előnyös szerződéseket kötöttek Japánnal, Dél-Koreával és Kínával, letelepedést és földet kínáltak a technológiáért és a nemzeti vagyonért. Afrika egyébként is nagyon népszerű népvándorlási célponttá vált kellemes és élhető, új klímájával. Ugyanekkor az Ibériai-félszigetre és Dél-Franciaországra hosszú távon az elsivatagosodás várt, a hőmérséklet tartósan az elviselhetetlen ötven fok fölé emelkedett.
Az USA keleti országrésze hirtelen nagyon népes lett. A kontinens sötétben maradó feléről milliónyian özönlöttek a napfény felé, miközben a déli határvidéken folyamatos összetűzések zajlottak a mexikói és a többi, a fagyhatár közelében élhetetlenné váló közép-amerikai államból kétségbeesetten menekülő illegális bevándorlókkal. Az emberi jogok megszűntek azokban a kegyetlen hónapokban, de az amerikai hadsereg mészárlásainak nyomait a jég nem sokkal később amúgy is eltüntette.
Eközben a világ túlsó felén megindult a Nagy Menetelés néven ismertté vált ázsiai menekültáradat a sötétség és a fagyhalál elől. Az utolsó napok képei sokkolóak voltak: fáklyák és tábortüzek pislákoló pettyei mindenhol, makacs elszántsággal gyalogló embertömeg, döcögő autók fénycsóvái által megvilágított, az egyre elviselhetetlenebb hidegben elhulló tetemek ezrei, később milliói. A magasban köröző mentőhelikopterek jobb híján élelmet, ivóvizet és pokrócokat dobáltak le, de csak annyit értek el, hogy odalent verekedések törtek ki a zsákmányért. Más helikopterek híradófelvételeket készítettek, de leszállni nem mertek, mert rögtön százan rohanták volna meg őket, üres helyet remélve.
Az Indiai-óceánon hajókonvojok araszoltak a napfény felé: a szerencsésebb menekülők étlen-szomjan hatalmas olajtankerek belsejébe zsúfolódtak, jobb esetben hadihajókon, kereskedelmi cirkálókon vagy az ENSZ által szervezett mentőflotta egységein nyomorogtak. A nagyobb hajók körül kis lélekvesztők, tutajok, dzsunkák százezrei lavíroztak Afrika felé, és sorra borultak fel a viharos szélben. A fuldoklókon senki sem segített.
A borzalmas képsorokon túl leginkább egy zaklatott indiai riporter tudósításának híressé vált szavai érintettek meg:
„…A sötét oldalon rekedtek milliárdjai keltek útnak a világos oldal felé a közelgő fagy elől menekülve, nem törődve országhatárokkal, bőrszínnel és nemzeti ellentétekkel. Rengetegen igyekeznek a repülőterekre és a kikötőkbe, hogy mindent maguk mögött hagyva átjussanak a napos féltekére. A hőmérséklet rohamosan csökken, és aki itt ragad, annak semmi esélye a túlélésre. Az utakon végeláthatatlan konvojok kígyóznak, batyuktól, bőröndöktől roskadozó, folyton dudáló kocsik, pöfékelő teherautók platóján kuporgó családok, zsúfolásig tömött buszok, amelyek addig próbálnak haladni a sorban, amíg ki nem fogy a benzinjük. Akkor aztán félreállnak, és az utasok csatlakoznak a sötétben egyre fásultabban baktató menethez. Az országhatár felé igyekeznek, hogy aztán Pakisztánon át eljussanak Nyugat-Iránba, a napos oldal peremére. Az éltető fényre. Az ázsiai országok, valamint Ausztrália és Japán néhány perce közös jegyzékben figyelmeztették Európát és az Egyesült Államokat, hogy ha nem segítenek, milliárdok fognak meghalni. Én ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy kérem, segítsenek Indián! Segítsenek Ázsián! Segítsenek rajtunk!”
Közel két évtized telt el azóta. Milliárdok haltak meg. A Föld, legalábbis a szerencsésebb félteke azonban túlélte az Ugrás néven elhíresült esemény hatásait, és úgy tűnt, ennyi idő alatt sikerült túllépni a káoszon, a felborult egyensúly nyomán kialakuló gazdasági világválságon. Nem beszélve a Diablo időszaki gyilkos flerkitöréseiről.
Vajon hogyan találtak otthonra a hajléktalanná vált milliárdok? Hogyan voltak képesek ismeretlen országokban, idegen éghajlat alatt új életet kezdeni? Egyáltalán hogyan sikerült megoldani a nincstelenné váló tömegek élelmezését és az ivóvízellátást? Láttam az európai és afrikai rizsföldeket, a szerteszórt napelemmezőket és a GMO-ültetvényeket, de ez kevésnek tűnt a kérdés megválaszolásához.
Igaz, nem is ezért jöttünk. A „hogyanok” helyett sokkal inkább a „kik” és „miért” kérdésekre akartunk válaszokat kapni. Mert nemcsak ez a Föld került messzire az anyagcsillagtól, hanem a mi Földünk és még jó pár másik is, bármennyire képtelenségnek tűnt mindez.

© 2008, Metropolis Media Group Kft.