Főkép Merlin Oldtime, minden oknyomozó újságíró abszolútuma, akit csak a valóság érdekel, akinek a „személyes átélés” a riporteri módszere; egykor forradalmak, hadjáratok, elemi csapások rettenthetetlen, világhírű krónikása – akinek módszere okán legalább annyi ellensége lett, mint rajongója – pályája alkonyán felajánlja a „New History” magazin szerkesztőjének, hogy riportsorozatot készít a másvilágon, és vissza is tér onnan, hiszen megszerezte az ehhez szükséges igazolványokat. Mr. Smith, a legendás szerkesztő – miután kényszerűen meghajol a tények előtt, miszerint Oldtime erre valóban képes, és valóban rendelkezik útlevéllel a túlnanba – kapva kap a soha vissza nem térő alkalmon. Így jön létre - Karinthy Frigyes tolmácsolásában - a világszenzáció: a Mennyei riport!
 
Gyönyörűen gonosz szöveg ez, az a Karinthy által annyiszor megjárt irodalmi határmezsgye, ahol a humor irónia-mértéke a valósággal szinte fájdalomig kegyetlen játékot játszik, ahol valójában minden hamis gesztus, hitbeli álszentség és tudományos gőg kegyetlenül tollra tűzve fonnyad el a kinevettetés megalázó gesztusában – kicsit kevésbé bonyolultan: ahol a humor tényleg nem ismer tréfát. Itt nem a király, hanem a modern ember valóság és túlnan-képe „meztelen”, s miközben nevetünk, valahol borzongató érezni, mennyire aktuális így csaknem száz év után ez a szöveg, a közvélekedés hány cifra ostobasága maradt ugyanúgy köztudatban azóta – hogy mennyire nem lettünk se okosabbak, se bölcsebbek, se igazabbak annál az - innen nézve nyilvánvalóan – önáltató, illúzióiba menekülő nemzedéknél, akiknek az író a művet szánta.
 
Gyönyörűen gonosz szöveg, hiszen a túlnan szintjein csavargó riporter, akinek „Vergíliusa” Diderot (hogy a matéria buzgó hívei is kapjanak valamit) a túlnan-tudat lépcsőfokain azért Karinthy meggyőződéseivel találkozik. „Maga személyesen szeretne beszélni az élőkkel…akarom mondani, halottakkal, ahogy önök hívják…” mondja Diderot az éppen átcsöppent, kissé még zavarodott riporternek, aki még nem érti, leginkább önmagával van elszámolni valója. Ahogy Karinthy szerint mindenkinek. Beszélni kell, kérdezni is, és kételkedni – hiszen az szüli a kérdéseket. De a belénk települő rögeszmére – akárhogy fogalmazod meg kérdésként – nincs adekvát válasz.
 
Karinthy válaszai – persze hogy – nem rejtenek „titkokat”. De a nézőpontjában annyi bölcsesség lakik – és oly kevés rögeszme –, amennyi humor; nem először fog el az érzés: megírta az annyira óhajtott Nagy Enciklopédiát, csak szerteszórta a műveibe a „címszavait”, és humorba csomagolta a maga megszenvedett, keserű pirulaként lenyelendő, gyógyító igazságait. Legszebb válasza a sok közül, hogy milyen a „nem ismert tartomány”, a túlnan, a túlvilág: olyan, amilyennek csak szeretnéd! Rajtad áll, embernek fia, te szegény halálra ítélt, hogy átlépve mit találsz – találsz-e egyáltalán bármit is. Az evangéliumokkal szólva: mindenkinek hite szerint adatik. Karinthyval szólva: az szent humorba áztatott fantázia nevében!