Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú Tisza Katával – második rész

Tisza Kata tíz év hallgatás után tavasszal jelentkezett új könyvvel. Az Akik nem sírnak rendesen egészen különleges kötet lett. Az írónő pszichoprózának nevezi a benne szereplő írásokat, és valóban, a pszichológia és a szépirodalom egészen sajátos keveréke ez a könyv. Uzseka Norbert egy budapesti kávézóban ült le beszélgetni az írónővel, s a másfél órás interjú alatt szó volt múltról, jelenről és jövőről is.
Az interjú első része itt olvasható.

 

Említetted a coachingot, az hogy jött a képbe?

 

Tíz évig tanultam pszichológiát, ez főleg elméleti jellegű volt, nem praxisban gondolkodtam, hanem kutatói pályára készültem. Aztán kissé kiábrándultam abból, hogy zsargonban egymásnak írjuk a cikkeket, de valós társadalmi hasznot, mérhetőt, egyénhez eljutót ez nem sokat hoz. Akkor elkezdtem ezt a tudást irodalom formájában megfogalmazni. Meg a kutatásaim során, ahogy kijártam terepre, interjúkat készíteni, egyre inkább rá igény, hogy ne csak egy szobában ülve elmélkedjek, hanem tényleg odamenjek, és próbáljak meg ebből az energiából – ami bennem nagyon sok van, valahonnan – átadni. Hogy hogyan tudnám ezt a tudás hátteret valami praxis formájában a gyakorlatba átültetni. Körülnéztem, ezt-azt megnéztem, és rátaláltam a coaching féle megközelítésre, ami nagyon megtetszett. Megcsináltam egy kulcsképzést, megismertem ezt a módszertant, de még mindig volt némi hiányérzetem. És rájöttem, hogy ez valójában akkor működik jól az én szempontomból, ha kitalálom, hogy a saját módszeremben a két megközelítés hogyan tud integrálódni.

 

Azért szeretem integrálni a pszichológiai háttértudást a coachinggal, mert a pszichológia el tud veszni a múltban. A probléma gyökereit keresi, ami nagyon-nagyon fontos, de nem mindig nyújt belőle kiutat, hanem ottfelejti az embert. Hogy igen, most már tudjuk, hogy az anyád hideg volt, azért vagy ilyen, na most akkor mi van? A coaching tök más módszert ad, az nem foglalkozik a múlt gyökereivel, hanem azt mondja, hogy arra fókuszáljunk, hogy OK, ez történt, de most, ebben a pillanatban, a jelenben mit tudsz tenni, azért, hogy a vizionált jó jövő elkezdődjön. És ez most kezdődik, ebben a pillanatban. Ez is egy nagyon érdekes és jó módszer, van létjogosultsága, de nekem először sokkoló volt, hogy nem foglalkozik a múlttal. Végül arra jutottam, hogy mind a kettő nagyon fontos, egyiket se lehet elengedni. Az se jó, ha koncentrikus körökben analizálom az anyámat, ami már tulajdonképpen elmúlt, és újraírom fejben a történetet, de valahogy nem szed ebből ki. És az se jó, ha csak a jelenre koncentrálok, és azt mondom, hogy jó, nem érdekel, mi volt, és nézzük, hogy most mit tudok tenni a holnapért. Hanem a múlt, jelen, jövő integrált egység kéne, hogy legyen minden ember számára, ahol megértem, hogy mi történt velem és miért, de legyen egy adott pont, ahol tudok fókuszt váltani, hogy azt mondjam, jó, most itt vagyok, de megnézem, hogy hogyan tudok ebből kijönni. Mit tehetek ezért én.

 

Nyilván nem te vagy az egyetlen, aki az öregedéskutatással és a társas kapcsolatokkal foglalkozik, aki doktorit végez stb., de én, minthogy nem vagyok benne ebben a szakmában, nem látom, hogy a nagyközönség előtt ezt bárki nyomná úgy, mint te, hogy így kiállna. Akkor te miért?

 

Mindenkinek más a működési területe, mások az eszközei, más a karaktere. Csak azt tudom mondani, hogy nem tudom nem csinálni, pedig megpróbáltam. Volt tíz év, amíg kihagytam ezt a nyilvános mozgalmár dolgot, és bizonyos szempontból nagyon megviselt, hogy ilyen önkéntes száműzetésbe mentem, hogy nagyon durván lenyestem a saját ágaimat. Azt hiszem, hogy kiapasztott a saját némaságom, olyan volt, mintha nem kaptam volna vizet. Viszont a fókusz épp a magánéletemen volt, a prioritás átkerült a gyerekeimre, és így nem éltem meg különösebben hiányként, mert annyira boldoggá tett, hogy van két gyerekem és velük vagyok. Inkább a tíz éves folyamat vége felé, amikor már kezdtek nagyobbak lenni, a nagyobbik elment iskolába, a kicsi óvodába, és egy kicsit megint felszabadultam, olyan értelemben, hogy már nem az ő igényeiket kellett elsősorban kielégítenem, hanem megint bejöttek a saját szempontjaim, akkor csapott meg ez a hiányérzet. Hogy nem mertem, nem engedtem meg magamnak többé, hogy részt vegyek egy ilyen körforgásban. És számított az is, hogy életútvizsgálattal foglalkozom, tehát nagyon sokat találkozom a halállal, elmúlással, gyásszal, és azzal a ténnyel, hogy ez bármikor, bármelyik pillanatban bekövetkezhet. És ha ez így van, akkor erre nem igazán lehet felkészülni, és ha nem lehet, akkor felteszem magamnak a kérdés, hogy ha velem ez most történne meg, ma vagy holnap, akkor mi maradna utánam a gyerekeknek.

 

Ekkor kezdett ez a hiányérzet nagyon erős lenni, hogy de hát nem hagytam nekik örökséget szellemi értelemben, olyat, amihez nyúlhatnak. És ez elkezdett nagyon frusztrálni. Hogy ha azt hagyom nekik, hogy megfutamodtam, és nem mertem ezt bevállalni, és le lehetett törölni és söpörni engem, csak azért, mert három fekete nős sztereotípiát bedobtak, akkor tulajdonképpen azt mutatom a lányoknak, hogy menekülni kell a világ elől és ne küzdjetek…?! Azt éreztem, hogy már anyai felelősségből sem tehetem ezt meg. Összeért bennem a múlt, a jelen meg a jövő, pont az, amiről az előbb beszéltem, hogy ezeket valahogy integrálni kell. Úgy voltam vele addig, hogy az az én múltam volt, azt lezártam, már csak a jelenre koncentrálok, hogy jó anya legyek és kész. De rájöttem, hogy ha így izolálom magam mindenből és igazából nem vagyok egyensúlyban, akkor hogyan is lehetnék igazán jó anya… Nekem fontos, hogy lássam azt is, hogy a világban mi történik, ezekre reflektáljak, és tegyek valamit azért, hogy nekik majd könnyebb legyen. Nekik ne kelljen ugyanazokat a csapdákat végigjárni.

 

Nyilván ezeket nekem is össze kellett rakni, azt mondani, hogy a múltnak is megvan a helye az élettörténetemben, beleért a jelenembe, abba belesimult és megbékélt, és hogy ez az egész így együtt van. Amikor eljut oda az önismereted, hogy igen, ez vagyok én, ez fontos nekem. Próbáltam elkerülni, és ugyanoda jutottam vissza. Megpróbáltam a tudomány oldaláról megközelíteni, és csak ugyanoda jutottam, hogy az emberi kapcsolatokba van rejtve minden üzenet, azzal kell dolgozni, és az úgy tud működni, ha vállalod magad. Ha te leszel egy olyan felület, amelyik személyesen igazi. Ez az én történetem, személyesen vállalom, hogy az enyém, nem kitaláltam. Odateszem a húsomat meg a véremet, de nem csak redukáltan az én történetem, hanem el tudom emelni egy olyan szintre, ahol már a szakmai tudás és az irodalmi játék úgy össze tud érni, hogy az egész egy olyan csomaggá válik, amit tudok szeretni, amitől én én vagyok. 35 éves koromra megértettem, hogy mi vagyok én, hogy mi fontos nekem, miben tudok igazán hinni, odatenni magam, úgy a tudásomat, mint a hátteremet, az egész érzékenységemet, és hogy hogyan tudok ezzel megbékélni.

 

Ez egy olyan út, amit vállalni tudok, és meg tudom mutatni a lányaimnak, hogy én azt az utat jártam, amiben hittem, amiről nem tudtak letéríteni, amiről meg voltam győződve, hogy valami nagy közös haszon miatt fontos lehet, nekem személyesen fontos, miattuk is fontos, merthogy érint mindannyiunkat. És akkor megnyugodtam ebben a felismerésben, és azt mondtam, hogy ha ez nekem fontos, akkor azért is csinálnom kell, mert ez felszabadító lesz a lányaimnak. Mert nem az lesz az üzenet, hogy le kell doktorálnotok, vagy könyvet kell írnotok, vagy társadalmi aktivistává kell válnotok, hanem hogy jöjjetek rá, hogy mi tesz titeket boldoggá, és merjétek azt megcsinálni. Ez nem egy pillanat volt, amikor felismertem, hanem a személyes utam, a lányokkal való nagyon sok párbeszédem, a munkám, a szakmai hátterem, ezek mind egyszer csak összeálltak, és megértettem, hogy a jelenem a múltam folytatása, és a jövőm felé vezet, és nem akarok többé letérni erről.

 

Úgy tűnik, a régi olvasóid megvártak…

 

Igen, iszonyatosan elkötelezett közösségem van. Nem is hittem volna, de tíz év után is emlékeznek rám, ugyanúgy eljönnek az estjeimre, ugyanúgy fontos nekik, és ez annyira meghatott, hiszen lenulláztam ezt! De kiderült, hogy egy csomó embernek fontos, és vissza is jelzik, hogy nekik ez meg ez a szöveg segített abban, hogy átvészeljék a nemtommit, hogy meghallják a saját hangjukat, meglépjék a saját harcukat. Ez ébresztett rá, hogy valamitől van bennem egy ilyen svung, hogy én ebbe bele tudok állni, van bennem kellő energia, hit, lelkesedés, persze, tévedni is tudok, de ezeket tudom vállalni is, nem szégyellem, és aztán felállok és újra elindulok, és azok az emberek, akikben ez nem feltétlenül van meg így, azok erre rá tudnak csatlakozni. És ez fontos, hogy legyenek olyan emberek, akik a saját bőrükön be merik vállalni.

 

Miért?

 

Mert a társadalomban a legveszélyesebb a közöny. Ha közönyösek vagyunk, akkor a hatalom bármit el tud érni. Mert akkor mi, egyszerűen csak normakövetőként, nem akarunk belekeveredni, nem tiltakozunk, és ez bármilyen tömegmészárláshoz vezethet, mint ahogy a történelem folyamán többször bebizonyosodott. Tehát a legfontosabb, hogy legyenek alternatív hangok, alternatív igazságok. Nekem nem probléma, ha ezek ellenkezőek, sőt, azt gondolom, hogy fontos, hogy mindig legyenek ellenérvek, mert ez visz előre, mert akkor tovább gondolkodom. Egy dolog a fontos, hogy bármilyen igazságnak a létjogosultsága emberi hangon legyen kommunikálva. Ne gyűlölködve, ne lenyomva a másikat, ne erőszakkal. Az erőszak semmilyen módon nem kaphat teret, és miután azt látom, hogy erre irtózatos szükség van, ezért már nem tudok nem beleállni. Egyébként rohadtul nem érdekel a politika, semmit nem unok ennél jobban, nem szeretnék ezzel foglalkozni, kizárólag azzal szeretnék foglalkozni, hogy melyik játszótérre megyünk a lányaimmal és milyen fagyit nyalunk, meg a szerelemmel meg ilyen dolgokkal szeretnék foglalkozni. Ehhez képest nem tudom nem észrevenni, hogy úton-útfélen találkozom egy olyan erőszakos üzenettel, ami ezt akadályozza. Innentől kezdve nem tehetem meg, hogy nem foglalkozom vele, mert akkor az már ignorancia és közöny. A jelen történések között bele vagyok kényszerítve egy olyan helyzetbe, ahol az összes szakmai tudásomat használnom kell azért, hogy felszólaljak olyan csoportok érdekében, amelyeket marginalizáció ér.

 

Van ebben személyes érintettség?

 

Magam többszörösen marginalizált háttérből jövök, mondhatnám itt a zsidóságot, a határon túli magyarságot, az arisztokrata vonalat, a nem tudom, még hányféle stigmatizációt, amit átéltem. És mivel ez az én személyes életutam, és mivel ezt még szakmailag alátámasztva is tudom, már nem tehetem meg, hogy miután látom, hogy másokkal mit csinálnak, nyíltan, azt ne tegyem szóvá. Ez kb. olyan, mint ha egy haldoklót ott hagynál az utcán… Az onnantól kezdve már bűnrészesség. Tehát nincs más út. Olyan szintre eszkalálódott a helyzet, illetve én olyan tudásra tettem szert, hogy ez a kettő együtt már nem tud úgy elmenni egymás mellett, hogy ne sarkalljon tettekre. Itt már nem csak az van, hogy engem személyesen valaki megalázott, megsértett. Már nagyon sok szinten látom ugyanezt, és tudom értelmezni, látom a hosszú távú veszélyeit. És érzem a felelősségét annak, hogy ha ebbe én most nem állok bele, hanem elmenekülök egy szigetre, akkor hiába gondolom azt, hogy a gyerekeimet nevelem, mert valójában csak egy részét végeztem el a feladatnak. És én sem fogom jól érezni magam. Tehát rájöttem és elfogadtam, hogy OK, én így működöm, nekem ez fontos, én ezt szeretném átadni. Ez egy vállalható anyai örökség, hogy anyánk valamiben hitt és beleállt.

 

Egyébként nem gyűlölködök, nem vérengzek, senkit nem támadok, próbálom inkább kulturált társadalmi szinten folytatni ezt. Egyébként meg nagyon elkeseredett vagyok és nagyon a türelmi zónám legvégén állok. Hogy én ennyire bírom, de lehet, hogy sokkal keményebben kéne, de az nem az én platformom, mert én nem karddal küzdő vagyok, nekem más eszközeim vannak, én ezt tudom csinálni, így tehát nekem ezt meg kell csinálni. És persze, ebben nem mindenki a partnerem, nem mindenki örül neki, és nagyon sok támadás is ér emiatt, de ezeket már megszoktam, ezeken már túlvagyok. Egyszer már lenyomtak érte, de ha másodszor is lenyomnak, akkor ugyan mi a fenét tanultam meg fejlődtem, és mire jöttem rá magamról meg a világ működéséről?! Ki kell dolgoznom egy önvédelmet, olyat, ami másoknak is kölcsönözhető, különböző pajzsokat arra, hogy az ember hogyan tudja levédeni saját magát.

 

Sokszor a Facebook oldaladon is parázs viták alakulnak ki, és néha utalsz a téged ért dolgokra…

 

Tudnék név szerint listát mondani, hogy engem kitől milyen abúzusok értek életem során. Soha nem tettem ezt meg. Azt is megmondom, miért. Mert a személyes bosszú szintjére redukálnám. És azt gondolom, hogy ez nem kizárólag az én problémám, és nem azé a három emberé, akit meg tudnék nevezni, hogy bármilyen módon visszaélt, hanem ez egy általános társadalmi probléma, és akkor tudok ezzel hatékonyan foglalkozni, ha olyan elegánsan fogalmazok, hogy semmi nem beazonosítható. Ugyanakkor univerzálisan így mindenki a magáénak érzi, személyesen is. Egy kollektív igazság, amihez így nagyon sokan tudnak csatlakozni, anélkül, hogy bármilyen protokoll sérülne, de a személyes sorsok mégis a társadalmi küzdőtér platformjára emelődnek, beszélünk róla. Naponta nyomom ezt a Facebook oldalamon.

 

Fel is tűnt, hogy nem nagyon tűnsz fel máshol…

 

Sehol máshol nem vagyok jelen, mert én még soha nem álltam be semmiféle sorba. Gyanús is vagyok mindenkinek, mert annyiféle elemből vagyok összetéve. Még annyira se vagyok anarchista, hogy abba a sorba beálljak. Valamelyest antiszociálisnak tartom magam, emiatt a saját küzdelmemet tolom, de emögött az a nagy hit van bennem, hogy ezeket meg kell vívni. Nagyon sok esetben a tudatlanság vezet ide, hogy nem tudjuk azt, hogy hogyan kellene egymással bánni, mert nincsenek erre modelljeink. És hátha a tudomány eszközeivel és az irodalom eszközeivel, a kettőt együtt használva, híd-féle módon kommunikálva átmegy az üzenet. Nem szeretem elzárni csak az egyetemi szférákba meg szaknyelvbe, mert akkor az csak tíz emberhez jut el, hanem olyan csatornákon kommunikálok, amikre nagyon sok ember rá tud csatlakozni. És azt hiszem, hogy ez egy ilyen közösség, ahol egyre inkább vállalják magukat az emberek. A gyengeségeink vállalása erő. Ebben most még tudok hinni valamennyire, és engem ez ilyen flow állapotba tesz.

 

Főleg, hogy túlléptem azt a szintet, hogy nem a saját cuccom ez már, hanem nagyon is közös cucc. Ezt igazolták a kutatásaim, a tanulmányaim is. A szociálpszichológián belül elég progresszív elméleteken vagyok túl, és ez megerősített abban, hogy tíz éve sem éreztem én olyan rosszul a dolgokat, csak túl fiatal voltam hozzá, és akkor még nem tudtam eltávolítani, de akkor is ugyanezt akartam elmondani. Csak elkövettem olyan hibákat, hogy mondjuk bementem tévéműsorokba, s ezért nyomban úgy könyveltek el, hogy ez a csaj maga körül pörög. De az kevésbé ment át, hogy valójában ez egy nagyon komoly társadalmi probléma és üzenet, és munka, ami ránk vár, egyénileg és társadalmilag is. Most ezt kizárom: nem megyek el mindenhova, nem tolom szét magam, csak nagyon ritkán és válogatott helyekre nyilatkozok, és tényleg a szövegekre próbálok fókuszálni. Nyilvánvaló, hogy amíg meg nem halok, kísérteni fog, hogy beazonosítanak azzal, amit régen csináltam, de ezzel most már nem törődök. Az is nagy erőt ad, hogy van egy olyan szaktudás bázisom, hogy tudom, hogy miről beszélek, nem csak az van, hogy érzékelem, hogy valami nem stimmel, és próbálom megragadni, hanem rohadtul tudom is, miről beszélek, ezek igenis létező jelenségek, és nem csak engem zavarnak.

 

Van egy olyan, kicsit buddhista felfogás, részint a Karmához kapcsolódóan, ami ugyanaz, mint a fizikában az ok-okozat törvénye, és ennek is van fizikai megfelelője, a hatás-ellenhatás, szóval hogy minél jobban harcolsz valami ellen, az pont ugyanolyan erővel fog visszacsapni. És ezt csak azért hozom fel, mert értem, amit mondasz, de sokszor azt látom a Facebook posztjaidon, nem is a könyvön, hogy nagyon harcias tudsz lenni. Szóval kíváncsi volnék, erről mit gondolsz…

 

Igen, ez nagyon sok energiát visz el, és ez most nekem is egy probléma, hogy nem kéne belemenni ebbe, mert tényleg nem éri meg… Mondjuk nagyon sok minden érzelmi szinten dől el, és racionalitással nem lehet küzdeni… Igen, néha rám jön, hogy kiszállok az egészből, de ugyanakkor meg azt is gondolom, hogy jó, nem muszáj nekem beleállni, de akkor ki teszi meg?! És nem úgy vagyok harcias, hogy kurvaanyázok és bárkivel is szemétkedek, tőlem még nem hallottál olyat, hogy hülye Fidesz vagy akárki, ezt én még soha. Hanem mindig ilyen metaszinten, teljesen elvontan próbálom az elveket magyarázni, hogy hol sérül valaki… Mondjuk most ez a plakátügy is. Nem azt mondtam, hogy Soros György egy jó ember és Orbán Viktor egy geci, merthogy ezek nagyon redukált és nagyon hatásvadász, nagyon direkt üzenetek, én ezekben nem hiszek. Inkább úgy közelítem ezt meg, hogy bárki bármilyen is, nem lehet az emberi méltóságába gázolni. Megpróbálom azokat az univerzális üzeneteket megfogni, amikkel úgy nagyjából minden jóérzésű embernek egyet kell tudnia érteni, bármilyen ideológiát valljon is.

 

Pont az a bajom, hogy ilyen szempontból nem látok különbséget egyik tábor között sem, amikor felfűzik az egészet arra, hogy a másik a hibás, és ezt ilyen borzalmasan alpári stílusban közlik. Nekem az ugyanannyira bántó, ha az Orbánt szidják, mint ha az ellenzéket. Mindegy, hogy kit szidnak, így nem kommunikálunk! Senkivel, soha, semmikor. Mert ez nem visz előre. És úgy érzem, hogy ezt már nem lehet kibírni. Hogy megyek az utcán a gyerekemmel, és minden második plakát ez. Egyértelműen, brutálisan belegázol egy ember önérzetébe, méltóságába. Ráadásul tudjuk, hogy ennek milyen következményei lehetnek és voltak, amikor valakit így kipécéztek. És úgy érzem, hogy ha emellett elmegyek, azzal a buddhista felfogással, hogy hát ilyen a világ, és nem állok bele, mert ilyen a világ, és nem állok bele, mert a világ akkor visszaüt… Ezt nem lehet megvalósítani a nyugati kultúrkörben. Ez kvázi nyílt erőszak, és ha nem reagálok rá, akkor magam is erőszakossá válok. Annyira abszurddá vált a világ, itt és most, hogy tulajdonképpen a buddhista filozófia gyakorlása agresszivitás, mert azt jelenti, hogy hallgatok, ha erőszak van körülöttem, mert én buddhista vagyok… Amikor nyílt erőszak van az utcán, és én nem avatkozom bele, nem védem meg a gyengébbet, amikor megtehetném, hanem elmegyek, mert én nyugodt ember vagyok, és nem akarok belemenni, akkor szerintem hozzájárulok ahhoz, hogy fenntartom az erőszakot.

 

Mindig nézni kell a kiindulópontot. Amikor nyugalom van, és én elkezdek hőbörögni, ott vétek a buddhizmus ellen. Ott az a buddhizmus, hogy fenntartom a nyugalmat és örülök neki. És nem dobálok követ a levegőbe, mert az vissza fog esni, valóban. Hanem akkor élvezem és örülök neki. De ha körülöttem mindenki követ dobál, és én buddhista nyugalommal ülök, akkor tulajdonképpen semmit nem tettem azért, hogy nyugalom legyen. Tehát ilyen szempontból a kontextus annyira abszurddá vált, hogy a nyugalom gyakorlatilag az erőszak legitimálása. Úgy érzem, hogy bizonyos szempontból nekem kötelességem volt szóvá tenni, hogy ezt így ne. De nem erőszakosan, nem agresszíven, nem bárkit bántva és gyűlölve, hanem csak azt a puszta, univerzális emberi tényt megjelölve, hogy az emberi méltóságba gázolás semmilyen körülmények között nem legitimálható. Ez volt a minimum, amit nekem, ha így tetszik, a buddhizmusért tennem kellett. Mert valóban, látszólag nem volt egy buddhista cselekedet, mert kavartam a szart. De nézőpont kérdése. Én úgy gondolom, hogy a nyugalom érdekében tettem. És amilyen reakciók erre jönnek, hogy erre a hangra nem mindenki partner, mert mindenki megszólítva érzi személyesen magát, és nyilván az ellenzékiek azt gondolják, hogy na, itt egy jó platform arra, hogy kiorbánozzuk magunkat, és elkezdenek ott vérengzeni… A másik oldal személyes támadásnak veszi, és elkezd egy jót sorosozni, és mindenki csak tolja a magáét. Ez borzasztó, de ez nem az én bizniszem, mert én csak egy felület vagyok, aki tettem egy emberi szentenciát, erre mindenki jön a magáéval. Ezen a ponton az a kérdés, hogy én ebbe mennyire megyek bele. És itt kéne elhatárolódni.

Nekem ebben az a rohadt nehéz, hogy akármelyik szélen van az ember, és esetleg nem is gondolja, hogy szélen van, mindenképpen ember. Én így állok hozzájuk, ők nem állnak így hozzám. Ha te egy elvakult jobb oldalihoz képest, bármit mondasz, ami nem az övé, amivel nem ért egyet, akkor te baloldali hülye vagy, és fordítva. Mit tud csinálni az ember?!

 

Pont ezért, miután totál abszurd lett a képlet, ha nem csinálsz semmit, azzal fenntartod ezt az abszurditást. Én megpróbálom egy ilyen híd-kommunikációval, bizonyos szempontból racionalitással, és az emberi méltóságra apellálva, univerzális igazságokkal kicsit kimozdítani ezt a polarizációt. Szándékosan fenntartom, szeretem, ha az én oldalamon vannak jobboldaliak is. Fontos. Nincs probléma azzal, ha valaki jobboldali. Meg tudom érteni. Megvan a története. Sőt, baloldali is van überfaszkalap. Semmilyen módon nem tartozom sehová. De az adott ponton, értékek mentén, teszek, nyilatkozok. Ezt így nem. Tök mindegy, ki csinálta ezt a plakátot és miért és hogy, de meg kell szólalni. Egyként. Inkább csak azt próbálom elérni, hogy ne legyen ez a polarizáció. Nem szoktam ezeket a dolgokat a nevükön nevezni. Azt gondolom, talán egy eszköz lenne ebben az őrületben egy ilyen moderált, híd-szerű, racionális emberi hang. Ez lenne az én vízióm.

 

Ahogy látom, sokan egyet is értenek veled…

 

Igen, érzem a változást több emberen, aki követ engem másfél éve, hogy hogyan mondom azt, hogy ez minősítés, és hogy a vélemény az más. Hogy hogyan kommunikáljunk egymással. Ezt próbálom valahogy úgy mondani, hogy az semmi módon ne kioktató hang legyen, hanem partneri. Vagy hogy nagyon határozottan elutasítok adott dolgokat. Abszolút nem vagyok behódoló alkat, nem hallgatok el semmit azért, hogy kedvesnek tartsanak, hogy kedvelt legyek. Bármikor bárkinek odaírom, hogy én ezt elutasítom, nagyon határozottan, de sose bántva az egyént, hanem magát a tényt közölve. Lehet, hogy ő megsértődik, benne van, de én nem köptem magam szembe, hanem bevállaltam valamit, ami, úgy tűnik, nincs benne a közösségi kommunikációban: hogy mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. Erről nagyon sokat kell beszélnünk, hogy mik azok a keretek, ahogy két felnőtt, egyenrangú ember kommunikálhat egymással. Ugyanakkor meg tudom, hogy nagyon sokan, akik olvassák a háttérből, csak elgondolkodnak rajta, és azt mondják, hogy tényleg, ebben van valami. Hogy nem azt mondom, hogy te hülye vagy, hanem azt, hogy nem biztos, hogy ezt most jól látod. Hogy ugyanazt lehet máshogy is mondani. Én ebben most még hiszek, erre még teszek próbálkozásokat, de az tény, hogy nagyon nehéz ez a küzdelem, és nekem is nagyon sok energiámat viszi el, és sokszor gondolom azt, hogy baszódjon meg ez az egész, nekem ez nem kell. A másik gondolatom meg az, hogy jól van, de akkor tulajdonképpen mit tettél a holnapért, azért, hogy a gyerekeidnek már ne kelljen ezt? És mindig arra jutok, hogy még muszáj nekem is képviselnem a moderált emberi kommunikációt, az értelmes társadalmi párbeszéd jegyében. Aki nem bírja, nem bírja.

 

Te hogy bírod?

 

Most még azt érzem, hogy van ehhez elhivatottságom, de nekem is vannak rohadt kiábrándító napjaim, amikor úgy érzem, hogy semmit nem ér az egész. Persze, anyáznak naponta, lerománkurváznak, meg mindenfélét megkapok, ez pl. nagyon-nagyon nehéz, mert OK, hogy te társadalmi szinten csinálod, de egyéni szinten küldenek el az anyádba, naponta. Felkelsz reggel vidáman, csinálod a gyereknek a kakaóját, és valaki csak úgy rád ír, hogy te rohadt román kurva. Olyankor nyilván azt gondolod, hogy mi a fenének csinálod ezt? Nem kapok érte fizetést, senki nem ad nekem ezért semmit, lesz egy csomó ellenségem, és egy csomó munkaórát beletoltam. De aztán mindig arra jutok, hogy kell lennie valami civil kurázsinak, vagy valami társadalmi felelősségnek, amit mindenki a saját eszköztárával csináljon. És lehet, hogy ha minél többen tesszük ezt szóvá, akkor egy idő után valahogy elindul. Mindig a szabadságmozgalmakra gondolok, hogy mittomén 50 éve feketének nem lehetett felszállni a buszra, meg nem volt szavazati joga a nőknek, és teljesen abszurdnak tűnt, hogy ez valaha másként lesz. És aztán voltak emberek, akik beleálltak, és OK, volt, akit lelőttek, de a vége az lett, hogy van a nőknek szavazati joga, meg fekete elnöke lett az USÁ-nak. Még mindig van nagyon komoly rasszista és szexista diszkrimináció, de már nagyon sokat jöttünk előre. Ha ebben nem hiszünk, akkor miben?! Akkor oda jutunk, hogy nem hiszünk semmiben. De ha nem hiszünk semmiben, akkor meg miért vagyunk a Földön, minek élünk? Akkor olyan módon lecsupaszítódik minden, és annyira nihilbe torkollik az egész, hogy akkor már fel se kelek reggel, mert annak sincs értelme. Akkor mit adok tovább? Hinni és küzdeni és megtenni a tőlem telhetőt, még mindig valahogy vállalhatóbb és lelkiismeretesebb feladat, mint nem csinálni semmit. Igen, bizonyos szempontból magaddal is kibaszol, de most valahogy nekem erőt ad, hogy megpróbálok valamit csinálni. Sokkal nyugtalanítóbb lenne számomra, ha semmit nem csinálnék, miközben látom, hogy nagyon nagy baj van. És nem tudok mindent, de merek kérdezni.

 

Jó, de te magad jól vagy?

 

(Nevet). Hozom a papírforma szerinti viharokat. Azt hiszem, a megértésen már túl vagyok, már tudom, hogy mi történt velem, és nagyjából azt is, hogy miért. Tudom, hogy mi benne az én felelősségem. Tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy ez ne így legyen. De hogy egészen pontosan hogyan fogom ezt megvalósítani… a legutolsó lépéseken még dolgozom. Nem lehet menekülni, mert az sehova se vezet, az mindig konzerválja a problémát, menekülni csak életveszélyben lehet. Egyébként meg csak higgadt és érlelt döntéseket érdemes hozni, és azokat nem lehet sürgetni, siettetni, mesterségesen befolyásolni, provokálni, manipulálni. Azon gondolkodtam az utóbbi időszakban, hogy hogyan születnek az emberi döntések. Van, amikor hozol egy döntést, mert van rajtad egy kényszer, hogy dönteni kell, de valójában még nem érett meg benned, és kényszeríted magad, hogy végrehajtsad, és ez nagyon sok sebet okoz. Vagy pedig azt mondod, hogy tudom, hogy valamit váltanom kell, valamit csinálnom kell, de még nem értem meg, még nem érkeztem meg oda, hogy ki tudjam mondani, hogy pontosan mi az. És van annyi türelmem meg józanságom meg önelfogadásom meg önegyüttérzésem, ill. annyi empátiám akár a környezetem felé, hogy ne kezdjek el ámokfutni. Hanem azt mondom, hogy jó, valaminek változnia kell, és körüljárom, hogy honnan jön ez, kívülről, belülről stb.

 

A hagyományos coachingok úgy működnek, hogy márpedig jelöld ki a célodat, és ha kijelölted, akkor márpedig indulj el felé, és sokszor megesik, hogy beszűkülsz egy célra, miközben lehet, hogy nem is arra vágysz, mégis belekényszeríted magad, hogy menj. És akkor nem érted magad, hogy miért nem vagy boldog, hát megvalósítottad, elérted, ezt akartad, nem?! Ez történik, ha prematúr döntéseket hozol. Minden döntésed meg kell, hogy legyen küzdve ahhoz, hogy valóban a tiéd legyen. Ehhez képest, ami nekem nagyon tetszik, a gestalt coaching féle megközelítés, ami azt mondja, hogy ha egyszerűen csak odafigyelsz magadra, és megérted, hogy most ebben a pillanatban mi történik veled, odafigyelsz arra, hogy mit érzel, akkor az ad valami olyan nyugodtságot, hogy már ettől a gesztustól önmagában azt kezded csinálni, amire vágysz, ami jó neked. Egyszerűen csak követed a saját fizikai jelzéseidet. Egy csomó mindenedet tudod manipulálni, de ha figyelsz, rájöhetsz, hogy ha erre mész, akkor befeszülsz, ha viszont amarra, akkor kilazulsz. Tehát tudatosabban oda kell figyelni, hogy önfeledten jelen legyél a pillanatban. Ott van minden válasz a testedben, egy kicsit kövesd azt az irányt. Kicsit hagyd, nézd meg, mi lesz.

 

Most egymás mellé rakom a két módszert, hogy érezd a különbséget: tök más, hogy kényszerítve hozok egy döntést és erőltetem magam abba az irányba, vagy kivárom, hogy merre megyek magamtól, és a döntés magától születik meg. Tehát előbb hozok döntést, és belepréselem magam az útba, ami még nincs is kész, és egy csomó fájdalom van benne. Vagy nem mondom ki, hogy hova akarok eljutni, mert nem tudom, csak azt érzem, hogy egy átmenetben vagyok, valami váltásban, de nem tudom, pontosan mi az, és nem akarom magamra kényszeríteni, hanem elfogadom, hogy én most elbizonytalanodtam valamiben. Megengedem magamnak azt, hogy megnézzem, merre megyek. Hagyom, hogy menjek, és az hozza meg a döntést magától, spontán módon. Úgyhogy azt mondtam magamnak, hogy én most nem akarom eldönteni, amit nem tudok, hanem megcsinálom azt, amit tudok. Elindulok arra, és megnézzük, hogy ott mi van, és a döntés magától meg fog érni. És ha megérik, az az én döntésem lesz, egy megküzdött és felépített döntés.

 

Az biztos, hogy nagyon sok olyan felületen ért csalódás, amivel nem számoltam, és ezeket szépen meg kellett élni, el kellett fogadni, pont azért, hogy megértsem, hogy mi az, ami belőlem jön, mi az, ami a rendszerből, és mi az, ami máshonnan, hozott anyagból, amihez nincs közöm. És ha még a megértés előtt kijelöltem volna valamit, abba biztos elbukok. Tehát most tudatosabban és józanabbul akarom ezt megélni, már csak azért is, mert egyszer már menekültem, de akkor egyedül voltam, most viszont, felelős anyaként bármit csinálok, az közvetlenül befolyásol más embereket is, és ezért nem akarom elsietni. Nem tudom. Most követem saját magamat.


Uzseka Norbert - 2017. november 15.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!