Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen

Nem olvastam Tisza Kata kilenc-tíz évvel ezelőtt megjelent könyveit, nem tudtam az ugyanakkori tévés szerepléseiről, amiket ma már annyira bán; nem tudtam botrányokról, felhajtásról. Nekem ez mind kimaradt, és ha nem ő van az ez évi könyvfesztiválra megjelent Könyvhét magazin címlapján, s nem olvasom el azt a vele készített interjút, tán az új könyvét sem vettem volna kézbe. De amiket az interjúban mondott, azok alapján kíváncsi lettem. A Scolar standján belelapoztam a kötetbe, és a véletlenszerűen kinyitott első oldal máris kiváltotta bennem a „hűha”-élményt, a második után meg biztos voltam benne, hogy nekem ez kell.

 

Nem mintha könnyű lenne írni róla. Nemcsak a korábbi munkáival nem tudom összevetni, de azt se tőlem várja senki, hogy majd én megmondom, mi ez. Prózaversek láncolata, szépirodalom, pszichológiai tanulmányok irodalmiasított verziói? Az írónő pszichoprózának nevezi a kötetbe került írásokat, melyeket először a Facebook oldalán kezdett publikálni – én mindenesetre azért szerettem bele a könyvbe (ha ez a jó szó valami kapcsán, ami úgy beléd karmol és falhoz csap, mint kevés más írás), mert úgy találtam, hogy a rövid, gyakran csupán az oldal kisebbik felét elfoglaló írások egész életeket, sorsokat sűrítenek magukba. Lélegzetelállító és megrázó közülük sok, de hogy melyik az és miért, az teljesen szubjektív.

 

Kata írásait ugyanis elsősorban azok fogják érteni, akik így vagy úgy, de érintettek bennük. Meglehet, csak minden tizedik tükrözi az életem apróbb-nagyobb részeit, de további sok írásban ismerek rá olyan életekre, amelyek a leírtakkal párhuzamosak. És az, hogy valaki néhány mondatba képes legyen ezeket beleírni, úgy, hogy minden, ami számít, benne van, s hogy ráadásul nemcsak a nyilvánvaló, nagy sorsfordulókat lefestve, hanem a hétköznapok mindent átformáló áramlatát is… ez engem lenyűgöz. Nem tudom, mi is valójában a szépirodalom szerepe, feladata (ha van neki olyan), de hogy ebben a könyvben több van a mai ill. az elmúlt pár évtized magyar valóságából, abból, amit az emberek valójában megélnek, mint sok történelmi vagy társadalomtudományi munkában és szépirodalmi műben, az biztos. S mindezt úgy, hogy politikai utalások vagy egyéb aktualitások szinte nincsenek is benne. „Csak” emberi létek, kapcsolatok, érzések vannak, de azoknak aztán a veleje.

 

Ilyen szempontból ez szerintem szépirodalom (sőt, néha vers is, rímek legalábbis vannak), még akkor is, ha néha nehéz követni, kiről is szól az adott írás: folyó módjára kanyarognak, kavarognak az írások… Van, ami egyértelműen az írónő saját élménye, vannak másokról, a legkülönfélébb sorsokról szóló rövidkék is, de van egy talán fiktív szál is, mely Szakállhoz, a pszichoterapeutához kapcsolódik, akit azonban pont úgy nem ír le vagy körül, ahogy jobbára az egyes sztorik szereplőinek sem ismerjük meg a külső jegyeit.

 

Kata, amíg íróként önkéntes száműzetését töltötte, egyebek mellett pszichológiát tanult, konkrétan, ahogy az interjúban mondta, „leginkább a kritikai szociálpszichológia, és azon belül az öregedéskutatás” foglalkoztatja. Tartok tőle, hogy nem írható pusztán az oktatás számlájára, hogy aztán ilyen könyvet írt mindezek hatására, ugyanis a saját és sokunk tapasztalata az, hogy ritka az olyan orvos, pszichológus, akármiféle egészségügyi szakember, aki olyan elképesztő empátiával állna a pácienseihez, mint Tisza Kata. Annyi megértés van az amúgy sokszor nagyon is karcos, súlyos sorokban, amennyinek a töredéke, ha mindenkinek jutna, megmentené ezt az országot és világot. És nem csak megértés: megoldás is. Vagy legalábbis segítő szándék. Kata azonban nem mézes-mázos típus, tudja jól, hogy bizonyos sérüléseket csak a sebek újbóli feltépésével lehet gyógyítani, és ez a könyv részben ezt is teszi. Ettől is olyan hatékony…

 

Magam úgy tanultam, és ezt olvasom ki ebből a könyvből is (bár meglehet, én spirituális meg önsegélyező könyvekben hallottam ezekről, míg Kata talán pozitív pszichológiai tanulmányai során, nem szólva kinek-kinek a saját élményeiről), hogy bármely problémát, betegséget csak úgy lehet orvosolni, hogy az ember egyáltalán észreveszi, hogy baj van. Aztán el is kell ismerni, hogy az baj, elfogadni, hogy igen, most ez van, ezt kell megváltoztatni. Ebben pedig elementáris erejű segítséget adhat ez a könyv, én legalábbis úgy éreztem, hogy egyik-másik írása olyan, mint egy éles képet adó tükör, melynek képe talán kíméletlennek hat, de ugye nem a tükör a felelős azért, ami benne látszik… És persze, a következő lépést mindenképpen magunknak kell megtenni: ez a könyv nem fog helyettünk változtatni semmin. Hiszen csak egy könyv. Megértéssel, szeretettel, de lélekig csupaszított őszinteséggel íródott történetek vannak benne, melyek közelebb vihetik az olvasót önmagához. Mi lehet ennél szebb ajándék, s nagyobb segítség?


Uzseka Norbert - 2017. június 6.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!