Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Sofi Oksanen – 2016. november

Nemrégiben jelent meg magyarul a Norma, Sofi Oksanen ötödik regénye a Scolar Kiadó gondozásában. (Korábbi regényei: Tisztogatás, Sztálin tehenei, Baby Jane, Mikor eltűntek a galambok.) Ennek alkalmából az írónő Magyarországra látogatott.

Szabó Dominik beszélgetett vele, míg tolmácsként Szkórits-Tala Gábor működött közre. Az interjú elkészültében hálás köszönettel tartozunk Bak Róbertnek és Lipka Borinak.

 

A Norma előtti regényei nagyon erősen a jelenre nagy hatással lévő múltra koncentrálnak. Ön szerint lehetetlen szakítani azzal, ami elmúlt?

 

Azt gondolom, hogy sem a jelent, sem pedig a jövő nem érthetjük meg a múlt nélkül. Az egyik biztos módja annak, hogy problémákba fussunk a jövőben az, hogyha nem foglalkozunk a múlttal, még akkor is, ha az a múlt esetleg problémákkal és gondokkal terhes.

 

A jelen Észtországára, illetve Finnországára mennyire van még hatással a múlt Szovjetuniója?

 

Észtország és Finnország közelmúltbeli történelme azért eltér egymástól, más és más módon voltak kitéve a szovjet hatásnak. Finnország a függetlenségének kinyilvánítása óta folyamatosan független ország, de zajlott Finnországban egy bizonyos „finnizáció”, ami abban nyilvánult meg, hogy egyfajta modell-országként volt feltüntetve, azt megmutatandó, hogy a szovjet szomszéd mellett is tud egy ország függetlenül működni. Ez bizony időnként meglehetősen terhes volt. Egy kicsit olyan „ketrecbe zárt oroszlán” érzése volt az embernek.

 

Ami pedig Észtországot illeti, Észtország tulajdonképpen a gyarmatosítás utáni állapotban van még a mai napig is. Azért akartam Észtország közelmúltbeli történelméről írni, mert nem túl sok regény született még erről. Nagyon sok tudományos mű, visszaemlékezés született, de szépirodalmi mű nagyon kevés. Engem is meglepett, hogy az a folyamat, ami ennek a nyomán beindult, milyen gyorsan zajlott le, és milyen eredményes volt Észtországban. Fontos az, hogy a közelmúltról regények szülessenek, illetve hogy beszéljünk a közelmúltról. Anélkül, hogy az ember a saját honfitársaival ne tudna ezekről a kérdésekről beszélni, anélkül nem lehet a külvilággal sem ezekről a kérdésekről beszélni. És a közelmúlt kérdéseinek megvitatása nélkül nem lehet világossá tenni egy ország vagy egy adott ember jelenlegi politikai nézeteit, politikai törekvéseit. Ezeknek a megértéséhez nagyon fontos a közelmúlt feldolgozása.

 

A múlt feldolgozása Finnországban könnyebben vagy gyorsabban ment végbe? Finnország történelmével kapcsolatban nem akart esetleg regényt írni?

 

Finnországban a történelmi regények mindig is nagyon fontosak voltak. Az első Finnországban kiadott könyv is egy történelmi regény volt, tehát ennek a fajta történelem-feldolgozásnak nagyon nagy hagyománya van. Még úgy is jól működik, hogy a politikusok természetesen nem feltétlenül szeretnének ezzel az Oroszországhoz fűződő viszonyról, vagy annak minden részéről beszélni. Ennek ellenére ezek a témák mégiscsak megjelennek az irodalomban.

 

Csak hogy mondjak egy példát: a téli háborúban Finnország elvesztette Karéliát, Oroszország elfoglalta, de a Karéliában élő finnek közül nagyjából félmillió ekkor Finnországba vándorolt, vagyis bizonyos tekintetben Karélia nem veszett el. Ez a típusú lelkiség, ezek a történetek megmaradtak, és az irodalomban megjelentek, a karéliai írók megkezdték ennek a történetnek a feldolgozását. Van például egy írónő, Laila Hirvisaari, akinek sok regénye jelent meg erről a témáról. Ezzel kapcsolatban érdekes adat, hogy őt ugyan külföldön nem nagyon adják ki, de Finnországban négymillió példány jelent meg ebből a bizonyos könyvből. Ez azért érdekes, mert Finnországban összesen ötmillióan laknak...

 

Finnországban tehát igen nagy az irodalmat övező érdeklődés, miközben Észtországban (ahogy említettem is) nagyon sok memoár és tudományos történelmi mű jelent meg a közelmúlttal kapcsolatban, de valahogy az irodalmárok nem érezték szükségét annak, hogy ezt a közelmúltat feldolgozzák. Éppen ezért nagyobbnak láttam a szükségét, jobban megmozgatott ez a téma.

 

 

Ha már Finnországról kezdtünk el beszélni: a statisztikák azt mondják, hogy Finnországban lényegesen több családon belüli, illetve nemi erőszak történik, mint más északi országokban. Ön szerint minek köszönhető ez az arány?

 

Ha összehasonlítjuk Finnország helyzetét a többi északi állammal, akkor bizonyos szempontból Finnország nagyon jól teljesít, például az egyenlő jogok szempontjából, más tekintetben azonban nagyon le van maradva a többi északi ország mögött. Ez hatással van a jogrendszerre is, és nyilvánvalóan a családon belüli erőszakok számára is. Ezen kívül nyilván ebben más faktorok is szerepet játszanak, például az alkohol vagy a fegyverek száma. Finnországban az Egyesült Államokkal összevethető az egy főre eső fegyverek száma, és úgy néz ki, hogy a közeljövőben ez nemigen fog változni. Ezen kívül az is szerepet játszhat ebben, hogy a finn kultúra nagyon befelé forduló, a privát szférát nagyon tiszteletben tartó kultúra: az emberek általában sem nagyon osztják, beszélik meg egymással a problémáikat, és hát ez igaz a házasságon belüli erőszak kérdésére is. Úgy gondolja a finn társadalom, hogy a házasságon belüli erőszak az olyasmi, ami arra a családra, arra a közösségre tartozik, és nem tartozik a többiekre. Ugyanakkor szót kell ejteni a szégyen kultúrájáról is, ami szintén szerepet játszhat ebben. Általánosságban a finn társadalom egy befelé forduló társadalom, talán ez az oka annak is, hogy ilyen tekintetben kicsit le vagyunk maradva a többi északi országtól.

 

Úgy érzem, hogy Norma karakterében a jelenlegi húszas-harmincas generációról akart egy kórképet mutatni számunkra – gondolok itt a szülőkkel való lakásra, a sikertelen kapcsolatokra, a gyermektelenségre, a karrier problémás voltára. Ön szerint mennyire általános ez a mostani húszas-harmincas generációra nézve?

 

Az az igazság, hogy valószínűleg minden országnak megvannak a saját problémái, de ha az északi országokat nézzük, akkor az ott élő nőknek az egyik fontos problémája manapság az, hogy a világ egyre vizuálisabbá válik. Ezen, hogy úgy mondjam, nem nagyon segít a közösségi média sem. Miközben a Normát írtam, tanulmányoztam a fotográfia történetét is, és elgondolkoztam azon, hogy a nagyszüleinkről alig készültek fényképek. A szüleink mondjuk harminc évesek voltak, amikor az első fényképezőgépüket megvették, míg a mai fiatal generáció, a „szelfi-generáció” naponta több képet készít magáról.

 

Van ez a történet, nem fog eszembe jutni a neve lánynak, aki nagyon népszerű volt az Instagarmon, nagyon sok fényképet posztolt magáról és nagyon követője volt. Aztán egy idő után idegösszeomlást kapott, és elhatározta, hogy abbahagyja az instagramolást. Ezután megosztotta a követőivel azt is, hogy mennyi munkájába és erőfeszítésébe került az, hogy ezeket az úgynevezett természetesnek látszó fényképeket elkészítse, amiket utána posztolt magáról. Hogy amikor elkészítette ezeket a fényképeket, akkor előtte két napig nem evett, hogy a hasa elég lapos legyen, és így tovább. Közben az instagramon azt a képet közvetítette magáról, hogy ő azt az életet éli, ami ideális a fiatalok számára, amire mindenki vágyik, miközben ez az élet vezetett ahhoz, hogy idegösszeomlás kapjon.

 

Miközben a világban nagyon sok pozitív folyamat zajlik, mint például az, hogy a nők egyre többet dolgoznak, jobbak a karrierépítésben, az egyenjogúság tekintetében javulnak a dolgok, ezekkel a változásokkal egyidejűleg új problémák is keletkeznek. Ilyen új probléma például ez is, a vizualitás, ami sajnos nem csak bizonyos csoportokra hat. Korábban, ha valaki egy farmon dolgozott, vagy otthon dolgozott a mezőgazdaságban, akkor az ő megítélésében sokkal többet számított az, hogy ő mennyire volt lelkes vagy jó munkaerő, vagy mennyire értett a növényekhez, mint hogy mennyire szép az arca. Manapság ez elől gyakorlatilag nem lehet elmenekülni, mert akárhol is van az ember, ez a vizuális kultúra mindenkire hatással van, akinek mondjuk van mobiltelefonja. Ugyanakkor a közösségi médiával kapcsolatban az is egyfajta probléma, hogy miközben elvárja a nőktől, hogy minél szexibb képet mutassanak a magukról, a szexi képek megosztása továbbra is kiváltja a közösségből azt, hogy aki ilyen képeket tölt fel magáról, az rossz erkölcsű nő.

 

 

Egy nemrégi interjújában azt olvastam, hogy Finnországban a nőket akkor sem tekintik „igazi” nőnek, ha nincs gyereke, és akkor sem, ha nem foglalkozik igazán a karrierjével – elvárják tőlük mind a kettőt. Ez nekem úgy tűnik, mintha már átestünk volna a ló túlsó oldalára, ennek ellenére aNormának, úgy érzem, van egy nagyon erősen feminista olvasata is. Ön szerint meddig van szükség harcias vagy erősebb feminista hangokra a nyugati társadalmakban?

 

Hány százaléka nő a magyar íróknak?

 

Olyan húsz százalék lehet...

 

Hát azt gondolom, hogy ez részben válaszol is a kérdésre. Finnországban az íróknak nagyjából ötven százaléka nő, ami azt bizonyítja, hogy a nők is legalább ugyanolyan jól tudnak írni, mint a férfiak, tehát semmiféle minőségbeli különbség nincsen, semmiféle képességekben nem szenvednek a nők hiányt, ami mondjuk az íráshoz kell. Valószínűleg, ha nem járta volna a munkám kapcsán más országokban, és nem tapasztaltam volna, hogy más országokban nem ez a helyzet, tehát hogy a nemek közti egyenjogúság nincs olyan jó helyzetben, mint Finnországban, akkor talán azt mondanám, hogy nincsen rá annyira szükség, hogy a nők jogairól beszéljünk. De így, hogy jártam, így azt gondolom, hogy igenis szükség van erre.

 

Vannak olyan szakmák, amikre hagyományosan úgy szokás gondolni bizonyos kultúrákban, hogy ezek férfi szakmák, hogy ehhez a férfiak jobban értenek, jobban tudják csinálni. Bizonyos országokban az irodalom is ilyen, vagy a zene, vagy a szobrászat, holott nem arról van szó, hogy a nők nem tudnák elvégezni ezt a munkát, vagy nem értenének hozzá. Vannak olyan kultúrák, ahol a nemek egyenjogúsága, egyenrangúsága nincs még olyan jó helyzetben. És vannak új veszélyek is, például itt van mindjárt Lengyelország, ahol ha rosszul mennek a dolgok, akkor a nők hamarosan elvesztik az önrendelkezésük jogát. Én például húsz évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy húsz év múlva olyan helyzetbe kerülünk, hogy azon kelljen vitatkoznunk, hogy a nők rendelkezhetnek-e a saját testük felett vagy sem.

 

Úgyhogy azt gondolom, hogy igen, nagyon fontos a nők jogairól beszélni, nagyon fontos a gyermekek jogairól beszélni, ami ugyancsak kapcsolódó témakör. Annál is inkább fontos, mert amikor a Normát írtam, akkor például elgondolkoztam azon, hogy igen, megpróbálunk felkészülni, beszélünk a nők jogairól, beszélünk a gyermekek jogairól… de igazából nem tudjuk kitalálni azt, hogy a jövőben az elnyomásnak milyen új formái kerülnek majd elő. És azt gondolom, hogy azért is fontos a nők és a gyermekek jogairól sokat beszélni, mert talán jobban fel tudunk készülni az elnyomásnak ezekre az új formáira, amik a jövőben megjelenhetnek. Mert egészen biztos, hogy lesznek ilyenek.

 

Köszönjük a beszélgetést.


Szabó Dominik - 2016. november 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!