Főkép

Szerelmes regény? Történelmi mű? Kémtörténet? Dokumentumkötet? Családregény? Egy nemzedék szembenézése a múlttal? Az Apám darabokban fülszövege küzd a meghatározással, de talán legegyszerűbben és mindenek előtt: egy fiú szüleiről alkotott képe. Száraz Miklós Györggyel életéről, gyermekkoráról és persze legújabb regényéről Bak Róbert beszélgetett.

 

Mióta érlelődött benned, és hogyan vetődött fel az ötlet, hogy könyvet írsz édesapádról?

 

Nem érlelődött. Sokáig eszembe sem jutott, és amikor megírtam az első részletet, akkor nem is sejtettem, hogy valami elkezdődött. Azt a bizonyos írást – Kádár, Gabo és a bálnafitymabőr volt a címe – egy határon túli, délvidéki magyar napilap felkérésére írtam, 1956-os megemlékezés gyanánt. Az írás közel egy kolumnás lett, apám is szerepelt benne, meg az az óriási állami vándorcirkusz, ahová 1957-ben, a börtönből való szabadulása után elszegődött szervező titkárnak. Ő biztosította a cirkusz számára a placcot, közönséget szervezett, kígyótáp és oroszlán eledel után szaladgált. Annak az írásnak olyan jó visszhangja volt, meg nekem is tetszett, hogy gondoltam, folytatom. Felkínáltam egy magyarországi napilap hétvégi mellékletének. Megtetszett nekik, és másfél éven át hetente jelentek meg az írások egy-egy nagy, családi fényképpel. Így kerültek elő a fotográfiák, dédapám, dédanyám, hadifogoly nagyapám, a hadapródiskola, apai nagyapám hastáncosnő nővére, Egyiptom, Szudán etc. Előszedtem naplókat, leveleket, rakosgattam, csoportosítgattam őket. És lassan elkezdett formálódni egy könyv.

 

Milyen volt a kapcsolatod apáddal?

 

Jó. Rossz. Könnyű, nehéz. Viharos és békés. Vagyis változó. Megértő apa volt, az a szülő, aki emlékezett a saját kölyökkori kínjaira, marhaságaira. Másrészt nehéz eset volt, mert olyasmit is elvárt, amihez neki veleszületett, különleges adottságai voltak. Ha békén hagyott, jó volt, mert békén hagyni nagyon tudott. Úgy értem, az nem magára hagyás volt. Tizenöt évesen elengedett Erdélybe, nyáron, négy hétre, úgy, hogy egy kölyökbarátommal szénakazlakban, padlásokon, barlangokban aludtunk, teherautók platóján, szerszámkocsikban, szekereken, tehervonatra kapaszkodva utaztunk. Favágók, havasi pásztorok, falusi papok, parasztok, melósok világába csöppentünk bele, hogy még aznap vagy másnap már tovább is álljunk. Éveken át csavarogtunk nyaranta, sokszor azt sem tudtuk, hol is járunk. Erdélyben, Felvidéken. És apám nem mutatta, hogy féltene. Nem nézett a körmömre. Itthon is sokat tekereghettem, korán kimaradozhattam, tölthettem az éjszakákat, ahol akartam, csak elvárta, hogy szóljak. Érdekes módon úgy tizennyolc éves korom körül lett vele nehezebb. Elkezdett félteni. Aggódni. Hogy mi lesz velem? Belőlem? Ő biztos azt mondaná, velem lett nehezebb.

 

Száraz György 1970-ben

 

Mennyire volt nehéz kivonnod magad egy ennyire személyes történetből? És miért hoztad meg ezt a döntést?

 

Ha arra gondolsz, hogy a könyvben én magam kevéssé szerepelek, akkor az nem is döntés volt. Valahogy adódott. Eleinte azt gondoltam, valaki más írja ezt a könyvet. Egy nem létező unoka. A gyerekem gyereke. Vagy talán egy sosem létezett testvérem. Ez sokáig kísértett. Sok érdekes lehetőséget engedett volna meg. Aztán éppen emiatt vetettem el. Hogy ne vigyen el. Végül mégis megírtam egy szálat, amelyben körülöttem forog a világ, és aztán ezt a szálat elhagytam, kioperáltam a regénytestből. Kabdebó Lóránt el akarta olvasni a regényt kéziratban. Én nem szoktam kiadni a kezemből az írásaimat, csak ha késznek érzem. Most sem akartam, szerencsére ő volt makacsabb. Neki köszönhetem, hogy végül – és ha nem is az egészet – ennek a szálnak néhány darabját megtartottam, és nyomatékosítottam a szerkezetben.