Főkép

A minden évben egyre hangosabban kongatott vészharangok ellenére az idei év is bővelkedett izgalmas könyvmegjelenésekben – olyannyira, hogy bár szeretnénk, messze nem tudunk minden jó és fontos könyvet elolvasni. Azonban olvasunk, rendületlenül, és így év végén játékra hívtuk szerkesztőségünk tagjait: árulják el, melyik könyv adta a legnagyobb élményt ebben az évben. Célunk nem a legjobb, legfontosabb, legsikeresebb, „legakármilyenebb” könyv kiválasztása volt, csupán az, hogy megmutassuk, nekünk, olvasóknak, lelkes recenzenseknek mely könyvek adtak a szó legnemesebb értelmében élményt idén.

Az eredmény jól mutatja ízlésünk és műfaji preferenciáink sokszínűségét – mégis, fellelhetőek egyezések itt-ott. Ezek közül mindenképpen kiemelendő a minőségi kortárs sci-fi hazai „térnyerése”. Ám nyilván az sem véletlen, hogy a számos friss megjelenés közé csak becsempésződött néhány időtálló klasszikus – hiába, nem minden az újdonság! Lássuk hát, mely könyvek voltak a kedvenceink 2012-ben…
 
 
Baranyi Katalin:

Charlotte Brontë: Villette

Az írónő e műve (az utolsó) személyes kedvencem. Volt egy időszak az életemben, amikor még a mindenki által ismert főművénél, a Jane Eyre-nél is jobban szerettem ezt a méltóságteljesen hömpölygő, egész világot megrajzoló, mégis intim, finom és modernül pszichologizáló regényt. Látszólag egy 19. századi lányiskolai tanárnő szerelmeinek története, azonban a hit, barátság, nevelés vagy épp a női egyenjogúság kérdéseire is választ keres, mégpedig ma is érvényesen és érdekesen. Mivel polcomon eddig egy ronggyá olvasott, ráadásul kétkötetes, régi kiadását őrizgettem, épp ideje volt már, hogy kezembe vehessem a Lazi szép külsejű, jól lapozható, belefeledkezésre hívó és - örömömre - egykötetes kiadását.
 
 
Bauman Tamás:

Neil Gaiman: Amerikai istenek

Számomra egyértelműnek tűnt a választás az idei év kedvenc könyvét illetően. Habár Hannu Rajaniemi Kvantumtolvaja ismét beindította bennem a sci-fi iránt érzett elhalványuló rajongásomat, mégis Neil Gaiman kultikus műve viszi a pálmát. Miért? Egyszerűen azért, mert zseniális könyv. Már az első magyar megjelenésekor is elolvastam és akkor úgy igazán mellbe vágott, hogy az állítólagosan csak „alsóbbrendű” szórakoztató irodalom keretein belül milyen lehetőségek rejlenek. Gaiman nagyszerűen szövi a történetet, könnyed írói stílusa magával ragad, a kötet közben megjelenő történetek olyan színessé varázsolják az amúgy sem kicsi tablót, mint a híres Sub Rosa ablak, a való világ leírásai közé keveredő mágikus háttér csodálatosan illeszkedik az egész szövetébe, a megjelenő hangulatok pedig akár egy tenger közepén is képesek lennének Amerika moteljeibe, útjaira, látnivalóhoz repíteni. És persze az sem elhanyagolandó, hogy helyenként milyen furfangosan erősíti meg a hangulatot egy-egy dal megemlítésével.

 
Fülöp Anna:

Scott Westerfeld: Leviatán

Ez volt az egyik olyan regény ebben az évben, amely teljesen ki tudott szakítani a hétköznapokból, amit folyton hurcibáltam magammal mindenhova, és amely még a mai napon sem pihenhet nyugodtan a polcomon, mert egyszerűen muszáj újból és újból elővennem, hogy elolvassam ismét a kedvenc jeleneteimet - amiből be kell vallanom, elég sok van. Westerfeld remekül ötvözi a klasszikus kalandregények és az újhullámos steampunk regények műfaját. Amit a legérdekesebbnek találtam benne az az író által teremtett különös világ, amely szerintem olyan igazán magával ragadóan eredeti; amely annyira különbözik a mi világunktól, mégis valahogy kísértetiesen ismerős. Azt hiszem, ezek után mondanom sem kell, hogy tűkön ülve várom a folytatást.

 
Galgóczi Móni:
 
Jo Nesbo: Fejvadászok

Számomra 2012 egyik legmaradandóbb könyvélménye Jo Nesbo Fejvadászok című könyve. Hogy miért? Mert író még soha a büdös életben nem vezetett meg ennyire, amihez persze nagyban hozzájárult, hogy a feszes cselekmény és a forgatókönyv-szerűen pergő események során csupán egyetlen pillanatra ugyan, de elkalandozott a figyelmem, vagyis igazából megérdemeltem, amit kaptam. Ráadásul a főszereplő egy címeres barom, akit ennek ellenére nem tudok utálni, bár nagyon szeretném, hiszen önmagát és a világot nekem „bejövős” módon szemléli: fanyar humorral és hihetetlen szarkazmussal. Ja, és egyébként hol máshol olvashattam volna traktoros üldözést?

 
Galgóczi Tamás:
 
Michael Moore: A provokátor, Chad Harbach: A védekezés művészete
 
 Hála az égnek 2012-ben rengeteg könyv jelent meg (a Szabó Ervin könyvtár weboldala december közepén több, mint 8000 címet listázott ki erre az évre), amiből valóban nehéz volt választanom. Két olvasmányra mégis nosztalgiával emlékszem vissza, mert túlzás nélkül katartikus napokat okoztak. Michael Moore önéletrajzában azt az utat vázolja fel, ahogy eljutott az ország megmondóembere címig. A provokátor című kötet mindenképpen ajánlott azok számára, akik a jövőben szeretnék megmondani honfitársaiknak, milyen, számukra káros ügyek, folyamatok zajlanak a szomszédságukban. Ez nem politikusnevelő írás, hanem kézikönyv a „hogyan tegyük jobbá az életünket és a demokráciát” témakörben. Vagy valami hasonló.

Erre az esztendőre többek között azért emlékszem majd vissza nosztalgiával, mert számos letehetetlen regény került a kezembe. Ezek közül azonban egyértelműen A védekezés művészete tetszett a legjobban, bár ennek okát pontosan nem tudom megmondani. Biztosan nem a baseball, hanem sokkal inkább az amerikai elbeszélő hagyományok megőrzése, továbbvitele miatt. Egyszerű, mégis érdekes szereplők, sorsok tele örömmel, bánattal, megalkuvással, vágyakozással, bármiféle filmes végkifejlet mellőzésével, kellő terjedelemben tálalva - ezért aztán ez lett az év könyve nálam.
 

Hegyi Zoltán:
 
Arnon Grunberg: Tirza

Ha az olvasáson túl ráfordított időt tekintem, a legtöbbet talán az Oszama foglalkoztatott - minden egyenetlensége ellenére. De a Marija Morevna és a Halhatatlan mélyebben ihletett meg, és biztosan több gondolkodni valót adott például a Dervisház. Mégis, ha azt kérdezed, mi markolt össze a legjobban, mit nem tudtam valójában azóta sem „letenni”, akkor mindezeket félrelöki Arnon Grunberg Tirza című regénye. Minden bennem keltett kételyével, megvezetettségem tudatával együtt is nekem a Tirza 2012 könyve.

 
Hollósy Amadea:

Ernest Hemingway: Vándorünnep

Százvalahány könyv közül nem egyszerű kiválasztani egyet, egyetlenegyet, a szerkesztő lelketlen vasszigora miatt. Sok jó könyvet olvastam idén is (hálistennek), de mindegyik más módon jó, máshogy bűvölt el a Tengeróceán, a Kékszeműfiú vagy a Jégviráglányok. Ebből következik, hogy senki nem vitt úgy táncba, mint Ernest Hemingway a Vándorünnep című könyvével, amely az író 1921-26 közötti, Párizsban töltött életéről szól.
Hemingway egy életművész; a gyönyörű leírások, jellemzések szinte fejbe kólintják a meglepett olvasót: „Tehetsége természetes volt, mint a hímpor alkotta rajz a pille szárnyán. Volt idő, mikor e rajzról még annyit se tudott, mint a pille, nem tudta, mikor érte horzsolás, mikor kár. Később ráébredt rokkant szárnyaira, szárnyai rajzára, de szárnyalni már elfelejtett, mert a szárnyalás szerelme elmúlt, s már csak az emlékeiben élt, hogy milyen is volt, mikor még könnyedén libbent föl a levegőbe”. A finom, könnyű borok és a papírra vetett szavak illata pedig olyan részegítő, hogy legszívesebben Párizsban tölteném az őszt, figyelném a fény játékát a falevelek aranylásán, könnyű, fehér bort innék, az orosz írókról beszélgetnék az ismerőseimmel, és megállapítanánk, hogy manapság kivesztek a szerény költők a világból és az asztalfióknak írott jó versek is hiányoznak.

 
Kovács Tímea:

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Az idei év bővelkedett emlékezetes olvasmányélményekben, akadt olyan regény, melynek olvasásakor nemes egyszerűséggel meg voltam győződve róla, hogy ez életem legjobb könyve (Jonathan Franzen: Szabadság); és olyan is, amelynek képei, hangulatai, gyönyörű leírásai újra meg újra előjönnek, arra késztetve, hogy olvassam újra, de most azonnal (Murakami Haruki: 1Q84 trilógia). A legnagyobb élmény mégis egy évtizedes kedvenc újraolvasása volt. Virginia Woolf Mrs. Dalloway-e anno életem legmeghatározóbb olvasmánya volt, és most, jó néhány évvel később újra kézbe véve megadta ugyanazt az élményt. Döbbenetes erejű, letaglózó szövegfolyam ez, egyszerre gyönyörű és fájdalmas. Ha minden évben újraolvasnám, könnyen lehet, hogy minden évben ez lenne az év legjobbja.

 
Mezei Attila:

Steven Saylor: A hét csoda

Bár nincs nagyon az előtérben a krimi-vonal a novellákban, mindezért bőségesen kárpótolnak a történelmi leírások. Nem nagyon találkoztam eddig olyan szerzővel, aki ennyire élettel teli, „kézzel fogható” módon – és nem utolsó sorban hitelesen – tudná visszaadni az ókori világ miliőjét és ennyire pontosan ismertetné meg az olvasókat a címben is említett hét csodával.

 
Szabó Dominik:
Dan Simmons: Hyperion bukása

Habár az idei évben számos kiváló alkotás jelent meg, mégis egy régebbi regényt választottam kedvencnek, ugyanis a Hyperion bukása teljesen rabul ejtett. Nem feltétlenül azért, mert a szerző olyan zseniálisan fűzi egybe a történetet (pedig igaz), nem is azért, mert annyira élő karaktereket alkot, akiknek minden rezdülését megérzi az olvasó (noha szintén igaz), hanem mert minden sorát átitatja a költészet. Ott van a stílusban, a cselekményben, a mondatokban, a szöveg minden szintjén - mondhatnám, hogy ámulatba ejtő vagy lebilincselő könyv, de felesleges: egyszerűen olvasni kell.

 
Szilvási Krisztián:

Benedict Wells: Beck utolsó nyara

Nem fogom letagadni, mert úgyis hiábavaló lenne, hogy nagyon szimpatizálok azokkal a történetekkel, amelyekben a főhős hajlandó és képes sikerrel kitörni megszokott élete keretei közül. Akár szétfeszítvén azokat, akár kihasználván az adódó kibúvót, akár erőszakkal lépve túl fásult kiterjedésein. Hm, vajon miért? No mindegy, pszichoanalízis helyett így könnyen azonosultam az önakaratú, német származású Benedict Wells-szel, de legfőképpen főhősével, a tanári állását maga mögé pöccintő, 37 éves Robert Beck-kel, aki az idő egyre keményebb vasfoga elől saját bátorsága és eltökéltsége fűtötte vágyaiba menekült. Messze a megszokottól az álmok, a vágyak és a szerelmek talán-nincs-még-túl-késő kibontakoztatása felé. Beck utolsó nyara ezért volt számomra rettenetesen élvezhető és mélységgel bíró történet – hiszen szerettem volna magamat (is) látni benne. És eláruljak egy titkot? Bizony benne is voltam...

 
Turán Beatrix:

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Azt hiszem, negyedik alkalommal olvastam idén, és minden újraolvasás után egyre jobban szeretem. Időnként megpróbálom kitalálni, miért szeretem annyira, de végül általában csak addig jutok, hogy egymásra halmozok egy csomó jelzőt arról, hogy szerintem milyen ez a regény: egyszerre hideg, költői, tragikus, érzelmes, társadalomkritikus, elragadó, melankolikus és szépséges.

 
Uzseka Norbert:

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Ez az év számomra, bár olvastam sok minden mást is, elsősorban a sci-fi és fantasy könyvekről szólt, melyeknek 2012-ben nem csak a mennyisége, de a minősége is elképesztő volt, pozitív értelemben, ráadásul ezek zöme a kortárs fantasztikus irodalom legjavából került ki (Paolo Bacigalupi, Catherynne M. Valente, David Mitchell, Scott Westerfeld, Ian McDonald, Neil Gaiman, Orson Scott Card, Lavie Tidhar, Karen Thompson Walker, stb.). A legmarandóbb élmény mégis egy bő 60 éves könyv, Ray Bradbury egyik legismertebb műve, a Marsbéli krónikák. Azért is, mert az író ebben az évben hunyt el, azért is, mert a világvége hisztéria közepette olyan tisztán, élesen s mégis költőien mutatja meg, miért került az emberiség jelen helyzetébe. Persze nyomasztó könyv, mely mit sem vesztett mondanivalójából, de én leginkább azért szeretem, mert annyi ötlet, részlet, finomság van benne.