Főkép

ekultura.hu: Idén félszáz éve, hogy megjelent Anthony Burgess akkoriban botrányosnak számító regénye, a Gépnarancs, melynek rögtön a rendszerváltás után kiadott magyar fordítása az Ön nevéhez fűződik. Angol és orosz szakosként végzett az egyetemen. Miben segített a szöveg átültetésekor a két nyelv alapos ismerete? Egyáltalán szükség volt erre?
Gy. Horváth László: Az angoléra nyilván, hiszen mégiscsak arról kellett lefordítani. És az oroszéra is, hogyne. Burgess szövegében az orosz szavak néha annyira el vannak torzítva, hogy rendes orosztudás kellett az azonnali ráismeréshez. Emlékszem, Békés Pali mesélte, mennyire megdöbbent (pedig ugye ő is tanult oroszul az átkosban), amikor a fordítást olvasva rájött, hogy még a „cal” („and all that cal”) is orosz szó. Megjegyzem, a kal (ürülék, bélsár) benne van a Hadrovics–Gáldiban, de a két köznyelvibb szinonimája, a gyermo és a govno nincs. Ilyen szemérmes (és rossz) volt nálunk az oroszoktatás is. De mindettől függetlenül a naccatnyelvet meg kellett teremteni, és ehhez szükség volt a magabiztos mozgás képességére az orosz nyelv közegében.
 
ekultura.hu: Mennyire volt egyenes a fordítói pályája, amíg idáig eljutott?
Gy. Horváth László: Mondhatni, nyílegyenes volt, amiben persze a szerencse is közrejátszott. Hatodikos elemista lehettem, amikor elhatároztam, hogy műfordító akarok lenni, szerencsére felvettek a csornai Hunyadi János Gimnázium angolos osztályába, másodikos gimnazista koromban a 26 forintos angol–magyar zsebszótárral lefordítottam magamnak Robert Louis Stevenson Kidnapped című regényét (bizonyára olyan is lett, azóta sajnos elveszett), aztán nagy-nagy szerencsémre bejutottam az ELTE angol–orosz szakára, ahol kijártam Géher tanár úr műfordítói szemináriumát is, az egyetem után pedig irdatlan szerencsémre rögtön állást kaptam az Európa Könyvkiadónál, ahol azóta is dolgozom. Így azután többé-kevésbé én választhattam meg, mit szeretnék fordítani. Persze nagy serkentő erő volt, hogy már egyetemista koromban rám bíztak Santayana-, Byron-, Jack London-szövegeket. Az Európánál Borbás Mária, Osztovits Levente, Bart István szerkesztette első műveimet: remek iskola volt.
 
ekultura.hu: Számos fontos romantikus regényt fordított. Anne Brontë, Walter Scott, Robert Louis Stevenson vagy éppen Edgar Allan Poe szövegei nem csupán szókincsükben, de a kifejezésmód konvencióiban is alapvetően eltérnek a mai nyelvhasználatban bevett szokásoktól. Ilyenkor archaizálásra törekszik, vagy inkább csak a hangulatot próbálja visszaadni?
Gy. Horváth László: A régi nagyoktól, Kardos László, Vas István, Szabó Ede és mások esszéiből és gyakorlatából megtanultuk, hogy az archaizálással nagyon kell vigyázni, hiszen a klasszikus szövegek a maguk idejében modernek voltak, akkori recepciójuk is ennek megfelelően alakult, tehát tulajdonképpen hamisítás volna agyonrégiesíteni őket. Másfelől persze leheletnyi archaizálással érzékeltetni lehet klasszikus voltukat, meg természetesen a korabeli gondolkodás- és kifejezésmód eleve magával hoz bizonyos másságot. A szokásos tánc, gúzsba kötve. Mindenesetre például Lord Byron leveleiben, amelyekből úgy kétszázat fordítottam, maga a lázas, cinikus, eleven élet tombol: azokat aztán tényleg nagyon a mához vagy inkább a mindenkorhoz szólóan kellett átültetni.
 
ekultura.hu: Az érett modernizmus korszakából furcsamód inkább műfaji regényeket, elsősorban krimiket fordított. Agatha Christie és Raymond Chandler életművét azonban nem egyedül tette át magyarra. Ilyenkor elolvassa a kollégák fordításait? Fontos bármilyen szinten is ismerni a már megjelent fordításokat?
Gy. Horváth László: Attól függ, mit nevezünk érett modernizmusnak, egy művészeti felfogást vagy egy irodalmi korszakot. Fordítottam én regényt (Jacob szobája) meg egy híres esszénovellát (A folt a falon) a high modernism emblematikus figurájától, Virginia Woolftól, több novellát Katherine Mansfieldtől, verseket a szintén igencsak ide sorolható Marina Cvetajevától, ha pedig a két világháború közti korszakot nézzük, Joseph Conradtól A titkosügynök-öt, Karen Blixentől a Volt egy farmom Afrikában-t, Carson McCullerstől az Egy arany szem tükrében-t. Szóval azért ebbe is belekóstoltam. Ami a nagy hagyományú magyar krimifordítást illeti, az ember természetesen felméri, mit és hogyan csináltak az előtte járók, hiszen, teszem azt, Réz Ádámtól, Borbás Máriától, Bart Istvántól (Christie) vagy éppen Lengyel Pétertől (Chandler) van mit tanulni. Egyébként Christie minálunk családi szerző: fordított már tőle az apósom, Katona Tamás, a feleségem, Katona Ágnes és a lányom, Horváth Kornélia is. Christie-t fordítani élvezetes, meghitt munka, Chandlert fordítani megtiszteltetés. Az Asszony a tóban megrendítően szép és nagy regény.
 
ekultura.hu: Nagyjából ugyanannyit fordított John Updike-tól és Richard Brautigantől is. Updike kifejezetten közkedveltté vált nálunk, míg Brautiganre valamiért nem „haraptak rá” ennyire a magyar olvasók, legfeljebb az igazi ínyencek „fogyasztották”. Mint aki kifejezetten bensőséges kapcsolatba került ezekkel a szövegekkel, Ön miben látja a két szerző fogadtatása közötti különbséget, és melyiküket volt nagyobb élvezet fordítani?
Gy. Horváth László: Nagyon nagy a különbség köztük. Updike modern realista, aki (persze a maga zseniálisan használt eszközeivel, nyelvi játékokkal, iróniával, érzelmesen, költőien) az életről, a családról, a munkáról, a hétköznapokról írt felejthetetlen regényeket és novellákat – ezekre a széles olvasótáborban mindig nagyobb a kereslet. (Habár őt is megérintette a posztmodern, például a Majd ha fagy-ban, amit szintén én fordítottam.) Brautigan beat meg posztmodern, aki Amerikában is leginkább a 60-as, 70-es években volt népszerű, híre később megfakult, Magyarországon pedig a viszonylag kevesek kedvence lett a 80-as évektől. Nála sokkal nagyobb hangsúlyt kap maga a szöveg, a mondatok, a gegek, mint a műegész. Mindebből következik, hogy őt sokkal nagyobb élvezet fordítani. Miközben mindkettejüket nagyon szeretem, sőt Updike A farm-ja faluszéli tinédzserkorom egyik legfontosabb élménye volt, azt kell mondanom, Brautigannél szeretetre méltóbb írót máig nem ismerek.
 
ekultura.hu: John Fowlestól A francia hadnagy szeretője, Jerzy Kosinskitől pedig A festett madár a posztmodern kánon meghatározó darabjainak számítanak: mindkettő az Ön fordításában jelent meg idehaza. Mennyiben tér el a második világháború utáni irodalom átadása a romantikus vagy modernista klasszikusokétól?
Gy. Horváth László: Mivel ők is nagyon különböznek egymástól, mindkettő más-más problémát jelentett. Fowles regénye formájában, szövegszerűen pastiche, a 19. századi nagyok, Thackeray-ék lekövetése, miközben persze nagyon is mai társadalmi, lélektani érzékenységgel reflektál a történésekre, a szereplők sorsára, az egész akkori világra, időbeli és eszmei kalauzként igénybe véve az általa csodált, „átmeneti” Thomas Hardyt és másokat, még Marxot is. Kosinski ellenben szürreális, naturalista, mágikus-álnépies, nála borzasztóan kellett vigyázni, hogy az a sosem volt, művi világ, ami olyan erőteljes az eredetiben, a magyarban se fusson vakvágányokra. A francia hadnagy-ot nagyon szeretem, A festett madár hatásos, megrázó voltát pedig nem egykönnyű elfelejtenem.
 
ekultura.hu: Szerkesztőként és fordítóként is foglalkozott amerikai minimalistákkal, például John Cheeverrel, Robert Cooverrel. Érzésem szerint Magyarországon nekik sem igazán sikerült az áttörés. Elképzelhető, hogy akkoriban még nem készült fel rájuk a magyar közönség? Egy újrakiadás esetleg segítene?
Gy. Horváth László: John Cheever még csak-csak átjött, legalábbis hivatkozásszinten él az irodalmi közbeszédben, Coover majdnem teljesen elsüllyedt. Pedig Az utolsó ítélet West Condonban című korai műve (ezen kívül csak néhány novellája jelent meg nálunk) hatalmas társadalmi regény Amerikáról, munkásosztályról, kisvárosi létről, vallási bigottságról, briliáns nyelvezettel. És ez még, lévén az első regénye, nem is annyira posztmodern vagy minimalista. Későbbi írásai ismeretében nem hiszem, hogy ma Magyarországon feltámasztható volna az életműve.
 
ekultura.hu: Időnként kirándulást tesz az orosz irodalomba is, így azon kevesek közé tartozik, akik két nyelvből is fordítanak. Segíti vagy inkább gátolja a munkájában a kétféle tudás, a két különböző kultúra?
Gy. Horváth László: Az orosz és az angolszász irodalmak bűvöletében élek gyerekkorom óta, szépen megvannak egymással bennem. Nagy fájdalmamra évtizedekig nem használtam az orosztudásomat, részben mert a szovjet regényektől idegenkedtem, részben pedig mert a klasszikusok már le voltak fordítva. Néhány novellától eltekintve semmit sem fordítottam oroszból, amíg bele nem kóstolhattam Viktor Jerofejev egészen más fajta írásművészetébe – és aztán jött Cvetajeva. Amikor 2007-ben megjelentettük Troyat Cvetajeva-életrajzát, úgy döntöttünk, mellétesszük az 1992-es jubileumi Cvetajeva-kötetünk kibővített, a Lyra Mundi sorozatba illesztendő változatát, annál is inkább, mert akkorra már az oroszok is „felfedezték” nagy költőnőjüket, és a korábbi, igencsak rostált kötetei után szépen kiadogatták a teljes korpuszt. Óriási élmény volt számomra a válogatás, a jegyzetelés, az utószóírás, az új versek fordíttatása és fordítása, egyáltalán az, hogy beleáshattam magam ebbe a roppant és igen változatos életműbe. Kár, hogy nálunk még mindig kevesen tudják, micsoda egetverő tehetség volt. Paszternak „isten kegyelméből való költőnek”, Susan Sontag Paszternaknál is jobbnak, Joszif Brodszkij pedig egyenesen a 20. század legnagyobb költőjének nevezte.
 
ekultura.hu: Honnan a japán kultúra iránti szenvedélye?
Gy. Horváth László: Bármilyen viccesen hangzik, onnan, hogy az 1970-es évek végén elkezdtem karatézni. Egyrészt az edzőtermi illemformák nyűgöztek le, másrészt mint amolyan bölcsészben feltámadt bennem a kíváncsiság a küzdőművészet történelme iránt. Innentől aztán nem is volt megállás. 1985-ben jelent meg először A nindzsák című könyvem (azóta több mint százezer példány fogyott belőle), 1987-ben lefordítottam James Clavell bestsellermonstrumát, A sógun-t, 1999-ben a Corvina sorozatában kijött a Japán kulturális lexikon-om, 2009-ben, annus mirabilisomban pedig bőséges jegyzetanyaggal, részben Tandori Dezső korábbi fordításaiból, részben az enyémekből összeállítottam a legnagyobb japán költő, Macuo Basó eddigi legbővebb haikuválogatását – valamint a mű születésének millenniuma alkalmából újrafordítottam a legnagyobb japán író, a 11. század elején alkotó Muraszaki Sikibu monumentális regényét, a Gendzsi szerelmei-t. (Érdekességképpen: a Gendzsi terjedelme 2 500 000 karakter, a Háború és béké-é 3 200 000.) Mondhatjuk tehát, hogy nem is két, hanem három kultúrában élek egyszerre, és ezek közül éppen a japán az, amelynek széles körben való megismertetéséért alighanem többet tettem, mint a szigorúan vett szakmabeliek nagy része.
 
ekultura.hu: 2006-ban újrafordította A hobbit-ot. Miért volt erre szükség, és milyen tanulságokkal járt a munka?
Gy. Horváth László: Abban az évben az Európa A Gyűrűk Ura és A szilmarilok mellé megvásárolta A hobbit kiadási jogát is, de a Szobotka-féle fordítás joga akkor még évekre a Cicerónál volt lekötve. Saját szöveg kellett a kiadómnak, így hát megcsináltam. Megkönnyítette a dolgomat, hogy feleségem, az európás Tolkien-könyvek szerkesztője és a gyerekeim nagy Tolkien-rajongók és -ismerők, sok mindenben tudtak segíteni. Amire szükség is volt, mert ebben a szövegben harmonizáltuk először a Gyűrűk és a Hobbit terminológiáját, névformahasználatát.
 
ekultura.hu: Egyik legfrissebb fordítása Mark Lawrence regénye, a Tövisek Hercege. A hobbit miatt kapott kedvet fantasyszövegek átültetésére? Mennyiben könnyebb vagy nehezebb feladat az efféle műfaji irodalom fordítása, mint a klasszikusnak számító szövegeké?
Gy. Horváth László: A Tövisek Hercege úgy jött, hogy szerzője szerint főhősét a Gépnarancs-é ihlette, ezért a Fumax mint emennek a fordítóját megkeresett vele. Elolvastam, megtetszett. Noha természetesen vannak könnyebb és nehezebb szövegek, azért a fordító alapvetően mondatokat fordít. Ahogyan Göncz Árpád nyilatkozta egyszer: a fordító munka közben nem erdőt lát, hanem fákat. Aztán ha a fákkal jól bánik, a végén az erdő is kikerekedik.
 
ekultura.hu: Mire a legbüszkébb a pályájából, és mit szeretne még elérni, kit vagy mit szeretne még lefordítani?
Gy. Horváth László: Ahogy részben talán a fentiekből is kiderült, szívemnek legkedvesebb a Gépnarancs, a Jacob szobája, a Volt egy farmom Afrikában, az Updike- és Brautigan-művek, A francia hadnagy szeretője, az Asszony a tóban, a Cvetajeva- és a Basó-kötet, a Gendzsi szerelmei, továbbá például V. S. Naipaul A nagy folyó kanyarulatában-ja, Lawrence Norfolk A Lempriere-lexikon-ja és Tim O’Brien nálunk méltatlanul elfeledett Vietnam-regénye, a híres Going After Cacciato, amely magyarul A katona legszebb álma címen jelent meg. Rengeteget fordítottam, különösebb vágyaim nincsenek már, legföljebb retrospektívek: bárha én fordíthattam volna Storm A viharlovas-át és Erdei tó-ját, Nerval Sylvie-jét, Hölderlin Hyperion-ját, Turgenyev Ászjá-ját, Willa Cather Az én Antóniám-ját, Paszternak Zsivago doktor-át. A műfordító legszebb álmai ezek: érdek nélkül csodálhat és megsüvegelhet zseniális kollégákat. Tessék kikeresni őket a könyvekben, s ha még nem tették volna, tessék elolvasni őket!