Főkép

Kezdjük talán az elején, még 1998-ban, A Katedrális harcosai első megjelenésénél. Honnan jött az ötlet, hogy első regényként egy időutazós sci-fit szeretne írni? Sőt, talán érdemesebb még korábban kezdeni: miként lett író?

 

Volt egy meghatározó élményem a katonaság alatt. Találkoztam egy médiummal és a spiritualitással. Addig jóformán azt sem tudtam, hogy ilyen dolgok egyáltalán léteznek. Utána nagyon sokáig foglalkoztatott a vallás, a mágia és az okkultizmus, ezek majdnem minden művemben visszaköszönnek. Nyilván hosszan beszélhetnék még a különféle olvasmányélményekről, tehetségről, ami a gének különös játéka vagy isteni adomány, nem tudom, a lényeg, hogy tizenéves koromban elhatároztam, hogy író leszek és mindent ennek rendeltem alá. Visszatérve a Katedrálisra. A regény legelső koncepciója Kard és gyémánt címmel már 1986-ban létezett egy száztizenhat oldalas gépelt szöveg formájában, amit hosszú évekre félretettem, és 1994-ben dolgoztam át, illetve folytattam már Katedrális harcosai címmel. Ennek a legutolsó változatnak a tizenkét oldalas szinopszisát adtam oda Nemes Istvánnak a debreceni Cherubion tulajdonosának az 1997-es HungaroConon. Nemes azt mondta nem olvas szinopszisokat, de azért volt oly kegyes, hogy táskája mélyére süllyesztette szerény dolgozatomat. Két hónappal később felhívott és arra kért postázzam neki a regény első részét. Elküldtem az anyagot és két hét múlva jött tőle egy újabb telefon, hogy beleolvasott, tetszik neki és jövőre kiadja. Így kezdődött. Az időutazós sci-fi ötlete pedig törvényszerű volt. Gyermekkorom óta faltam a római témájú regényeket, és szerettem a sci-fit. Márpedig ezt a kettőt úgy tudtam a legegyszerűbben összekapcsolni, ha a hőseim időutazók. A Katedrálissal gyakorlatilag két legyet ütöttem egy csapásra.
 
Gondolta volna, hogy ekkora sikere lesz, és 14 év múlva már a harmadik kiadást köszönthetjük?

 

Nem. Lévén, hogy a kortárs magyar sci-fiben szinte ismeretlen fogalom az új kiadás, és ez 1998-ban sem volt másképp. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármelyik művem egynél többször megjelenik. Ha valaki akkor azt mondja, hogy annak a kilenc sci-finek, ami rövid időn belül megjelenik tőlem, tizennégy éven belül, összesen tizenöt új kiadása lesz, őrültnek hiszem. Nem tagadom már az elején álmodoztam egy összevont Katedrális kiadásról, de 98-99-ben a Cherubionnál ez technikailag megoldhatatlan volt, nem is beszélve a kötet kalkulált áráról. Ember nincs, aki egy ismeretlen pali regényéért az ezredforduló előtt kifizet 2500-3000 forintot, akkoriban az egy vagyon volt! 2007-ben viszont egészen más volt a helyzet, sőt a második kiadás egyik feltétele volt, hogy az eredetileg két kötetre bontott regénynek egyben kell megjelennie elvégre a 99-es Katedrális legendája nem egyszerűen folytatása a 98-as kötetnek, hanem a regény másik fele.
 
Ennek ellenére a harmadik kiadás négy kötetben jelenik meg.

 

Ennek két jól megfontolt oka van. A Delta Vision exkluzív sorozatának technikai paraméterei miatt a négy kötetre bontás látszott az egyetlen üdvözítő megoldásnak, másrészt a Katedrális jövőjét nem egy leendő negyedik vagy sokadik kiadásban látom, hanem az idegen nyelvű megjelenésben, ami stratégiai okokból bizonyos változtatásokat igényelt a kiadó részéről. Egy ezer oldalas és három kilós féltégla kiajánlása, legyen bármilyen jó a regény, minden normális külföldi kiadót elriaszt, a harmadik kiadás négykötetes formátumában legalább esélyt kapunk arra, hogy kézbe veszik és megcsodálják, talán még bele is szagolnak. A pozitív hatást feltehetően növeli a Vass Richárd-Tikos Péter alkotópáros meghökkentő borító-sorozata, ami a világ legjobb borítófestőinek munkáit juttatja eszembe.
 
Lát esélyt a Katedrális vagy bármelyik sci-fijének külföldi kiadására?

 

Őszintén szólva nem. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a magyar sci-fi irodalom történetében, magamat is beleértve, nincs és jó darabig nem is lesz olyan szerző, aki minden szempontból megfelelne mondjuk az angolszász kiadói és piaci elvárásoknak. Ez nem azt jelenti, hogy a magyar sci-fi rossz. Ez azt jelenti, hogy nem világszínvonalú. Na, most hosszan lehetne analizálni, hogy miért nem. Szerintem az is közrejátszik ebben, hogy a sértődékeny és a kritikát általában rosszul tűrő magyar sci-fi írók sosem azt írják, amit kéne, hanem, amihez éppen kedvük van. De a kérdésére visszatérve. Persze bármi megeshet… Nem hittem az Isten ostorai idegen nyelvű megjelenésében sem, és az első kiadás után három évvel mégis kiadták franciául (Le Chamane d’Attila, 2005, Pygmalion), az ügynököm például most próbálja eladni a regényt Kínában, amit nem kis izgalommal figyelek, mert a Nagy Falat legalább olyan nehéz átugrani, mint kijutni az USA piacára.
 
Az eltelt évek során kialakult a Mysterious Universe sorozat, így jelentősen kibővítette a Katedrálisban bemutatott világképet. Mesélne az olvasóknak az univerzum létrejöttéről és az együttműködésről Szélesi Sándorral?

 

Imádtam együttműködni Szélesivel, habár én sörös vagyok, ő meg boros… De komolyra fordítva a szót. Amikor `98-ban kijöttem az első három Brett Shaw-történetemmel, Szélesi látván a pozitív olvasói reakciókat és az ezredfordulóhoz közeledve egy bizonyos trend alakulását a honi sci-fi irodalomban, nagyon okosan elindította a York Katchiken űropera-sorozatát, én meg gondoltam egy nagyot és 2000 januárjában felvetettem a gondolatot, hogy mi lenne, ha világainkat összedolgoznánk?! Nos, ez lett a Mysterious Universe, ami minden hibája mellett… nagyon sok hibája van… a magyar sci-fi történetének egyik leghosszabb és legsikeresebb sci-fi ponyva-sorozata, ami eddig tizenvalahány kötetet jegyez és antológiái révén folyamatos publikálási lehetőséget biztosít a tehetséges kezdő írók számára. Már ezért érdemes volt megcsinálni. A MU alapjait ketten határoztuk meg. Szélesi azzal kezdte a közös munkát, hogy „Fonyódi, te egy megalomán állat vagy!” felkiáltással minden távolságadatot átírt, kiirtott, amit a Brett Shaw történetekben leírtam, és az eredetileg százezer fényévekre terjedő von Anstetten univerzumot leszűkítette egy beutazható és átlátható csillagközi környezetre, amire aztán a féregjáratokkal rányitotta a paradimenzionális tereket. Az első két évben kapásból vázoltunk vagy ötven regényt, amit meg kéne írnunk, vagy íratnunk, hogy a világ kiteljesedjen, aztán 2003-ban a Jó nap ez a halálra című regényemmel hivatalosan is lezártam a sci-fi írói pályafutásomat és Sándorunk pár évre egyedül marad, viszont maga mellé vett egy rakás tehetséges szerzőt, akikkel tovább építette a világot. Összességét tekintve ketten találtuk ki a Mysterious Universe-t, de ahogy a világ ma kinéz, az mindenképpen Sándor keze munkáját dicséri. Annyit tennék még hozzá, hogy alapvetően nem a Katedrális határozta meg a MU világképet, hanem a Brett Shaw sorozat. Nem véletlen, hogy a Katedrális egyszer sem jelent meg a logó alatt. Azt a monumentális regényemet, amelynek bizonyos elemeit már tizenkét évesen, harmincöt évvel ezelőtt, papírra vetettem, nem valaminek a szerves részének tekintem, hanem minden későbbi regényem alapjául véve, egyszerűen elemeltem a további saját műveimtől, és szerzői-jogi okok miatt más szerzők munkáitól.
 
A közös logó alatt több regénye és novellája is megjelent már. Mik a további tervei, jelenhet-e meg a közeljövőben egy újabb MU kötet?

 

Kedvem lenne hozzá, de idő hiányában sajnos esélyem sincs erre. Ha elkészülök a Torda-trilógia zárkötetével, leülök a kiadómmal és megbeszéljük, hogyan képzeli el a további együttműködést. Ötletekben nem szenvedek hiányt. Mivel a történelmi regények írása minden energiámat leköti és mellette forgatókönyveket is írok, nem marad időm újabb Mysterious Universe történetek vagy bármilyen sci-fi írására. Persze még jó pár Brett Shaw történet van a tarsolyomban, többek közt a Hosszú út a trónig, baby, amit lassan tizenkét éve ígérgetek, egyéb ötleteimről, mint például a Katedrális folytatásáról vagy előzményéről nem is beszélve.
 
Jelenleg min dolgozik?

 

Regényíróként gőzerővel írom a Torda-trilógia zárókötetét, a Fokost, ami stílusát tekintve elmozdulás lesz az előző két kötettől, leginkább a Háború művészete című Hadak útja regényemre hasonlít majd. Valamikor augusztus derekán leszek kész, ha minden jól megy szeptember-október fordulóján megjelenik. Forgatókönyvíróként jelenleg egy két részes dokumentumfilmen dolgozom és a Munkácsy-film forgatókönyvét fejlesztem, illetve várom a Filmalap döntését a Toldival kapcsolatban, júniustól pedig egy Wass Albert adaptációt írok. Mozgalmas nyárnak nézek elébe.
 
Ha már szóba került a Torda-trilógia: a Kalandor, majd később a Gold Book gondozásában több műve is napvilágot látott a Hadak útja sorozatban, legutóbbi épp tavaly. Miként került kapcsolatba az ősmagyar mondavilággal?

 

Amikor 2000-ben a Millennium tiszteletére megírtam a Szent Korona történetét feldolgozó, Korona hatalmát, utána nagyon sok fiatal olvasómmal beszéltem író-olvasó találkozókon, és arra a felismerésre jutottam, hogy a fiatalok többsége meglehetősen hiányos ismeretekkel rendelkezik a magyar történelemről és kultúráról. Mai hasonlattal élve, a legtöbb fiatal, tisztelet a kivételnek, többet tud A Gyűrűk Uráról, mint a Toldiról, számukra Neo a Mátrixból nagyobb hős, mint Zrínyi. Ennek a felismerésnek a hatására hagytam abba a sci-fi írást és fordult az érdeklődésem az elhallgatott, vagy rosszul értelmezett történelmi múlt irányába. Egyébként a magyar mondavilág szeretete végigkísérte egész életemet. Komjáthytól a Mondák könyve például az egyik kedvenc olvasmányom volt, amit szó szerint rongyosra olvastam. A Kalandor egy nagyon jó lehetőség volt számomra, ahol a kiadó igénye és az elképzelésem minden vonalon találkozott. Ritka konstelláció. Az együttműködés eredménye öt kötet lett. Eredetileg úgy terveztem, hogy a Naptól vagyok, holdtól vagyokat is a Kalandor adja ki, de a beindulni látszó forgatókönyvírói karrierem hátráltatta a munkát és folyamatos csúszásban voltam, holott a regényt eredetileg 2007-re ígértem. Aztán a Kalandor megszűnt, de közben nagyon sokan keresték a régebbi könyveimet, főleg az Isten ostorait. Ekkor volt szerencsém találkozni a Gold Book kiadó tulajdonosával, Mocsári Jánossal, aki fantáziát látott a regényeim kiadásában és tavaly elkezdtük a közös munkát. Az Isten ostorai második kiadása és a végre befejezett Naptól vagyok... a Fokossal együtt ma már egy trilógiát képez, de az sem lehetetlen, hogy a Hadak útja további kötetei is megjelennek, mint a Torda-trilógia háttérvilága, a Háború művészetét és az Ármány énekét mondjuk simán el tudom képzelni egy kötetben.
 

Korábbi hírek szerint a Fokossal lezárul a regényfolyam és nem tervez több hasonló tematikájú könyvet. Van-e már valamilyen elképzelése, hogy mivel fogja folytatni irodalmi munkásságát?

 

Ó, az írók imádják az ilyen kérdéseket, habár többségük titkolja, hogy mire készül, de ez nem azért van, mert az alkotáshoz eleve párosulnia kell egy titokzatos magatartásnak, egyszerűen arról van szó, hogy az írók többsége rohadtul nem tudja, hogy mit akar írni, vagy azért nem beszél róla, mert fél, hogy ellopják az ötletét, ami azért tűnik röhejesnek, mert Shakespeare óta egyébként sincsenek eredeti ötletek, és az már csak hab a tortán, hogy a jó öreg Will is lopott... Az ősmagyar tematikát mindenképpen befejezem, érzésem szerint hét kötetben bőven elmondtam, amit akartam. Egyébként nem véletlen, hogy a kötetetek száma éppen hét, elvégre a magyar mitológiát dolgoztam fel. Két magyar történelmi és középkori témám van, bármelyiket szívesen megírom. Az egyik regényben Szent László életét regényesíteném meg, pontosabban szólva nem az életére, mint inkább a Lovagkirály személyéhez kapcsolódó legendára koncentrál a sztori, a másik a tatárjárás után játszódik, a történet középpontjában két férfi évtizedeken át tartó szenvedélyes és tragikus végkifejletű küzdelme áll, IV. Bélával, Szent Margittal és az éppen szerveződő pálosokkal a háttérben.
 
A technikai csodákban gazdag jövő vagy a Honfoglalás előtti misztikus időszak áll közelebb a szívéhez, melyik környezetben szeret jobban alkotni? Lehet egyáltalán ilyet kérdezni egy írótól?

 

A technikai csodákban gazdag jövő sosem érdekelt, ami igencsak furán hangozhat egy olyan író szájából, aki pályafutása elején sci-fit írt. Na, most ez nem igaz! Szerintem a korai regényeim nem sci-fik. Én inkább fantasztikus történeteket írtam, melyekben a sci-fi toposzai, csupán díszletként szerepeltek és nélkülöztek minden tudományt. Ha Brett Shaw kezében kicserélem a lézerfegyvert egy hatlövetűre és az egész sztorit átteszem a vadnyugatra, ugyanúgy működik a sztori és a karakter, márpedig ha a sci-fi elemek nem funkcionálisan vannak jelen egy műben, akkor az nem igazi sci-fi. Az a helyzet, hogy minden mást szívesebben írok, mint sci-fit. Ha nem így gondolnám, akkor nem válok le a zsánerről kilenc évvel ezelőtt. Egy történelmi regény írása számomra sokkal nagyobb kihívás, nemesebb írói feladat, mint bármilyen sci-fié, az olvasótábor is sokkal nagyobb, ami növeli a motivációt, az pedig nettó hülyeség, hogy leginkább a sci-fi ad teret az írói fantázia kibontakozására, mert, hogy kinek milyen fantáziája van az a tematikától függetlenül a sztoriban és a cselekményvezetésben mutatkozik meg.
 
Ha már írás, mi a munkamódszere, hogyan kerülnek írott formába a történetei?

 

A KIMTE meghívására egyszer részt vettem egy találkozón, ahol ugyanerre a kérdésre egy három és fél órás választ adtam egy tízperces szünet beiktatásával. Élnek még a szemtanúk, meg lehet őket kérdezni… Ultraröviden válaszolva most csak annyit mondanék, hogy nekem az alkotáshoz csöndre és nyugalomra van szükségem, ami fokozottan igaz, ha regényt írok. Ha dolgozom, akkor reggel bezárkózom a szobámba és délig ki sem jövök onnan. Délután már lazítok, este hat után pedig kikapcsolom a számítógépet és átalakulok apává és férjjé. Éjszaka csak akkor dolgozom, ha az aktuális munkámnak közeledik a leadási határideje. Ha egy forgatókönyvemet éppen gyártják, akkor annyiban változik a helyzet, hogy néha este tízkor kell reagálnom a gyártásvezető vagy a rendező telefonjára. Ilyen szempontból a televíziós sorozatírás a leggyilkosabb kreatív tevékenység. Ha regényt írok, a filmmel ellentétben, ahol a treatment mindent előre meghatároz, a munka kezdetén nem föltétlenül látom tűpontosan a végét. Általában a munka közepe táján ugrik be az utolsó jelenet, onnantól már semmi más dolgom nincs, mint elvinni odáig a cselekményt.
 
Talán sokan tisztában vannak vele, hogy a könyvek mellett sorozatokkal és filmekkel is foglalkozik – sőt, még opera is készült az Ön munkája nyomán. Mennyiben különböznek ezek a nyomtatott írásoktól?

 

Ég és föld. Tarantino szövegét idézve a Ponyvaregényből „nem ugyanaz a műfaj, nem ugyanaz a kategória, még csak nem is ugyanaz a sportág”. Egy film forgatókönyvének, íródjon bármilyen stílusban, semmi köze az irodalomhoz.
 
A megrendelésre készülő alkotásokat mennyire készíti örömmel, nem válik egy idő után csupán kötelező jellegű rutinmunkává?


Ha az alkotás nem hobbitevékenység, vagy kereset-kiegészítés, mint például a magyar írók 90%-ánál, beleértve a kortárs írókat is, akkor megrendelésre írni természetes velejárója az írói létnek. Ha kizárólag az írásból élsz, ezt muszáj vállalnod, különben rapid sebességgel fogsz éhen halni. A forgatókönyvírói szakmában meg evidens, hogy megrendelésre dolgozol, mert Magyarországon elenyészőn kevés azoknak a produkcióknak a száma, ahol egy forgatókönyvíró házalni kezdett a scriptjével, ami megtetszett egy producernek és film lett belőle. Ez nem Amerika! Az viszont biztos, hogy a Tűzvonalban volt az olyan utolsó televíziós sorozat, ahol egymás után négy évadot vittem végig vezető íróként. Bármennyire szereti csinálni az ember az aktuális munkát, egy idő után belefárad, elfogynak az ötletei, szűkül a kreatív mozgástere, ami meglátszik a végeredményen, az sem árt, ha szakmailag tovább lép. Ha éveken át ugyanazt csinálod, akkor nem fogsz fejlődni és ez ugyanúgy igaz az irodalomra, mint a filmre. Személy szerint mélyen tisztelem Bán János barátomat a Hunyadi-sorozatért, én például képtelen lennék ugyanazt a témát írni 15-20 éven keresztül.
 
Mesélne egy keveset a Tűzvonalban vagy a Géniusz munkálatairól?

 

Keveset? Az lehetetlen! A Tűzvonalbannak 69 epizódja ment három éven keresztül, napokig tudnék mesélni róla. A Géniusz, az alkimista egy minisorozat volt. Mindkét esetben Soós Péter barátommal, a Tűzvonalban vezető rendezőjével dolgoztam. Az író szemszögéből nézve általában a következő történik. Először kísérletet teszünk a sorozat koncepciójának kidolgozására, magyarán vázoljuk a teljes történetet, ezt az anyagot bátran nevezhetjük treatmentnek. A kreációnak ebben a szakaszában, néha később is, az író körül látványosan megszaporodik azoknak a száma, akiknek a kreatív írói tevékenysége eddig kimerült abban, hogy tizenhárom éves korukban hagytak egy sajtcédulát a hűtőn, de most hirtelen ötleteik támadnak, hovatovább írónak hiszik magukat. A vezető író ezeket az executívokat kellő türelemmel és alázattal kezeli, és mindegyiknek azt mondja, amit hallani akar. Mindezek után az író a treatmentet az évad epizód számának megfelelő szakaszra bontja. Tapasztalataim szerint ebben a kreatív etapban többször előfordul, hogy menet közben alakul az epizódok száma, soha semmi sem biztos, tűzoltás-szerűen, gyorsan kell reagálni, ami sokszor azt eredményezi, hogy menet közben változik a már elfogadott évad-koncepció. A vezető író a véglegesen kialakított sztori-szakaszokból aztán megírja az adott epizód outline-ját vagy step-outline-ját, ami gyakorlatilag egy komplexumokra bontott, az átlagnál részletesebb epizód-szinopszis, és kiosztja a munkát az epizódíróknak, akik elkészítik az epizód első draftját, amit a vezető író ellenőriz, kijavít, beleír, meghúz, majd beküld a gyártásnak. A különféle kreatív szekciók, mint gyártásvezető, rendező, producer véleményének figyelembevételével a vezető író véglegesíti az epizód forgatókönyvét, ami gyártásba kerül. Elvileg ez a munkafolyamat hónapokig kéne, hogy tartson. Magyarországon erre csak a külföldről vásárolt franchise-ok esetén van lehetőség. Többször előfordult velem, hogy egy epizód első draftját három nap alatt kellett megírnom, és a negyedik napon már forgott a kamera. A munkafolyamatról, meg úgy általában a honi televíziós sorozatírásról ugyanaz a véleményem, mint Friderikusz Sándor régi műsorának a címe: meglepő és mulatságos.
 
A Hacktion című sorozat első évada nemrégiben ért véget, s már el is kezdődött a második, bár nézettsége nem dönt rekordokat. Ön a vezető író, és több epizód forgatókönyvét is jegyzi. Miként látja az átütő siker hiányát, minek köszönhető, hogy nem alakult ki jelentősebb nézőbázis?

 

A második évad végéig húsz forgatókönyvet jegyeztem önállóan és tíz epizódnál vezető íróként működtem közre. A kérdést hosszan lehetne analizálni… A Tűzvonalban 2007-ben indult, hétvégén főműsor-időben, a Hacktion pedig 2011-ben, hétköznap a kilenc és tíz óra közti sávban, amikor a kereskedelmi csatornák párhuzamosan olyan sikeres amerikai sorozatokat sugároznak, amelyeknek egyetlen epizódja kerül annyiba, ha nem többe, mint bármelyik magyar sorozat fél évada, alsó hangon 6-8 epizód. Mindemellett időközben sok minden változott, példának okáért a televíziózási szokások. A Hacktiont például sokkal többen nézik, mint amit hivatalosan mérnek, tudniillik a nézettségi mutatók kizárólag a mért csatorna nézettségét tükrözik kisebb-nagyobb hibaszázalékkal, de becsülni sem lehet azoknak a számát, akik a sorozatot a különböző video megosztókon és mobil alkalmazásokon keresztül követik. Magyarán nem a sorozatot nézik kevesen, hanem az m1-et, ami egyáltalán nem meglepő, lévén, hogy a közszolgálati televízió évek óta morális és gazdasági válsággal küzd és a nézők úgy válnak le róla tízezres csoportokban, mint ágtól a levél. A Tűzvonalban annak idején olyan stílust teremtett az erős történetével és a rendszerváltás utáni Magyarország kritikai megítélésétől sem mentes üzenetével, a vulgaritás hatását súroló realisztikus dialógusaival, ami egészen újszerűnek hatott a magyar televíziózás történetében. Többek közt ezt értékelték Moszkvában, ahonnan a sorozat elhozott egy fesztivál győzelmet német és olasz bűnügyi sorozatokat megelőzve. Különböző kreatív okoknál fogva a Hacktion kapcsán ezt sajnos nem sikerült megvalósítani. A Hacktiont így is a jelenleg futó legerősebb kreatív potenciállal rendelkező és külföldön eladható saját gyártású televíziós sorozatnak tartom, szép emlékeim fűződnek az írásához, és őszintén remélem még nagyon sok évadot fog megélni velem vagy nélkülem.
 
Ha jól tudom, sok felkérés éri filmek téren is, s folyamatosan kerül vetítésre egy-egy régebbi műve. Várható-e, hogy a közeljövőben a mozivásznon vagy a tévéképernyőn láthatunk egy elkészült produkciót?

 

Egy forgatókönyvírónak bármikor csönghet a telefonja és akkor mérlegel… Az biztos, hogy tavasztól őszig, a Fokos írása miatt kétszer is meggondolom, mit vállalok el. Nagyon remélem, hogy a Munkácsy-film jövőre már gyártásba kerül, vagy Szörényi Leventével mihamarabb színpadra tudjuk állítani a Tanúhegyek operát, amit évek óta tervezünk. Egyébként honlapomon folyamatosan tájékoztatom az érdeklődőket.
 
Köszönjük az interjút, további sok sikert kívánunk.

 

Én köszönöm, hogy kérdeztek.