Főkép

„Negyvennyolc óra kiesett az életemből. Ez a megrázkódtatás áll a középpontban. Ez a centrum, ha létezik ilyesmi, ez irányít, ha számomra teljesen üres is. Eltűnt két napom. Az enyém. Ahová sohasem térhetek vissza.”

 

Azt még érteni vélem, hogy egy szépíró milyen céllal írja meg betegségének, felépülésének történetét, de hogy vajon mi az oka, hogy mi olvasók ezt tudatosan keressük, várjuk, ízlelgetjük – azért ez elgondolkodtató. Pedig így van. Félénken, gombóccal a torkunkban nyitjuk ki a könyvet és kezdünk bele, hiszen nem tudjuk, mire számítsunk, mennyire visel majd meg minket. És bár a rettegett betegség ezúttal nem egy rokonunkat, nem valakit a szeretteink közül támadott meg, „csak” egy íróról van szó, de nekünk, olvasóknak ez mintha majdnem ugyanazt jelentené.

 

Szilasi László 2015. február 10-én lett rosszul, miközben épp órát tartott az egyetemen, szó szerint ordított a fájdalomtól. Az egyetemi hallgatók döbbenten nézték, megfordult a fejükben, hogy talán tréfa, de a roham túljutott a poén időintervallumán. Mire a mentők kiérkeztek, a hozzátartozók előkerültek és a beteget bevitték a kórházba, még további néhány – epilepsziának tűnő – súlyos roham zajlott le. Az orvosok rövidesen agydaganatot állapítottak meg, és hogy a műtéttel nem lehet sokáig várni. 

 

Kicsit gondban vagyok a besorolással: regénynek semmiképpen sem mondható, ugyanakkor naplóregénynek sem igazán. Naplóként ugyanis egyes szám első személyben kellene, hogy íródjon, és jelen esetben ez nem igaz a teljes kötetre. A naplót folyamatosan, kisebb-nagyobb kihagyásokkal szokás írni a saját élményeink, érzéseink feljegyzéseként, ám itt már a rövid, bevezető fejezetből kiderül, hogy a szerző a rohamaira és az azt követő 48 órára egyáltalán nem emlékszik. Mások (ex-feleség, élettárs, barátok) elmondására hagyatkozva írta meg ezeket a részeket, szokatlan módon egy mindent tudó narrátort alkalmazva, mintha így akarna elhatárolódni ettől az egész szörnyű eseménysorozattól, vagy talán ezzel is azt kívánja hangsúlyozni, hogy ezek nem az ő emlékei („a szóban forgó egyén”, „illető”, „férfi” – ezekkel a kifejezésekkel azonosítja önmagát). Emiatt engem ez az első néhány fejezet nem is sokkolt annyira, mert valahogy könnyebben el tudtam határolódni az eseményektől.

 

A kötet ott veszi fel a napló stílusjegyeit, amikor a szerző már saját élményeire támaszkodhat. Attól a ponttól kezdve tehát már ő mesél nekünk: a betegség előjeleiről, vizsgálatokról, lelkiállapotáról, esélyekről. Én itt kezdtem el igazán átérezni az olvasottakat. Ezek közé a naplóbejegyzések közé időközönként beékelődtek a családdal, szülőkkel, házassággal kapcsolatos visszaemlékezések is: az olvasó számára jól elkülönítve, dőlt betűkkel szedve még címet is kapnak ezek a kis időbeli utazások. Néha olyan érzésem volt, mintha ezek a részek nem is pont a szerzővel történtek volna meg (még mindig nem vagyok biztos benne, hogy mindegyik a saját visszaemlékezése), hanem ezek csak egyszerű novellák, amelyek csak azért kerültek be a kötetbe, mert témába vágnak. Fikciók vagy sem, nekem mindenesetre kifejezetten jólestek ezek a kis kitérők, legalább oldották kicsit azt a frusztrációt, amit a betegségről szóló részek okoztak. 

 

Őszinte, személyes és érzékeny írás, melyet nem tudtam higgadtan befogadni. Sajnos a családom, közeli rokonságom több tagja nem volt ilyen szerencsés, mint a szerző, és nem tudott felépülni a daganatos betegségéből. Éppen ezért engem bizonyára az átlagosnál jobban megérintenek az efféle írások. Ettől függetlenül mégis bátran tudom ajánlani bárkinek, aki kedveli Szilasi László írásait, mert egyrészt nem fog ebben a kötetben sem csalódni, másrészt a szerző még közelebb kerülhet a szívéhez. Az enyémhez legalábbis mindenképp.