Főkép

Akik szeretik a jó könyveket és a jó írókat, őszintén hálásak lehetnek az Agave Könyvek Kiadónak: például, mert adnak ki Georges Simenon-könyveket nálunk, mégpedig pompás fordításokban, szép borítókkal. A legfrissebben megjelent, Az evertoni órásmester című könyv különösen tetszett: megdöbbentő és nagyon izgalmas történet volt egy apáról, és arról, mi is tart össze valójában egy családot.

 

Úgy érzem, a történetről nem szabad többet elmondani a visszafogott fülszövegnél: vagyis, hogy a főszereplőt Dave Gallowaynek hívják, amerikai kispolgár, van egy picike órásüzlete és egy kamasz fia. Eseménytelen és kiszámítható életet él – míg be nem következik a derült égből villámcsapás. Ezután viszont olyasmiket tesz és olyan dolgokkal néz szembe, amikről korábban nem is álmodott: át kell értelmezze az egész életét. Közben pedig zajlik egy kegyetlen hajtóvadászat, amelyről nem tudni, miként is ér majd véget. Hiszen a gyilkosság nem játék…

 

Igen, ebben a könyvben is, amelyet a kiadó – Simenon saját szavával – „kemény”-nek nevez, történik haláleset. Azonban ezúttal nem egy Maigret felügyelő-féle nyomozást olvasunk, egy krimit: sokkal inkább egyszerűen egy regényt. Így még a bűnügyi zsáner sem véd meg attól, kényelmesen berendezett világával, amelyben kötelező a konkrét problémákra megoldást hozni, esetleg a mű végén kissé felszabadítani az olvasót az élet – fikciósan ábrázolt – terhei alól, hogy ránk szakadjon a plafon. S hogy Gallowayjel együtt mindvégig kényszeresen keressük, miként is kellene helyesen cselekednünk, ha egyszer szerető apának tartjuk magunkat. De vajon mire képes a szeretet?

 

Amikor az Agave átvette Simenon regényeinek gondozását a Park Kiadótól, s bejelentette, hogy a Maigret-regények mellett az író egyéb munkáiból is válogat majd kiadásra, kicsit csalódott voltam. Imádom ugyanis a bölcs felügyelő szomorkás nyomozásait, s úgy éreztem, Simenon más történetei nem annyira érdekesek, nem fogom tudni őket annyiszor újraolvasni, immár a cselekmény helyett a jellemrajzra, az utánozhatatlan hangulatra koncentrálva, mint a Maigret-ket. Nem lett azonban igazam: sőt, Az evertoni órásmester most ugyanannyira tetszik, mint a kedvenc Maigret-kötetem.

 

Nem csoda: az író nagyra becsülte, s nagy műgonddal írta meg ezeket az általában „roman durs"-nek nevezett regényeit (az Órásmestert például 1954-ben). A második világháború előtt kifejezetten ilyen műveivel lett népszerű nálunk: Maigret felügyelőt ugyanis csak a hatvanas évek közepének hazai könyvkiadása fedezte fel. Ám ekkor viszont az éppen nem Maigret-ről író Simenon szorult háttérbe. Mindez azért furcsa, mert a hatvanas-hetvenes évek Simeonról szóló magyar írásai rendre szembeállították a Maigret-krimiket és az író „rendes” regényeit: szinte mentegetve Simenont, hogy időnként bűnügyi regényeket is ír. Lelkesen bizonygatták (ami egyébként igaz), hogy Simenon sokkal több, mint Maigret kitalálója, mint egy egyszerű krimiszerző (mintha krimit írni valamiféle bűn volna).

 

Mindez azért mulatságos, mert Simenonnnak szinte minden „nem bűnügyi”, lélektani, kemény regényében megjelenik valami bűnügyi fordulat: azokban pedig mindenképpen, amelyeket az Ageve eddig kiadott. Az Aki a vonatokat nézte tétlen, mintapolgár főhőse váratlanul és gyorsan elveszíti az állását, mire „megőrül”: elindul egy különös, céltalan utazásra, amelynek során meglátogatja és elszereti főnöke szeretőjét Amszterdamban, Párizsban félvilági nőkkel ismerkedik, az alvilág körében bujkál, álruhát vásárol – és halottat hagy maga után. Az elátkozott hajón, Simenon első regényének címszereplőjén egy gyilkos rejtőzik, s ez a sokkoló helyzet írja át a többi átlagutas sorsának alakulását. A műhibában egy orvosi tévedés témáját dolgozza fel Simeon, amely pompás alkalmat szolgáltat számtalan különböző módon gyenge ember ábrázolására. A kísértetetekben és Az özvegyben folyamatosan fenyeget a rejtett erőszak, majd végül gyilkosság történik. Magáért beszél A gyilkos című, rövid és őrjítően jóvátehetetlen cselekményű történet címe is. A vonatban pedig – bár háborús történet – a menekülő utazás káoszában a főszereplő szem elől téveszti a feleségét és a gyermekét, s ez az „eltűnés" változtatja meg az életét.

 

Sőt, a dolog fordítva is működik. A Maigret-könyvekben ugyanis a zsáner miatt kötelező a bűneset, ám számos ilyen regény sokkal inkább szól egy-egy ember, személyiség, lélek ábrázolásáról, mint a nyomozás izgalmairól. Így például a szokatlan szerkezetű Maigret vallomásában a felügyelő elmondja, hogyan leplezett le egy gyilkost, hogyan kezdett kételkedni a bűnösségében és hogyan nem tudta mégsem megmenteni. Sosem tudjuk meg, igaza volt-e a Maigret-nek, és tényleg ártatlan volt-e a férfi, de azt sem, mi történt vele, miután – talán ártatlanul – életfogytiglanra ítélték. Számomra ez a legkegyetlenebb Maigret, totális tragédia, ahol még a felügyelő stabil, kedves világa sem ad feloldozást a súlyos történet végén.

 

Nyugodtan elmondható tehát, hogy teljesen téves Simenont csak krimiszerzőnek, szórakoztató regények írójának tekinteni, de ugyanennyire felesleges mentegetni őt, mivel bűnügyi történeteket is írt. Írói világa olyannyira sajátszerű, szeszélyes és különleges, hogy benne egy-egy szabályosnak tűnő krimitörténet is képes egy pillanat alatt átváltani szinte eposzi tragédiába, s pattanásig feszült izgalmúnak bizonyulhat bármely, elsősorban lélektani regénye, mint Az evertoni órásmester. Érdemes elolvasni!