Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Georges Simenon: Maigret emlékiratai

Vajon milyen lenne, ha kedvenc regényhősünk megszólalhatna? Ha felkereshetne bennünket, bejönne a nappaliba, beülne a kedvenc szürke fotelunkba, s elkezdene mesélni az életéről? Őszintén szólva: már ezt is nehéz elképzelni. De hogy egy irodalmi alak szép szabályosan és fölöttébb élvezetesen megírja az emlékezéseit! Márpedig a Maigret emlékirataiban szó szerint ez történik. Ellentétben mondjuk Sherlock Holmes emlékirataival, amely kötet esetében a cím egyszerűen csak összefog tizenegy szokásos Doyle-féle kriminovellát, Georges Simenon könyvében tényleg a pipázó felügyelő memoárját olvashatjuk. Maigret ugyanis számára idegen terepre téved: könyvet ír az életéről. S teszi mindezt alapvetően azért, mert a Sim (vagy Simenon) nevű író, aki még szemtelen fiatalemberként, a húszas évek végén szegődött a nyomába, már rengeteget írt róla, s valahogy mégsem sikerült eltalálnia, milyen is a valóságban…

 

Én nem vagyok sem az Akadémia tagja, sem a színpad csillaga. Azt hiszem, túlérzékenység sem jellemez. A szakmában eltöltött éveim alatt egyetlenegyszer sem kértem helyesbítést a sajtóban, pedig annak munkásai gyakran és bőségesen bírálták tetteimet és módszereimet” – szögezi le a felügyelő. És persze ezután jön a „de”. Mert Maigret úgy érzi, most, kivételesen mégiscsak meg kell szólalnia. Pontosan azért, mert a róla alkotott kép majdnem hiteles. Ám ez a majdhogynem sokkal rosszabb, mintha teljesen torz lenne a Simenon-féle Maigret-alak.

 

De hadd térjek vissza a fényképészettel tett összehasonlításomra. Az objektív nem engedi, hogy teljesen eltérjünk a valóságtól. A kép különbözik is tőle, meg nem is. Amikor meglátjuk a fotót, gyakran képtelenek vagyunk rámutatni, hol tér el a kép a valóságostól, attól, amit önmagunknak tudunk. Nos, az évek múltával én is egyre inkább így viszonyultam Simeon Maigret-jéhez: ez az alak idővel a fejemre nőtt” – írja, hm, Simenon Maigret-je. Mert a kötet bevezetésének éppen ebben áll a zsenialitása. Simenonra a Maigret emlékiratai megszületéséig is nyugodtan rá lehetett mondani, hogy előző harmincnégy Maigret-detektívregényében egy elképesztően valóságos alakot teremtett meg. Most azonban szinte a lehetetlennel kísérletezik: egy nézőpontból éppen hitelteleníti saját, addigi Maigret-ábrázolását, hogy a helyébe egy pontosabb, emberibb, valóságosabb képet állítson – amelyet viszont szintén ő ír meg. Ráadásul ez az alakcsere pusztán a szöveg segítségével valósul meg: míg regényeiben Simenon eddig Maigret-ről mesélve keltette életre a figurát, most belső hangot ad neki.

 

Elképesztően modern, sőt posztmodern, többszörösen áthallásos, intertextualitással bőségesen megterhelt, s fölöttébb ironikus írói játéknak lesz tehát tanúja mindenki, aki kézbe veszi a könyvet. Ezúttal Maigret tényleg életre kel, s – már csak termeténél és koránál fogva is – fölébe magasodik alkotójának: miközben a háttérből továbbra is az író a megteremtője. A felügyelő nem takarékoskodik a kritikával, korrekt helyreigazítással és finom bírálattal, s egyszer sem hagyja ki a lehetőséget, amikor rádöbbentheti önnön kicsinységére a huszonnégy éves ifjoncként életébe belépett, azóta túlzott önbizalomra, gőgre, sőt arroganciára szert tett Simenont. S írja mindezt Simenon, az író…

 

A Maigret emlékiratainak azonban nemcsak ez az egy olvasata létezik. Épp ezért ajánlható az elszánt irodalmi elemzők helyett minden Maigret-rajongónak. Hiszen belőle mindent megtudhatunk kedvenc hősünkről, amit mindig is tudni akartunk. Ezúttal nincsen bűnügyi cselekmény, amely kötelezi a szereplőket a lineáris előrehaladásra és az állandó cselekvésre. Ezúttal egy ember titkai után nyomozunk: olyan mindennapi rejtélyeket fejthetünk meg, mint hogy hogyan ismerkedett meg Maigret és a felesége, s mit jelentenek egymásnak, vagy hogy miben különbözik a regényes és a valódi rendőri munka. Emellett pedig ott van még a tény, hogy egy megnyerő, egyéni jellemű, különös, öregedő úriember emlékiratait olvashatjuk. Ez a stílusbravúr, s ez a történet önmagában is megéri a lelkesedést: ha szeretjük a spontán, csevegő hangvételű önéletrajzokat, vagy ha szívesen hallgattuk a nagyapánkat annak idején, amikor az életéről mesélt, máris biztos, hogy Maigret felügyelő minden aggályoskodása, zsörtölődése és a pontos megfogalmazásért folytatott harca ellenére belemeséli magát a szívünk közepébe.

 

A Maigret emlékiratai rendhagyó és különös Simenon-kötet. Semmiképpen sem arra való, hogy valaki élete első Maigret-krimijeként vegye kézbe, mivel nem detektívregény. Annál viszont sokkal több: egy ember élete, aki teljességgel fiktív hős, mégis, a legmeglepőbb mértékig valóságos, hús-vér személy. Épp ezért életünk második-harmadik Simenonjaként már valószínűleg nagyon is élvezni tudjuk a regényt. Amely tanúskodik arról, hogy Simenon elképesztően jó író: minden könyvében bízhatunk benne.


Baranyi Katalin - 2018. augusztus 3.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!