Főkép

Lehet, hogy most olvashattunk utoljára Fredrika Bergmanról és Alex Rechtről? Kristina Ohlsson mindenesetre ezt állítja regénye utószavában, arra kérve a Vétkeseket elégedetten becsukó olvasóit, engedjék most már el a nyomozópárost: hadd adják át a helyüket más Ohlsson-hősöknek.

 

A krimiirodalomban előfordult már, hogy egy író mindenáron szabadulni szeretett volna fantáziája szülöttjétől. Sir Arthur Conan Doyle 1892-ben még a legteljesebb nyugalommal meggyilkolta Sherlock Holmest a harmincötödik róla szóló történetében, Az utolsó esetben – hogy azután kétségbeesetten erőltethesse a fantáziáját, miként tudja tisztességesen megmagyarázni, hogyan menekült meg mégis élve a mesterdetektív Moriarty professzor csapdájából. Holmesnak ugyanis az olvasók akaratából fel kellett támadnia, s elkísérte Doyle-t szinte a haláláig. Agatha Christie már nem merte megtenni ugyanezt a drasztikus lépést. A Nagy Négyes című, 1927-es, negyedik Hercule Poirot-regényében cselesen megmutatta, mi történne, ha a zöld szemű, tojásfejű zseni jobblétre szenderülne: de a nyomozó már az utolsó fejezetben feltámadt, hogy további majd’ harminc remekbe szabott regény és sok-sok novella hőseként bosszantsa további fél évszázadon át megalkotóját. Elmondható, hogy Christie egyetlen detektívjét sem ölte meg azért, mert elege lett belőle.

 

Vajon Kristina Ohlsson eljátszott a gondolattal, mi történne, ha az okos, önfejű és határozott Fredrika, vagy nyomozótársa, a kedves, nyugodt, türelmes Alex meghalna egy nyomozás folyamán? Hát persze! A Vétkesek végig a tűzzel játszik: a befejezését már csak ezért sem szabad elárulni. S persze azért sem, mert kiváló skandináv krimi, amelynek legfeljebb a bevezetéséről szabad szólnia egy ajánlónak.

 

Persze az is izgalmas: hiszen az első oldalakon mindjárt „három megtévedt ember”-rel, három titokzatos múltú és titokzatosan cselekvő férfivel találkozhatunk. Az egyikőjük megdöbbentő levelet ír valakinek, a másik egy házat figyel szüntelenül, s egy nővel beszélget, a harmadik pedig feláll és elhagyja az irodáját, miközben többé már nem önmaga… Majd következik egy néhány hónappal későbbi jegyzőkönyv-részlet Alex Recht kihallgatásáról, amely szerint nagyon nagy a baj…

 

A Vétkesekben, a nyomozópárosról szóló sorozat hatodik kötetében, amely hosszú kihagyás után, öt évvel az akkor sorozatzárónak tűnő kötet, a Dávidcsillagok megjelenése után léptette fel újra a hősöket, egy halott férfi ügyben kezdődik meg a nyomozás. Otthonában találták holtan, kezén női karikagyűrűvel. Közben titokzatos üzenet érkezik Alexhez, valaki pedig azzal keresi meg Fredrikáékat, hogy segítsenek felkutatni elrabolt testvérét. Olvasóként fel-le járhatunk az időben, április és szeptember, a történet eleje és vége között ugrálva, s nem lehetünk biztosak benne, ki mit is titkol el, s mi lett végül Alex és Fredrika nyomozásának az eredménye. A kérdőjel egyre nagyobbra nő: hol van Fredrika? Mi lett vele? A megoldást viszont csak az utolsó oldalakon tudhatjuk meg.

 

Hogy fog-e esetleg Kristina Ohlsson később, valamiféle okos történetcsavarral további Bergman-Recht-könyveket írni, nem tudom, de talán nem is fontos. A Vétkesekkel engedett az olvasók könyörgésének, s kitalált még egy pompás kalandot a nyomozóknak: nincs más hátra, mint örülni ennek. Főleg, mert ismét teljesen egyedi stílusút alkotott: akit inkább az írónő későbbi kétrészes könyve, a Lotus Blues és a Mio Blues nyűgözte le, ebben az új regényben is sok apró fogását megtalálja majd az ottani, abszolút nem hagyományos cselekményvezetésnek. A Vétkesek igazán jó könyv: s biztosíték arra, hogy még sokáig nem maradunk Ohlsson-krimik nélkül.